Tiszatájonline | 2018. április 9.

Gyermek a tűzfészekben

LÁTHATÁS
Családi erőszakról ritkán látunk ilyen szikár, mélyre hatoló drámát, még ha az első nagyjátékfilmjét jegyző Xavier Legrand munkája nem is mentes az apróbb döccenőktől. 2013-as, Oscar-jelölt 30 perces rövidetűdje, a Mielőtt minden elveszne előtanulmányként funkcionál a kurrens darabhoz. A kisfilm zárlata az autóban várakozó, gyermekeit és feleségét csendes mániákusként követni kezdő apával mintha rögtön megadná az alaphangot az egész estés spirituális folytatáshoz… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

LÁTHATÁS

Családi erőszakról ritkán látunk ilyen szikár, mélyre hatoló drámát, még ha az első nagyjátékfilmjét jegyző Xavier Legrand munkája nem is mentes az apróbb döccenőktől. 2013-as, Oscar-jelölt 30 perces rövidetűdje, a Mielőtt minden elveszne előtanulmányként funkcionál a kurrens darabhoz. A kisfilm zárlata az autóban várakozó, gyermekeit és feleségét csendes mániákusként követni kezdő apával mintha rögtön megadná az alaphangot az egész estés spirituális folytatáshoz – noha a Láthatás fullasztóan, premier plánok, féltávolból rögzített felvételek szorongató légkörében indul, lehetetlen tagadni a közös pontokat.

Ideológiák ütköznek, helyesebben puszta emberi felfogások jutnak érvényre: a gyerekszínészként indult, tavaly első moziját dirigáló, végül Velencében rendezői Ezüst Oroszlánnal honorált szerző ugyanis deklarált karakterdrámát készített bármilyen, a belső-lelki feszültséget visszatartó felesleg nélkül. Nála a kisember számít a maga drámaiatlan, pózmentes kivitelében. Pontosan ezért indokolt beszélő fejeken, félbeszakított-elharapott szentenciákon, dermedtséggel vegyes higgadtságon és zaklatott fészkelődésen nyugvó, csupán megfigyelő pozíciójú, tárgyilagos ábrázolásmódú, kifejezéstelenül beszélő ügyvéd- és bírónők gyűrűjében zajló meghallgatás-szcénával nyitni. A Besson-házaspár, az anya Miriam, az apa Antoine, valamint kisfiuk, Julien relációjának gyújtópontjában pőrére, kis rezdülésekre csupaszított karakterek állnak. Szociodrámai nyelvezetet hasznosít a Láthatás: hosszú beállításokra, sivár-szürke operatőri munkára hagyatkozó atmoszférája a kortársak közül Dardenne-fivérek és Joachim Lafosse, évtizedekkel korábbról Maurice Pialat eszköztelen megoldásaira hajaz.

Mégis, a legérdekesebb húzása a centrális figura kiválasztásában rejtezik: Legrand-nál ugyanis a 11 éves fiú észleletei számítanak. A film központi dilemmája szerint a cseperedést nagyban befolyásolja, hogy a gyermek melyik felmenőjétől mit vesz át, az egyik vagy a másik eltérő attitűdje miféle érzelmi terheket ró olyasvalakire, aki épp a legérzékenyebb időszakát éli, így mindennél nagyobb támogatást igényel. Persze, a direktornak nincsenek ábrándjai: tudja, rendkívül sérülékeny a gyerek, ha csupán az egyik szülőjétől nem kap megfelelő visszajelzéseket. Innentől válik relevánssá a Láthatás szülő-gyermek viszonya és famíliatragédiai beütése. Noha Legrand zömmel az anya pártjára áll, illetve ezáltal a Julien-t körülfonó védőhálót is nyíltan megnevezi, az apa és a gyerek szakaszosan ismétlődő, epizodikus-triviális pillanatképekre húzott jelenetei sokkal erősebbek. Minimalizmus bontakozik ki, zárt térben hagyott, egymásra utalt karaktereket pásztáz Legrand és operatőrnője, Nathalie Durand. Csaknem fiziológiai sokkot vált ki a kocsi utasterében ülő, kommunikációképtelenségüket és a közöttük húzódó szakadékot nyomasztó csenddel, vonakodó válaszadással aláhúzó Antoine és Julien nonverbális dinamikája. Bőr alá hatol a hallgatás, mélyről feltörő, múltban gyökerező, sosem indokolt traumákra utalva – Legrand-nak azért nincs szüksége az apa motivációinak feltárására, mert őt az „itt és most” jelenlétélménye, az adott helyzetben kialakuló fojtogató levegőtlenség és Julien néma passiója érdeklik. Kulcsszereppel bír a hallgatagság: hol az apa, hol a fiú vonakodik reagálni a másik kérdésére, és ebből nemcsak az világlik ki, milyen mély sebeket ejtenek egymáson, de az is, miképp akadályozzák meg, hogy családon belüli vetélytársuk birtokba vegye az érzelmeiket, amit egy adott szó kimondása jelentene.

Így még jobban megragadható Antoine jellemrajza: a kegyvesztett családfő valójában önközpontú, dörgedelmes nézeteit tűzzel-vassal, általában a dikció frontján érvényesíteni akaró bárdolatlan, aki szándékosan, saját domináns pozícióját erősítve nem felel a ritkán jókedvű Juliennek, sőt, aki érzelmi zsarolással felérően játssza hozzátartozói előtt a zokogó, megváltozásról papoló áldozatot. Denis Ménochet (például a Becstelen Brigantyk nyitányában felbukkanó majorgazda köthető a nevéhez) félelmetes, mackós átlagpolgárja valójában gyenge hím, szánalmas paternalista rémalak, aki mások emócióinak kijátszásával férkőzik a közeledbe, elhiteti veled, mennyire törődő és azt is, szükséged van rá, nélküle nem boldogulsz, hogy aztán kifacsarjon, eláruljon, parancsaival sakkban tartson. Igaz, a film elliptikusan, kihagyásokra támaszkodva, el nem mondott információk segítségével igyekszik komplexnek tűnni és homályban hagyni. Csak ritkán teszi fel a kérdést: Kinek a pártját fogjuk? Egy ellennevelő anyáét vagy egy jogtalanul meghurcolt apáét? Legrand a mozi talán egyetlen komoly baklövéseként túl hamar a gyerek és a mama látószögébe rántja a publikumot, de talán épp ez a nyílegyenes, halk-pőre családi terrorra épített nyerseség adja a Láthatás erejét. Az újonc Thomas Gioria – mintegy a kölyökként induló rendező mai hasonmásaként – velőtrázóan autentikus játéka számít: az álláig folyó könnycseppek, a hangtalan kétségbeesést hibátlanul elcsípő közelképek maximálisan feltárják a benne dúló bizonytalanságot, sőt, félelmet. Ilyenkor pedig a Láthatás nem hagy ki egyetlen ziccert sem, megbocsátható az elnyújtott, de kamaszlány-tinédzser fiú románccal, anyai barátnőkkel, parkolós inzultussal jó érzékkel tagolt születésnapi buli vagy az apa szüleihez kötődő mellékszál elvarratlansága. Léa Drucker a mama szerepében ugyancsak a rögrealizmust erősíti: szerető anyatigris volta bemutatja a karakter hétköznapi problémákba vesző oldalát, de fia iránti gyengédségét is.

Julien és Miriam eltéphetetlen köteléke a fináléban hat teljesen nyilvánvalónak. Lassú tűzön égő, visszafordíthatatlan érzelmi kataklizma felé araszoló elbeszélésével a Láthatás utolsó percei zsigeri reakcióra késztető, hovatovább bénító erejű háztáji thrillerbe csapnak át – ekkor fordul a hollywoodi máztól fosztott, francia anti-Kramer kontra Kramer pánik, sötétség, sírás, zaj kakofóniájába, egyfajta minimalista Ragyogás-átiratba. Xavier Legrand suspense-technikája szemmel alig látható gesztusokból építkezik egy tetszőleges zsánerfilm becsületére váló feszültségfináléig, hogy aztán a rendező rövid epilógussal, egyszerre objektív és szubjektív impressziókat beengedve, talajközelien biggyesszen pontot hűvös mikro-katasztrófája végére.

Szabó Ádám

Jusqu’á la garde, 2017

Rendező: Xavier Legrand

Szereplők: Léa Drucker, Denis Ménochet, Thomas Gioria, Mathilde Auneveux, Mathieu Saikaly