Montasser Al-Qaffash: Háztűznéző

„Lakás a Nílus partján, tisztes áron”. Mintha egy agyatlan adta volna fel ezt a hirdetést, ugyanis az ominózus lakás pont Egyiptom egyik leghíresebb börtöne mellett található.

A történet Mohsen telefonhívásával kezdődött. Talált nekem egy lakást a Nílusnál. Az ára elfogadható volt, de csípőből visszautasítottam, amikor megtudtam, hogy a Tora börtön közelében van. Igencsak patkányszaga volt a dolognak, annyira olcsónak tűnt.

– Nem veszítesz semmit, ha eljössz és megnézed.

Annyiszor hallottam ezt, hogy tényleg úgy voltam már vele, nem veszítek semmit, ha megnézem milyen ott az élet. Úgy döntöttem, elmegyek, mivel ez volt az első lakás, amit Mohsen úgy ajánlott, hogy maga is látta.

Időben érkeztem. Nem mintha általában pontos lennék, de a forgalom meglehetősen lightos volt végig, olyan simán ment minden, hogy a kisbusz egyik utasa azt kérdezte: „Mi van?” a többi utas meggyőződés nélkül válaszolta: „Valami csak van.”

Leszálltam a buszról. Mohsen úgy írta le, hogy „a harmadik épület a börtön után, egyenesen”, mintha a cím egy szelet torta lenne. De már rosszul lettem a gondolattól, ha elképzeltem, el kell ismételnem ezt a leírást a vendégeimnek, akik majd nevetve úgy tesznek, mintha rettegnének. Az épület ajtaja előtt álltam. Egy fehér galabiját viselő férfi két műanyag székkel a kezében éppen akkor jött ki.

– Ismail vagyok. Gyere és üljünk le.

Hadarva, bár kedvesen beszélt, mintha csak a nevét mondaná. Mohsen mesélt neki rólam, és megkérte, hogy kalauzoljon körbe, mivel a leendő lakó lehetek. Mosolyogva jött felém, anélkül, hogy megkérdezte volna, én vagyok-e a potenciális ügyfél. Valószínű, hogy a lakás minden lehetséges vevőjével így tett, legtöbbjüket meglephette az éles intuíció. Engem is könnyen felismert, mivel a bejáratnál álltam, és bámészkodtam. Az egyik székkel a földszinti ablakra mutatott:

– Ez az én lakásom – aztán fölfelé mutatott –, és az meg a te lakásod a negyedik emeleten.

Aztán a Nílus felé mutatott és azt mondta:

– Az meg a nappalid.

A felemelt székkel a közeledő autók felé intett, és átment az út túloldalára. Vitte magával a másik széket is, én pedig úgy éreztem, mintha a lakás egyre tágulna, végül már határai se voltak. Elmesélte, hogy Mohsen apja gyakran szokott vele lógni.

Amikor leültünk, a börtönkerítésre pillantottam. Azt mondta, szerencsénk van, mert jobb kilátásunk van, mint azoknak, akiknek a lakásuk pont a börtönre néz, és én soha nem fogom látni az udvart, vagy a foglyokat, akik marakodnak sétájuk alatt, vagy szurkálják egymást, és azt sem, ahogy kopaszra borotválják a rabokat érkezésükkor.

Amit a börtönről mondott furcsa és ismeretlen volt számomra, a legfurcsább az volt, amit lakással kapcsolatosan mondott. Ahelyett, hogy olyan szavakat hallottam volna, mint az „élelmiszerbolt”, „piac”, „bazár”, „iskola”, „óvoda”, „metró”, kiderült, hogy a környék alapvető tájékozódási pontja a börtön.

Például: a piac a börtön vendégháza mellett található, míg a legjobb élelmiszerbolt a börtön hátsó kapuja előtt van. A gyógyszertár a börtön és a szomszédos épületek között van, és a legjobb mézet „Abdullah őrmester”-től lehetett venni.

Kérdeztem, hogy miért nem kelt még el a lakás, ha olyan sok jelentkező volt már.

– Többségük nem szeretett volna a börtön mellett lakni – mondta Ismail a folyó felé mutogatva, és azokon élcelődött, akik nem értékelték ezt a látványt. Ő, ha újra lehetősége lenne, ugyanezt a házat választaná. Mi többet akarhatna, minthogy a nyitott ablakából a Nílust lássa, ha meg unatkozna, csak néhány lépés az út túloldala, fogja a műanyag széket és a folyópartra vonul.

Úgy tűnt, minden érdeklődőnek ezt ismételhette, mindenkivel ezt a játszhatta. Talán az ügyfelekkel szemben, meg akarja védeni a környéket és lakóit.

Újra megkérdeztem tőle, mi az oka, hogy a lakást még nem adták el – hiszen azok közül, akik megnézték, néhányuk rosszabb környéken lakhat, mint ez. A lakásnak persze volt egy másik hibája is: egy régi, lepusztult épületben van; közel egy cementgyárhoz, ráadásul túl kicsi. Ismail kiabálva mondta, hogy az ügyfelek, soha nem panaszkodtak emiatt: a börtönnel volt a problémájuk, féltek a fogvatartottaktól.

Egy lovas katona állt meg az épület közelében, és intett neki. Ismail elnézést kért, és elment, hogy „adjon a lónak egy cukrot.”

Visszament az úton, közben felemelte a kezét az autók felé. Kinyitotta a lakása ablakát, megragadott egy műanyag zacskót a párkányról és odaadta a katonának. Beszélgettek és nevetgéltek egy kicsit, majd a katona a fal felé fordult. A ló lassan szökkent egyet, mintha a rövid távolságot kicsit meg akarná nyújtani.

Amikor visszatért, megkérdezte tőlem:

– Na, hogy tetszenek ezek az almák?

– Úgy tűnik, magának mindenki barátja.

Azt suttogta, hogy az első felesége egyáltalán nem szerette, hogy bizniszel, de nem bánta, mert a katonáktól jó áron vásárolt. Az asszony gyűlölte, hogy reggel kinyitja az ablakot, egy katonát lát a lova előtt ácsorogni. Igaz, egyszer megrázkódott a ló, amikor meglátta az asszonyt. Onnantól átkozta a reggelt, hogy minden nap a börtön egyik katonájának látványával kezdődik, félt, hogy a ló egyszer csak beugrik a szobába.

Úgy láttam örül, hogy ezt elmondhatta. Suttogva tanácsolta, hogy vegyem meg a lakást, ha tetszik, függetlenül attól, hogy mit pletykálnak róla. De a legfontosabb dolog – ismételgette – az az, hogy úgy tekintsek a börtönre, mint bármelyik más épületre, ne legyenek előítéleteim.

Megkérdeztem, mi a gyermekei véleménye erről. Abban a reménykedtem, hogy ők másképp gondolkodnak, így megakadályozhatom a környék szépségének további dicsérgetését. Ahogy kibukott belőlem a kérdés, rájöttem, hogy ezzel megadtam neki a lehetőséget, hogy elmondja élete történetét, és ne a lakásról beszéljen. Elmosolyodott, és azt mondta, sokan kérdezik ezt. Mintha az ő véleménye csak akkor számítana, ha a felesége és a gyermekei jóváhagyják. A felesége szerint a gyermekei gyűlölik ezt a helyet. Panaszkodtak az osztálytársaiknak is. A legjobb az lenne, ha másik lakásba költöznének, mielőtt nekik is gyermekük lenne. Az asszony kérte, hogy költözzenek mindannyian a nagybátyja házába. Ismail egy feltétellel egyezett bele: nem fizet letétet. Lemond jelenlegi lakásáról, amit majdnem semmiért bérel a folyóparton, de nem akarja, hogy a pénze mohó nagybátyja zsebébe kerüljön. Ő inkább megtartaná a gyermekeiknek ezt a folyóparti lakást, így biztosítaná gyerekei jövőjét.

Feleségének nem tetszett ez az érvelés, nem szokott előre gondolkodni. Szerinte az biztosítaná a gyermekek jövőjét, ha nem a börtön mellett élnek. Ahányszor a gyermekeit említette, Ismail egyre bosszúsabb lett, még a hangjuk is idegesítette.

Nem gyűlölte a gyermekeit, de az anyjukon keresztül látta őket, és ez határokat szabott cselekedeteinek. Tudta, hogy a felesége éjjel-nappal az arcába üvöltözi a véleményét, amíg el nem hagyják ezt a helyet.

A gyermekek hallották a folytonos veszekedést, és azt gondolták, jobb lett volna, ha meg sem születnek. Olyan dühösek lettek apjukra, hogy elmentek, és soha nem látta őket viszont, pedig válása után újra házasodott. „Isten áldja meg a lelkét.” Elhallgatott, mondván, hogy áldja meg az isten a második felesége lelkét is. Ami az elsőt illeti, nem tud semmit.

Mohsen hívott és közölte, hogy egy kicsit késik, akadt egy kis problémája az épület egyik örökösével, meg akarja emelni az árat a szóbeszéd miatt, hogy a börtönt elköltöztetik, és egy nagy házat építenek a helyén.

Kértem, hogy jöjjön el most, és felejtse el az egészet.

Ismail szinte hörgött, ami felkeltette a járókelők figyelmét.

Azt kiabálta:

– Mi? Viccelsz? Elköltöztetik a börtönt? Több fogoly van bent, mint ember kinn.

Mióta idejöttem, a börtönről Ismail ismétlődő közmondásokkal és bölcsességekkel beszélt, nem tett rá semmilyen megjegyzést, és remélte, hogy mások is úgy látják, ahogy ő, de legalábbis hisznek neki. Az a tény, hogy Ismailt nem érdekelte az ő véleményük, lehetőséget adott a meggyőzésükre. Kijelentette, hogy ez a pletyka időről-időre elterjed a környéken. Az első felesége örült neki, remélte, hogy Isten meghallgatja imáit. A Nílus szépségét mindig dicsérte, de azt nem bánta volna, ha a börtön eltűnne. Az asszony a hír hallatán néhány napig jókedvű volt, várakozással tekintett a változásra, majd minden visszatért a régi kerékvágásba.

Ismail megkérdezte a véleményemet, közben a Nílust nézte, mintha össze akarná hasonlítani azt, amit mondani akarok, azzal, amit a vízen lát.

Egy teherautó állt meg az épület előtt, tele foglyokkal.

Ismail átsietett az úton, átvett a sofőrtől egy műanyag tasakot, majd váltottak néhány szót. A mögöttük álló autók türelmetlenül dudáltak. A foglyok kinéztek a teherautóról, és a folyóparton sétáló emberekre kiabáltak.

Amikor a teherautó elindult, egyik fogoly azt kiabálta:

– Hey, Ismail, adj egy cigit!

Ismail visszament a háza felöli oldalra, kinyitotta lakása ablakát, és betette a párkányra a táskát. Mielőtt visszajött volna az úton, az épület bejáratához ment, szót váltott egy férfival, majd mutatóujjával a negyedik emeleten lévő lakás felé mutatott, azután mindketten felém indultak. Ismail útközben megveregette a férfi vállát, tudta, hogy ez a fickó is azért jött, hogy megnézze a lakást, éppolyan és könnyedén felismerte, mint engem, és „a buszvezetőtől hallotta a pletykát”.

A férfi megkérdezte a véleményemet, és a Nílusra nézett, mintha össze akarná hasonlítani azt, amit mondani akarok azzal, amit a vízben lát.

Mondtam neki, hogy nem láttam a lakást, és az örökösök még nem fixálták le az árát. Én biztosan nem fogom megvenni.

És ami a börtönt illeti – gondoltam –, és a fiai történetét, majd elmond mindent neked is.

Ismail megpróbált rávenni, hogy várjam meg Mohsent, és elindult, hogy egy harmadik széket hozzon, de tiltakoztam.

Nem sokkal később már, el volt foglalva a következő ügyfél meggyőzésével.

„Legalább nézné meg a lakást” – gondoltam.

Egy pillantást vetettem a lovas katonára, majd a házat néztem.

Mielőtt a busz elment, láttam, hogy együtt üldögélnek, Ismail beszél és a börtönre mutogat.

Fogalmam sincs, hogy azok közül, akik itt megfordultak, hány ember volt, aki tényleg látta is a lakást.

Fordította: Boda Magdolna