Marosits József versei

Gondolatok egy tájról

a fekete szárnyak

a föld felett cikáznak

döglött madarak tollából

sátrat fon a szél

a csillagok röhögő pofájából

kiragyognak a metszőfogak

az éjszakai csend fényharsonái letérdelnek

a tóparti kövek égig merednek

a csupasz fák

rossz kezű óriások görcsös markai

megrázza púpját a tevehátú hegy

s elindul csendben szerencsét próbálni

az óriások hátán

végignyargal egy fényhasáb

megindulnak a sudárnyárfák

fogpiszkálónak a nap szájába

útnak erednek a rögök árnyai

csiklandozva a bogarak rejtekét

és felnyihognak a pocsolyák

kósza felhőcsikók tükörképeivel

és csend van újra

és újra csend

lópaták tikkadt nyomaiból

nyúlós nyálport lehel a szél

az idegrángásos gumicsapák

áthatolnak a végtelen idegszálain

megmerevedett cimbalomverőkhöz kötözött

tőkék nyögést teremve vonaglanak

panaszuk a tüzet kilopta a Napból

saját máglyájukat gyújtotta meg

égnek égnek az idők végezetéig

és nem jön alkony és permet sem hull az égből

csak égünk és égünk mindörökké

de cserepes szánk repedéséből új szó kel életre

koponyánk humusza a magot fává lombosítja

Kék Nap

Némaság üt lyukat

a csend falán,

a lepkék egyszer csak

földre hullnak,

s a tücskök szárnyai

bénán remegnek.

Fekete autók suhannak

a csendben,

s az út-menti fák levelei is

földre zuhannak,

férgek milliói rágják

a lehullott lombot,

s kéken világít

a Nap.

Fekete árnyékok

nyúlnak az egyre

szaporodó nyüvek

dagadó hullámaira,

s bűz önti el szívünket.

Megrázkódunk az undortól,

féregszőnyegen toporgunk

tehetetlenül,

s már a pornak is

örülni tudnánk,

hogy némi szárazat érezzünk,

de nyálkás nyavalyák

csiklandozzák csupasz talpunkat.

Csak megyünk,

borsózó háttal,

némán,

az egyre kékebben

ásító Nap szájába.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)