11.06.
| Vér, homok és populizmus – a 15. VERZIÓ Diákfilmes programja >>>
10.26.
| Hagyomány, asszimiláció és trauma a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár portréin >>>
10.26.
| Október végén elárasztják az országot a rajzfilmek >>>
10.25.
| Asztali beszélgetések… – Befejezetlen múlt >>>
10.18.
| MASZK – Perzsia Szegedre jön – Hajnóczy-nap >>>
10.16.
| Latin-amerikai filmek, ételek, borok és latin bulik a Déli-Doku dokumentumfilm-fesztiválon >>>
10.14.
| MASZK – Ziggurat Project: Acsai Roland: Esumi és Asao >>>
10.12.
| 100 éve született Leonard Bernstein >>>
10.11.
| Kass Galéria – Írásvédett című kiállítás >>>
10.11.
| ZUG színház és művészeti tetthely – HLP feat. Roskó Gábor: A csillagok szíve >>>
10.10.
| Rejtő Jenő orrvérzésig – Fülig Jimmy ajánlásával vagy épp annak ellenére >>>
10.08.
| MASZK – PanoDráma: Pali >>>

09.27.
| „Emlékek helyett mobiltelefonom volt” >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>
08.06.
| Hamarabb kezdődik a Szegedi Szabadtéri 2019-esévada >>>
07.25.
| Szőcs Petra első nagyjátékfilmje a Velencei Filmfesztiválon >>>
07.22.
| Újabb díjat nyert a Virágvölgy >>>
07.14.
| A Pannon Filharmonikusok évadzárása >>>
06.22.
| Júliusi kiállítások a Deák17 Galériában >>>
06.21.
| Elkezdődtek a Rómeó és Júlia próbái >>>

A maximalista, Hazai Attila emlékére
(Írások, beszélgetések Hazai Attila művészetéről)

Hazai Attila, Juhász Róbert, Kormányos Ákos, Mohai V. Lajos, Nagy Hajnal Csilla, John Peck, Petőcz András, Robert Pinsky, Tóth Erzsébet versei

Bene Zoltán, Murányi Sándor Olivér, Patak Márta, Sántha József prózája

>>>

Öt héten át 65 helyszínen közel 300 programmal várja az egyetem és Szeged közösségét a 23. Őszi Kulturális Fesztivál. A programsorozat kínálatában komoly- és könnyűzenei hangversenyeket, koncerteket, film- és könyvbemutatókat, színházi előadásokat, kiállításokat, irodalmi-közéleti beszélgetéseket is találunk. A fesztivál október 1-jén látványos fényfestéssel nyílik. A Szegedi Tudományegyetem Nemzetközi és Közkapcsolati […]

>>>

Simon József: Explicationes explicationum
2018.04.11 - tiszatáj

FILOZÓFIA, IRODALOM ÉS EGZEGETIKA ENYEDI GYÖRGY ÉLETMŰVÉBEN

Mérő László írja valamelyik Tánctanárában, hogy mi magyarok hajlamosak vagyunk hangosabban ünnepelni a vereségeinket, mint a győzelmeinket. Hogy a kisebbségi érzésből és az elégedetlenségből nyerünk önigazolást, amiként az amerikaiak a kifelé mutatott önbizalomból vagy a japánok az elrejtett haragból. Olyankor tudjuk, hogy minden rendben van, amikor panaszkodhatunk. Hogy mennyire így van ez, azt nem csak történelmünkön végig tekintve láthatjuk (illetve azon, hogy miket szeretünk megünnepelni és hogyan), hanem a filozófiatörténetünk is ezt igazolja. Az egyszerűség kedvéért vegyük kézbe az Akadémiai Kiadó Boros Gábor által szerkesztett Filozófia című kézikönyvét, a sztenderd tezauruszt a témában. Ebben Perecz László ír a magyar filozófia történetéről – meglehetősen röviden. Olyannyira, hogy az ember haj­lamos azt hinni, ennyi az egész. Hogy a magyar nyelvű böl­cselet története, néhány kimagasló teljesítménytől eltekintve, gyakorlatilag recepciótörténet, amire éppúgy jellemző a megkésettség, mint irodalmunkra. Mátyás udvara az első szikra, majd Apáczai Csere János ír (valójában kompilál és fordít) filozófiai tankönyvet a XVII. században (közben Erdély az üldözött európai értelmiség menedékévé lesz), a XIX. században Kant- és Hegel-viták folynak, majd a század végén elindulni látszik valami Bőhm Károllyal, Alexander Bernáttal és társaikkal az Akadémián, a Filozófiai Írók Tára körül. Megindul a lázas fordítás és folyik, amíg lehet, amíg bárhogy és bármit lehet. A második világégés után Lukács György magaslik ki (meg úgy egyébként is) és határozza meg a továbbiakat, hogy mit lehet és mit nem. Volt egy Hamvas Bélánk (és róla a jól ismert vicc, hogy ha a földönkívüliek a hatvanas években épp Magyarországra tévedtek volna, és azt látják, hogy egy még vidéki raktáros szanszkritból fordít, akkor igencsak vastag tussal húzták volna körül a világtérképen az országot, mint a legkulturálisabbat). Volt egy Bartók Györgyünk. Utánuk pedig a mai (gondolok itt elsősorban Fehér M. Istvánra és Heller Ágnesre, mint olyanokra, akik egyből eszébe jutottak egy spanyol professzoromnak – akihez a madridi Erasmus-félévem idején volt szerencsém –, mikor megtudta, honnan jövök) és a még maibb generáció, akik közül, hogy ki lesz a meghatározó, döntse el az idő. Hébe-korba ott van Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Arany János, Babits Mihály, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, József Attila, Bibó István, Örkény István, Fekete István, Márai Sándor, a nemrég elhunyt Hankiss Elemér, vagy a maiak közül Csányi Vilmos és a már említett Mérő László. Ki-ki döntse el maga, hogy mi a filozófia, mert a többi irodalom, hogy Szerb Antallal éljek (csak, hogy az ő neve se hiányozzon innen).

Veretes névsor. Mégis, hogy jön ide a kisebbségi érzés, mint kijózanító önigazolás? Hát úgy, hogy jó magyar szokás szerint azon kesergünk, amink nincs ahelyett, hogy annak örülnénk, amink van. Illetve hogy még az egyszeri filozófushallgató is azt kapja útravalóul, hogy az említésre méltó gondolkodóink sem tettek mást, csak rég elmúlt nyugati trendeket követtek (az egy Hamvas kivételével, akit pedig, mivel keleti filozófiával foglalkozott, nyilván nem lehet komolyan venni) – hogy nem voltak igazán eredetiek. Ezért a közhely, hogy magyar filozófiával az foglalkozik, aki nem tud külföldiül, világiul. Pártoskodunk, mutogatunk, botrányozunk – a laikus talán leginkább csak ezt látja, és ebből próbál ítélni a magyar nyelven szóló filozófiáról is, miközben, talán tudattalanul, azonosítja azt a szakmával.

Holott a filozófia nem ez. A filozófia, szerény véleményem szerint, arról szól, ami van. Ahogy a világ, vagy ez a minket körülvevő valami, rendszerezhető. Természetesen ezzel nincs egyedül, a puha és a kemény tudományok ugyanerre törekszenek. A filozófia elképzelhető valamiféle mediatív és meditatív megragadási formaként, ami minden mást eszközként használ fel – de úgy is, mint olyan tudomány, amely a saját eszközével, az emberi okoskodással élve igyekszik kivinni a tervét. Na, nem az élet értelmének vagy a rossz eredetének felfejtéséről beszélek, nem szakállas, sapkás világmegváltókról a kocsma mélyén – illetve nem csak erről, bár ez is belefér. A filozófia alapvetően tényleg azt keresi, ami van, ami által megérthetők a miértek úgy a közvetlen, mint a közvetett környezetünkben. Persze mindenki a maga módján próbál erre válaszolni (és ezért meddő próbálkozás egyeseket filozófusoknak, másokat irodalmároknak, filológusnak, vagy akárminek bélyegezni, hisz a puding próbája az evés). Willard von Orman Quine például, akitől a kifejezést loptam, elsősorban a logikával dolgozott, míg Enyedi György, Simon József alább bemutatni kívánt könyvének hőse a komparatív szövegvizsgálat módszerével (amit ízlése szerint filozófiai jellegű, azaz a világot az emberi értelem segítségével leírni igyekvő elmélkedésekkel, vagy inkább elméleti háttérrel fűszerezett). Az eddigiek apropója, hogy Simon egy olyan magyar filosszal foglalkozik legújabb könyvében, aki nem szerepel a magyar filozófiatörténeti kánonban – talán épp azért, mert nem a félmúlt alakja és még ráadásul eredeti is (bár ezeket Simon nem mondja ki, nem ugrik fejest a vitahelyzetbe, szóval a bumfordiság a recenzeáló számlájára írandó). Mégis, a könyv elolvasása megerősített és megnyugtatott magyarságomban, szóval nem tudok teljesen egyet érteni Mérő fenti meghatározásával (amit egyébként nem szánt kötelező érvényűnek) – szerencsére.

Enyedi György (Nagyenyed, 1555 – Kolozsvár, 1597) Nagyenyeden, majd Bécsben, Genfben és Páduában tanult, bejárta a peregrinusok szokásos útját. 1587-től a kolozsvári kollégium rektora (pl. ő nevezte ki a filozófia professzorává az „ateista” Christian Franckent), 1592-től haláláig pedig az erdélyi unitárius egyház püspöke. Volt tanítványával, a kálvinistává lett Szilvási Jánossal folytatott vitája a katolikus Báthori Zsigmond fejedelemsége alatti pártszakadás, felekezeti forrongás lenyomata. 1598-ban megjelent Explicationes, azaz Magyarázatok c. munkája pedig a vita továbbfejlődésének eredménye, amelyben az európai közönség számára fogalmazza meg a szentháromság tanának hívői és tagadói közti viszály legfontosabb kérdéseit a Biblia azon helyeinek magyarázata kapcsán, amelyeket a trinitáriusok klasszikusan felhasználtak hitük igazolására. Enyedi egzegetikai módszerekkel igyekszik alátámasztani saját igazát. Alapvetően tehát egy európai műveltségű filológusról van szó, aki azonban meglehetősen unortodox módon nyúl a bibliai szövegkorpuszhoz. Egyrészt olyan antik görög és latin szerzők szövegeit idézi egyes fogalmak pontos megvilágításához, akiket nem volt szokás – másrészt, legalábbis Simon szerint, úgy nyúl a filozófiai háttérhez, hogy azzal jócskán megelőzi a korát.

Célja ezzel kettős. Egyrészt zárt jelentésmezőket kíván létrehozni minden olyan bibliai szöveghely és fogalom kapcsán, amelyekre hivatkozva a trinitáriusok magyarázni szokták saját igazukat. E vita legszükségesebben megemlítendő előzménye Luther felfogása, a sola scriptura elv, amely szerint azért kell lefordítani a Szentírást a vulgáris nyelvekre, hogy minden hívő olvashassa, hisz az igaz jelentés csakis az egyes olvasóban képződhet meg, szemben az akkori katolikus felfogással, hogy a Bibliát csakis az egyház hivatott magyarázni. Enyedi korára azonban ez problémássá vált, mert már az egyes protestáns felekezetek is maguknak vindikálták a jogot a bibliai szövegek kizárólagosan igaz magyarázatához. Ezzel szemben Enyedi a Biblia olvasását tapasztalatnak tartotta, zárt, véges, egzakt tapasztalatnak, amelyből szükségesen igaz, egyetemes következtetések vonhatók le – felekezettől függetlenül (ez felveti azt az izgalmas kérdést, hogy ő maga sem tartotta kizárólagosnak az antitrinitarianizmus igazságát, de Simon erről csak annyit mond, hogy Enyedit a trinitarizmussal szemben az emberi értelem világossága hajtotta). Ezért kell antik szövegekhez nyúlni a bibliai időkből és az egyházatyák korából Homérosztól Plutarkhoszig és Cicerótól a bizánci szkholion-irodalomig, hogy tisztázni lehessen az olyan homályos, tehát sokféleképpen magyarázható kifejezéseket, mint pl. a „zsákmány”, amely, legalábbis a kálvinisták szerint Krisztus Istennel való egyenlőségéről mond valamit, ti. hogy ő megszerezte azt (Phil. 2:5-6). Enyedi azonban egy hellénizmus kori szerzőhöz, Héliodóroszhoz nyúl a kifejezés kapcsán (akinek Etióp történet c. regényét egyébként görögről latinra fordította, mely fordítás Mátyás korvinái között maradt fenn: valószínűleg egy török janicsár vette magához, akitől aztán valahogyan a frankfurti könyvvásárra került, végül egy értő olvasó kezébe és így ismerhette meg Európa) és kifejti, hogy a szó a megismerést jelenti és a vágyat, nem az eltulajdonítást. Enyedi ilyen és ehhez hasonló filológiai bravúrokat hajt végre (kilépve Stephanus és a kor nagy klasszika-filológusainak köpönyegéből, bátran nyúlva olyan szövegekhez is, amelyek fölött azok elsiklottak – és rámutatva pl. Wilhelm Jaegerre, aki a saját korában találta fel a spanyolviaszt a fenti bibliai helyet épp Héliodórosszal magyarázva), azt igyekezve igazolni, hogy a Biblia egyetemes szövegtapasztalat és minden racionális embernek ugyanazt jelenti, se többet, se kevesebbet. A felekezeti viták tehát fölöslegesek, nem tesznek hozzá az igazsághoz. Legalábbis a számunkra való igazsághoz és itt kell szólnom Enyedi Simon szerinti második céljáról, amelyet nyugodt szívvel nevezhetünk filozófiainak.

Enyedi, mint írtam, Páduában (is) tanult, a reneszánsz arisztotelizmus fellegvárában, ahol új szemmel olvasták a Sztagiritát a megelőző skolasztikához képest. Előtérbe került az empirista és a metafizikát tágan értelmező Arisztotelész, akinek követői immár nem kizárólag az Istennel foglalkozó tudománynak tekintették a metafizikát, hanem olyannak, amely a létezővel, mint létezővel foglalkozik. A reneszánsz arisztotelizmus értelmisége egyrészt plauzibilis alapnak kezdte gondolni a fizikai világban szerzett tapasztalatokat e világ megismerésének folyamatában, másrészt érdeklődni kezdett az iránt, mi lehet a tapasztalaton túl, mi mozgatja az érzékelhetetlen folyamatokat. Ez a szövegi nyitásban is megmutatkozik, hisz divatozott a platonista „démonológia”, de akadtak, akik konkrétan filozófiai alapon látták megmagyarázhatónak a nem érzékelhető valóságot. Egy másik fontos kontextus, hogy az 1513-as I. Lateráni zsinaton kiűzték a filozófiát a teológiából, mint annak megrontóját (hisz az emberi okoskodás túl sok hamisságot költött immár hozzá az Írás igazságához) és ugyanez ismétlődött meg az 1566-os gyulafehérvári hitvitán is, ahol a Méliusz Juhász Péter vezette kálvinisták és a Dávid Ferenc mögé beálló szakadárok már a vita elején leszögezték, hogy kerülik a filozófiai terminológiát. A fenti jelenségek mögött egyértelműen az immár romboló hatásúnak kikiáltott skolasztika állt, amelyet a parttalan, sehova se vezető okoskodással azonosítottak, ezt kell hát filozófia alatt értenünk.

Simon könyvében Enyedi minduntalan az ellentétek találkozásaként lép elénk – filozófiai tekintetben is. Elítéli ugyan a trinitarizmusnak megágyazó platonizmus egy részét, de az arisztotelizmusból sem vesz át mindent kritikátlanul. Eltávolodik a valóságot a mágia eszközeivel leíróktól éppúgy, mint a tiszta empirizmustól (persze az ő korában ez még nem a XVII. század filozófiai állásfoglalását jelenti). Enyedi hisz a metafizikában és az empíriában is, de korlátozott értelemben, a mérce pedig az emberi értelem, amely megütközik az olyan állításokon, hogy a három egy és az egy az három. A logika bizonyos törvényei mentén (pl. a kizárt harmadik és az ellentmondás-mentesség törvénye) látja kivihetőnek az igaz hit és az emberi hozzátoldás szétszálazását. Szerinte Isten az, aki létezik a metafizikai síkon, aki különbségnélküli (tehát egy) – és számunkra alapvetően megismerhetetlen. Mindenesetre minden rá mutat a világban, minden az ő reprezentációja, a Szentírás is és főleg a Szentírás, mert egyedül abból származik az Istenre vonatkozó tudásunk. Tehát nem egyik szövetség mutat a másikra (mondjuk az Ószövetség az Újszövetségre, mint Dávid Ferenc írja), de nem is Istentől származik Krisztus (ill. Krisztus nem preegzisztens Istenben, semmilyen formában, ahogy Servet Mihály tanítja), avagy Krisztus nem isteni személy – hanem mindannyian, a világon minden a Mindenható jele. Simon szerint a reprezentáció gondolata az, ami Enyediben igazán egyedi (bár persze megvannak a forrásai Zabarella vagy Averroës személyében, de említhetnénk Francisco Vallés-t is, akinek ontológiai gondolatait hosszasan parafrazeálja a püspök) – és amiben jóval megelőzi a korát és egyenesen Immanuel Kant közvetítő jellegű filozófiájára mutat. Egyben ez a magyar gondolkodó tragédiája is, mert bár kiterjedt európai recepciója van (Simon ennek rövid összefoglalása után meglehetősen bátortalanul nyúl a dologhoz, amikor Jakob Martini, egy XVII. századi ortodox lutheránus vitairatát választja, aki azért olvassa félre Enyedit, mert az ő filozófiai beállítódása miatt nem is olvashatja jól – talán ez az V. fejezet lóg ki leginkább a könyvből, épp a szcéna kicsinysége miatt, ám itt mutatkozik meg igazán az alapvetően skolasztika-kutató Simon), a saját korában nem értik, nem tudják érteni. Bár Mersenne atyán keresztül Isaac Newton és John Locke is ismeri, meglepően friss filozófiai meglátásai jórészt visszhang nélkül maradnak, amikorra meg már értő fülekre találhatna, elfelejtődik.

Simon József takaros borítású (a narancssárga-fekete papírkötést feldobja Enyedi egyik autográf lapja) és szerkesztésű (bár néhol ritmustalan, hisz helyenként indokolatlanul nyakatekert a fogalmazás, máskor meg fölösleges idegen szavakkal él, ill. eredeti nyelven hagyja a főszövegben a hivatkozott szakirodalmat) könyve azt adja, amit alcímében ígér: kimerítő monográfiát Enyedi György filozófiai, irodalmi és egzegetikai munkásságáról. Egy világszínvonalú magyar szerzőt ismerhetünk meg, aki felrakta hazáját a filozófia térképére. Kárpótlás e könyv az egyszeri alapszakos filozófusnak is és a szakma jó hírvivője, valamint végre egy győzelem megfelelő ünneplése.

Szabó Ferenc

(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)

 

Typotex Kiadó

Budapest, 2016

376 oldal, 4200 Ft

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2018.10.18 - tiszatáj

BORDA RÉKA: HOAX – FERENCZ MÓNIKA: HÁTAM MÖGÖTT DÉL
Két, húszas éveiben járó költő verseskötetét adta ki a tavaly a Scolar Kiadó: Borda Rékától, a Hoax-ot míg Ferencz Mónikától, a Hátam mögött dél címűt – és ez nem hoax, akarom mondani nem álhír. Mint ahogy az sem, hogy mindkettőjüknek ez az első kötete. Olvasva őket aztán, őszintén meglephet minket, hogy máris milyen – kifejlett – lírikusi izomzattal bírnak. Nyilvánvalóan nem kezdők… – JAHODA SÁNDOR KRITIKÁJA

>>>
2018.10.18 - tiszatáj

INTERJÚ BENKŐ IMOLA ORSOLYÁVAL
A ZUG művészeti tetthely nevéből adódóan egy kicsi, mégis nyitott színház. Az Őszi Kulturális Fesztivál ideje alatt Benkő Imola Orsolyával, a Homo Ludens Project művészeti vezetőjével beszélgettünk előadástervekről, a befogadás lehetőségeiről és az alkotóközösség színházi nevelésben betöltött szerepéről. – NÉMETH ZSÓFIA INTERJÚJA

>>>
2018.10.18 - tiszatáj

TRANZIT
Múlt és jelen vetülnek egymásra Christian Petzold új filmjében. Az Anna Seghers 1944-es regényén alapuló dráma a II. világháborúban, még pontosabban a nácik által megszállt Franciaországban játszódik, ám a rendező mindezt paradox módon napjainkra vetíti ki, reflektálva a társadalmi-politikai problémák változatlanságára, az idegengyűlölet és a menekültválság napjainkban ugyancsak égető kérdéseire… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.10.17 - tiszatáj

SZILASI LÁSZLÓ KÖNYVBEMUTATÓJA
Kell valaki, aki kérdez, és más, aki felel, de hogy mégse legyen iskolai hangulata, cseréld meg a szerepeket: egy hallgató, Klajkó Dániel kérdez, egy tanár, Szilasi László pedig felel, szigorúan elutasítva a tanár úri megszólítást. Miről beszélgessenek? Az „élet nyersanyagáról”. A testről, és ami benne van – vagy olykor nincs: Luther kutyáiról. – FÖLDESI CSENGE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.10.17 - tiszatáj

AZ ISMERETLEN KERTÉSZ IMRE – FOTÓKIÁLLÍTÁS
Abban a szerencsés, ám mégsem könnyű helyzetben vagyok, hogy ismerhettem Kertész Imrét: az embert és az írót, akivel a barátságom és munkakapcsolatom is több szállal kötődik Szegedhez. E történet 24 évvel ezelőtt vette kezdetét, mikor Erdélyi Ágnesnek köszönhetően egy évig én szervezhettem a Móra Kollégium irodalmi estjeit. Egy ilyen alkalomra érkezett meg 1994. október 28-án az író – emlékszem, ő az egész este folyamán tegezett, én pedig magáztam (35 év volt a korkülönbség közöttünk), ami számomra teljesen természetes volt […]

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

VERES ATTILA KÖNYVBEMUTATÓJA
Három éves kihagyás után visszatért a Próza Nostra Irodalmi Estek című programsorozat Szegedre. Október 4-én a Próza Nostra kritikusai, Benkő Marianna és Pozsár Anett beszélgettek Veres Attila horror szerzővel Odakint sötétebb című regényéről, illetve az idei könyvhétre megjelent novellagyűjteményéről, az Éjféli iskolákról. – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

TENOR3 A MÜPÁBAN
Ma nehéz volna pontosan kiválasztani a világ három legnagyobb tenorját, jómagam legalábbis Kaufmann után elakadnék. Ám háromtenor típusú koncerteket rendezni nagyon is értelmes vállalkozás. Gondolom jövedelmező is, ám engem jobban érdekel a dolog művészi oldala. Bár egy hangfajról van szó, azért nagyon sok alfaj létezik ezen belül is. A Müpa legújabb vállalkozása, amely megkülönböztetésül a tenor a köbön címet kapta, három eltérő típust vonultatott föl… – MÁROK TAMÁS ÍRÁSA

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

JANÁKY MARIANNA:
NOVELLÁK REGÉNYE
Irodalommal foglalkozó emberek olykor hosszasan elvitatkoznak azon, létezik-e női irodalom? S ha igen, mi is az pontosan, mitől az, ami? Nő ír nőkről? Férfi nőkről? Nő férfiakról? A szerzőtől női vagy a témától az? Mi a kulcs? Nemrégiben egy folyóirat tematikus blokkja kapcsán a női tematika kifejezést ahányan vagyunk szerkesztők, annyiféleképpen értelmeztük. Janáky Marianna azonban megkönnyíti a választ erre a kérdésre: nőként ír nőkről nőiesen… – BENE ZOLTÁN KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő