A kövek ura

BOSSZÚÁLLÓK: VÉGTELEN HÁBORÚ
Kerek évfordulót ünnepel a Marvel Studios: 2008-ban az első Vasemberrel indultak világhódító útjukra, fázisokra bontották a képregényes B-ligából induló szuperhőseiket, nem mellesleg pedig olyan spin-offokon, önálló darabokon nyugvó hosszú távú üzleti modellt építettek ki, melyből a DC-moziuniverzumától az újabb Star Wars-részekig rengeteg széria (helyesebben: franchise) építkezik… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

BOSSZÚÁLLÓK:
VÉGTELEN HÁBORÚ

Kerek évfordulót ünnepel a Marvel Studios: 2008-ban az első Vasemberrel indultak világhódító útjukra, fázisokra bontották a képregényes B-ligából induló szuperhőseiket, nem mellesleg pedig olyan spin-offokon, önálló darabokon nyugvó hosszú távú üzleti modellt építettek ki, melyből a DC-moziuniverzumától az újabb Star Wars-részekig rengeteg széria (helyesebben: franchise) építkezik.

Innen szép nyerni, legalábbis milliárdokat kasszírozni, azonban óriási kérdőjel áll egy lényeges, történetmesélést illető felvetés után: Diadalmasan, logikusan zárják-e le a jelenleg harmadik, régi szereplőiket lassan elbúcsúztató szakaszukat vagy a befejező filmek összeroppannak a grandiózusság súlya alatt? Ezekre hivatott választ adni a Végtelen háború – pontosabban csak félig, mert a jövő májusban debütáló, egyelőre alcím nélküli befejezéssel együtt zárulna le a nagyjából 6 órásnak kinéző Marvel-finálé. Úgyhogy jön a nagy riadalomkeltés, hőseink kénytelenek farkasszemet nézni Thanossal, a Titan bolygó lilabőrű zsarnok-óriásával, aki a hat ún. Végtelen Kő birtokában kénye-kedve szerint manipulálhatja a valóságot. Az első csapatfilm, a 2012-es Bosszúállók hangütéséhez állhatna legközelebb az utolsó menet első fele, ám akik ugyanabban a kalandot és szellemességet ügyesen vegyítő hozzáállásban reménykednek, csalódhatnak. Zsúfolt, féltucatnyi szálra futtatott, sajnos csak mérsékelten izgalmas fejezet a Végtelen háború, így két és fél órája során a tétek csaknem elenyészőek. Jószerivel a marketing generálta „Vajon melyik hős pusztul el?” rajongótotó csihol ki a meséből minimális suspense-t – a nagy múltú franchise sajnos eljutott odáig, hogy narratívaként ne akarjon érvényesülni, teljhatalmú kényúrként gőgösen levegőbe emelje az állát és a játékfigurák, popcornok, kólák, nachosok, sőt, a népszerű, de leginkább brutálisan félrevezető rajongói teóriák halmában önmagát fényezze, a publikum pedig valami felejthetetlent remélve tömje a stúdió kasszáját.

Thanosról szól minden, a Bosszúállók csupán asszisztálnak főgonoszunk rombolásaihoz, ami papíron nem is mutat rosszul, csakhogy a nemezis bántóan felszínes karakter. Univerzális erőforrásokról duruzsolva próbálja hihetőnek beállítani tessék-lássék romlottságát, így a filmet dirigáló Russo-fivérek hiába illusztrálják visszatekintésekkel, álomképekkel a rém összetett lelkivilágát, primitív fogásaikból csak egy pixelekből összerakott, aligha félelmetes opponens alakja rajzolódik ki. Csupán egyik szakaszról (az újabb Végtelen Kő gyűjtéséről) ugrálunk a másikra, hanyagul, félszívvel odavetett jeleneteket látunk, köztük pedig, afféle videojáték-típusú átkötő bejátszás gyanánt az egyik Bosszúálló humorizál, a másik búslakodik, de a teljes cselekményből hiányzik az ív, és ha egy vezérfonal nem képes összetartani a magát nagyszabásúnak hazudó sztorit, senkit nem érdekel, hogy Thor vagy Skarlát Boszorkány milyen erőfeszítéseket tesznek az apokalipszis elkerüléséért. Legfeljebb a vászonra írt helyszínek orientálnak, a Végtelen háború azonban zavaros hóbelevanc. Néha ugyan zsonglőrködik pár drámai betéttel (A galaxis őrzőit erősítő Gamora és Thanos viszonya, az ugyaninnen származó Űrlord humorzsákból dühöngő harcossá avanzsálása, sőt, önmagában a villámisten új bárdjának összeeszkábálása, majd kézbe kapása egyenesen nagyszerű pillanat), de azokat is feláldozza saját dicsfényéért, plusz azért, hogy a karakterek úton-útfélen gyermeteg poénokat mondjanak.

Míg a tavalyi Thor: Ragnarök Taika Waititi szerződtetésével adagolhatta volna a humort, ehelyett túlságosan komolykodó lett, ez a rész újfent a fonákjánál ragadja meg a lényeget, vagyis a Föld potenciális elhamvasztásának témáját kellő komolyság helyett lezser, de inkább kínos szituációkkal oldja – totálisan eluralkodik a filmen az eddig jó érzékkel visszaszorított nevetésdramaturgia. Ez a tónus semmilyen elégikusan tetszelgő mozihoz vagy önmagát némileg komolyan vevő kalandtörténethez nem illik. Mi több, a Végtelen háború frusztrálóan semmilyen: kiveszett belőle a korábbi Marvel-alkotások zsánerjátéka, netán hangulatteremtő ereje. A tél katonáját hátán cipelte a politikai thriller-beütés, a Polgárháború csaknem bosszúdrámába illő erkölcstragédia, A galaxis őrzői első része hibátlan vígjátéki fricska az űroperáknak, a Pókember: Hazatérés tinifilmbe/ nevelődésregénybe oltott szuperhős-akció. Ezúttal csak a végső összecsapás hébe-hóba látványos panorámáit, jobb pillanataiban A gyűrűk ura-trilógia csatajeleneteit idéző tömegmegmozdulásokat érheti dicséret, egyébként még az Avatar büdzséjét leköröző, 300-400 millió dolláros költségvetés centjei sem ragyognak a vásznon. Cserébe infantilizmust kapunk, a koncepciótlanul rendezett szcénák épp a Cameron-féle látványóda és a Transformers lelketlenségéből táplálkoznak.

Hiába a keserű zárlat, mindez érvényét veszti a jövőre érkező folytatással – nem kell a nézősereget azzal hitegetni, a hősök közül hányan hagyják ott a fogukat, ha a Végtelen háború csak három mellékfigurától mer ténylegesen megszabadulni (ha egyáltalán) és ha a stúdió szokásához hűen minden halál visszafordítható. 2019-ben is ez fog történni, így kiváltképp nincs súlya a mostani rész befejezésének, pusztán időleges a sokk. Természetesen a javítási lehetőség adott, újra fegyverbe kovácsolódhatnak a hősök, Thanos regnálása pedig nem tarthat örökké, ettől függetlenül az aktuális film végtelen lehetőség tárháza helyett csak végtelen átverés.

Szabó Ádám