Papp Attila Zsolt versei

Reggeli egy francia kastélyban

„Et si tu n’existais pas”
Joe Dassin (Iggy Pop hangján)

Ha nem léteznél, kivel tévednék

el vidéki francia kastélyok

zegzugos folyosóin, ablakon

kinézve a tágas Mars-mezőkre,

a szétesés előtti utolsó

reggelinket hány személyre kérném,

melyik teraszon lenne szélvédett,

méltányos hely közös asztalunknak,

őriznék-e geometriájuk

nyomait a mesterséges kertek,

útvesztőkben tavalyi lépteket,

tanúim, ócska marionettek

tükörtermi elhasznált pózait

a hétköznapi nyaktilók előtt,

és a bizonyosságot, hogy szépen

rohadt el minden kezeink között,

hogy így akartuk, omlettek, borok

közben ítéltük halálra együtt

a mindig korszerűtlen francia

parkokat, melyekben egykor jártunk,

örökké tavaly, egyetlen perccel,

órával, évszakkal elmaradva

a nekünk rendelt délidők mögött,

ismétlődő reggelikre várva,

amíg végleg úrrá lesz felettünk

a tájkép baljós szimmetriája.

Genfi zsoltár

„Az embereket te meg hagyod halni”
(a kilencvenedikből)

Isten szétszórja a világ homokját,

mindenhová, de nem egyenlőképpen,

és beleönti majd a tengerekbe,

sirályok köröznek a partra vetett

haltetemek felett, mert part lesz minden,

egyetlen végtelen, kihalt kikötő,

a vitorlákra száradt só illata

nélkül.

Így együtt lehetünk egyedül.

Jóságos Isten, milyen rég velünk vagy,

már évmilliárdok óta hordozunk

szélfútta utakon, városok között,

a nagy vizekben sem hagytunk magadra,

mégis, gyűlölni egymástól tanultunk:

amiért nincsen értelmed nélkülünk,

kimúlni hagysz bennünket oly hirtelen,

mint egy álom, melyből másnaposságra

ébredünk, és nem értjük, hogyan bírtuk

idáig, miért nem bolondultunk meg,

vagy miért nem találtunk ki valamit:

nyarat, villát, közel a Genfi-tóhoz,

egy őrült tudóst, aki összetoldoz

egy teremtményt a teremtés előttről,

életre kel, feláll a sárga földről,

a homokra ír, amit az Úr szétszórt,

hogy nincs halál, hogy minden tévedés volt.