Mesés kezdet

PAPP-ZAKOR ILKA: ANGYALVACSORA

Nem akármilyen „vacsora” került az olvasóközönség elé – hogy úgy mondjam: terítékre – 2015-ben, a JAK és a PRAE.HU gondozásában. A 2014-ben JAKkendő-díjas, Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora című novelláskötetéről van szó. A fiatal író első kötete ez.

Már a cím figyelemreméltó, mert – szinte – kimeríthetetlen értelmezési lehetőségeket generál. Én most egyetlen egyet sem említek, hisz úgyis kiderül, miről van szó, ha elolvastuk a kötetben lévő, azonos című novellát. A könyv mindazonáltal 12 – milyen mágikus szám! – novellát tartalmaz.

Papp-Zakor Ilka írásainak meglehetősen sajátos világa, atmoszférája van. Nehéz szavakba foglalni, milyen is ez a – szavakkal teremtett – különös világ. De ha egészen egyszerűen akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy: más világ.

Az élet máshol van – írja egy helyütt Rimbaud. E novellákat olvasva pedig, nekünk az az érzésünk, mintha az író épp ezt mutatta volna meg, hogy milyen az igazi élet – valahol. Bűbájosan, szelíd, biztos kézzel „emel bele” minket, mondatról mondatra, novellából novellába Papp-Zakor, e másik dimenziójú realitásba, vagy akár: univerzumba.

Az első darab (Nagyapó kesztyűcskéje) mindjárt így kezdődik: „Nagyapó szakálla vattából volt, az arca pedig ráncos krepp-papírból. A keze remegett, úgyhogy mindig kilötyögtette a teát, de a szeme szép volt.” (7.) Tehát itt, a mi világunkétól jócskán eltérő törvények vannak – úgymond – hatályban. És az a furcsa, hogy nekünk szoronganunk kéne – és persze szorongunk is – e szövegeket olvasva, de valami miatt, érdekes módon, mégis biztonságban érezzük magunkat – akárha mesét olvasnánk. És „itt van a kutya elásva”: Papp-Zakor Ilka mesésen ír. „[…] ebben a mesében mégis a gonosz győzedelmeskedik a jó felett. És tényleg, kezdetét veszi a mészárlás. Hullnak a parasztok, bástyák, lovak” (Sakk, 28.); de valahogy: „Mindenhova bevackolják magukat a napsugarak” (Édesanya könyvesszobája, 43.); sőt: „A kotló vörösbegyek kábultan potyogtak a földre, amikor már nem bírták az illatot. Ilyen nyarunk még nem volt, habár az én virágoskertem mindig megfeszített erővel dolgozott” (Édesanya könyvesszobája, 3.).

Közhelyesen (és az igazságnak megfelelően) szólva: Papp-Zakor tud bánni a szavakkal. Azt hiszem, idővel igazi ura – vagyis inkább: – Úrnője lesz a nyelvnek. Még igen fiatal, de figyeljük csak meg akció közben: „[…] belibbenek a konyhába, megállok az emberünk előtt, és elmondom mindennek: – Maga ótvar féreg – kedveskedem – ragyaverte hullarabló, álnok prérifarkas. / Attól tartok, a hiénát megértené, azért mondok prérifarkast. Ő pedig csak néz és mosolyog…” (Anyuka, 74.)

Mi jellemzi még a szerző novelláit? Mint fentebb láttuk – a humor. A legPapp-Zakorosabb darab, az Angyalvacsora – talán nem véletlen, hogy ez lett a kötet címe is – egy olyan bizarr és egyedi világba enged betekintést, ahol az angyalok nem a szokott módon funkcionálnak. Itt egészen más a helyzet. Az angyalokra, tudniillik, vadásznak, sőt, meg is eszik őket, sülve-főve, a lehető legváltozatosabb étkeket készítve belőlük. Mindez teljesen természetes – itt, ebben a formában és környezetben. És kapunk néhány jó tanácsot is: „Angyalokra a legjobb szürkületben vadászni…” (51.); „[…] a legjobb söréttel, mint a nyúlra” (51.). Látjuk, hogy itt minden másképpen van – hogy Karinthyt is idézzem. Ahol még az őzek is mások, mint mifelénk: „[…] ezek az állatok borzasztóan szeretik a sósat, arra gyűltek össze, én pedig szolgálatkészen odatartottam nekik a fejemet, sűrűn pislogtam, és igyekeztem szívfájdító, elkeserítő és reménytelenül szomorú dolgokra gondolni, hogy továbbra is könnyezzek, és legyen végre egyszer nekik is rendes karácsonyuk” (55.). Külön érdekesség, hogy az egész – akármilyen hajmeresztő és egyben lenyűgöző is az ötlet és a megvalósítás – mégsem nélkülöz bizonyosfajta szakralitást, és pont ettől olyan „angyalian szép” ez a történet.

A kötetet mindazonáltal, mégsem nevezhetjük egységesnek. Háromnegyed részig – feltétlenül egységes. De onnantól fogva – tulajdonképpen a Tulajdonképpen című darabtól – az anyag mintha fokozatosan kezdené elveszíteni a sugárzását, azt a kétségkívül eredeti és ez-igen-le-a-kalappal jellegét, ami az előző novellákra, abszolút mértékben érvényes. Az utolsó négy novella mintha egy folyamat lenne: ahogy (témájukban is) egyre jobban közelítenek – bármily nehezen értelmezhető szó is ez – a valósághoz, úgy veszítenek, fokozatosan, abból a nagyszerű „varázslatból”, ami egyébként Papp-Zakor előző írásait uralta, sőt – megemelte.

Talán valamelyest kivételt képez a Kaviár című novella, amelyben a koldus-kalapba bele-belecsempészett kaviár habzsolása, olyan művészien, érzékletesen és gyönyörűen van megírva, „akár a mesében”. Bizonyos szempontból persze mese is, de olyan csavart kap a történet, olyan váratlan fordulatot vesz, hogy csak ámulunk és bámulunk, milyen keserves árat kell a végén megfizetnie a koldusnak, „az ölébe pottyant” gasztronómiai ínyencségért.

Papp-Zakor Ilka nagy tehetség. Aki máris így ír – és ennyire fiatalon –, az tudhat valamit. Én csak annyit tudok, de még inkább csak: érzek, hogy – kissé patetikusa fogalmazva – van egy új írónk. Papp-Zakor Ilkának hívják, és huszonhét éves.

Jahoda Sándor

(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)

JAK+ PRAE.HU

Budapest, 2015

224 oldal, 2990 Ft