Petőcz András versei

A költő a magasban

A költő a magasból kémleli mindazt,

amit kémlel, a világot, elsősorban.

A költő ölében ott fekszik a fekete

macskakölyök, amelyik csak szuszog,

és dorombol, szuszog, és dorombol.

A macskakölyök nem kémleli a világot.

Neki annyi a világ, amennyit maga körül

érzékel: a költő lakása, mindenekelőtt.

Mind a ketten mozdulatlanok. Mintha

öröktől fogva ott lennének a magasban,

mintha ezentúl örökké ott lehetnének.

A költő a magasból egykedvűen

nézi a világot, egyre csak figyeli.

Isten kegyelméből, mondja a költő,

és továbbra is a karosszékében ül,

moccanatlan, ölében fekete macska.

Isten kegyelméből, szuszogja a macska,

és dorombol, és továbbra is minden

mozdulatlan, mozdulatlanok ők maguk is.

Isten kegyelméből, mondja a világ, és

csak rohangál egyre, nyüzsög, forog,

tesz-vesz, mint akinek éppen dolga van.

A költő végtelen magasságból figyeli

a világot, hogyan is esik az darabokra.

Lent, a mélyben, mindenféle különös

alak és formáció, egymás békíthetetlen

ellenségei, valami sűrű kavalkádban.

Néha-néha füst, illetve robbanások hangja,

mintha fortyogna valami, ott, a végtelen

mélységben, mintha valami készülődne.

A költő csak csöndesen figyeli mindezeket.

A macskakölyök nem is figyeli. Néha-néha

mocorog kicsinkét, aztán alszik tovább.

A költő a magasban ül, karosszékéből nézi

hogyan is múlik a mindenség körülötte.

Üzenet a hegytetőről

Valaki van fent, a hegytetőn,

valaki nem tér vissza soha.

A költő éppen a hegytetőre lát.

Távcsővel figyeli, van-é valami

mozgás ott, a végtelen hegygerincen.

Olykor-olykor felhők, felhőpamacsok.

Felöltöztetik a hegycsúcsot, eltakarva

rejtőzködni vágyó, különös lakóját.

A költő, a magasból, a hegytetőre lát.

És figyel. Távcsöve előtt nem marad

semmi sem, soha sem titokban.

Valaki van ott, azon a hegytetőn,

valaki, akit nem látunk soha többé.

Aki rejtőzködni akar, az rejtőzködik,

mondja a költő, és egykori barátjára

gondol, aki volt, és aki eltűnt az életéből.

A halottak rejtőzködnek, de nagyobb

fájdalom, ha rejtőzködnek előlünk

az élők, haragjukban elrejtve arcukat.

Nagyobb fájdalom, ha nem tudunk arról,

akiről tudni szeretnénk, ha nem szólít meg

minket, és nem ad választ, ha kérdezzük őt.

Valaki van ott, a végtelen hegy tetején,

valaki felhők mögé rejti távoli önmagát.

A költő valamikor még kereste, ma már

nem keresi eltűnt barátját, aki valahol,

a messziről látszó hegy tetején gubbaszt.

A távcső felhőpamacsokat pásztáz az égen,

furcsa, groteszk arcokat formáznak a játékos

szellők, kinevetve a magányra ítélt költőt.

Az elmúlás beléd kapaszkodik, barátom,

suttogja magának a költő, s nem veszi észre,

de orcáján kicsinke könnycsepp gördül alá.

Valaki van fent, a hegytetőn,

valaki nem tér vissza soha.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/10. számában)