Tiszatájonline | 2018. március 29.

Csiki-csuki titkok, lírai zárványok

T. HORVÁTH ÉVA KÉPZŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA
„Befele.” Ez a címe T. Horváth Éva képzőművész kiállításának a budapesti Újlipótvárosi Klub-Galériában. Ízlelgethetjük a plakátra nyomtatott határozószót, mit is jelent? Behatolási szándékot? A dolgok belseje felé való törekvést? Ilyenekre is gondolhatunk, de ha belelapozunk az alkotó kiállított „művészkönyveibe, be kukucskálunk térplasztikája mögé, végigbogarásszuk a falon sorakozó kollázs képeit, úgy vélhetjük: a címadással a művész saját jelenbeli magatartásáról kíván jelenteni nekünk… – PACSIKA EMÍLIA ÍRÁSA

T. HORVÁTH ÉVA KÉPZŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA

„Befele.” Ez a címe T. Horváth Éva képzőművész kiállításának a budapesti Újlipótvárosi Klub-Galériában. Ízlelgethetjük a plakátra nyomtatott határozószót, mit is jelent? Behatolási szándékot? A dolgok belseje felé való törekvést? Ilyenekre is gondolhatunk, de ha belelapozunk az alkotó kiállított „művészkönyveibe, be kukucskálunk térplasztikája mögé, végigbogarásszuk a falon sorakozó kollázs képeit, úgy vélhetjük: a címadással a művész saját jelenbeli magatartásáról kíván jelenteni nekünk. Hogy mostanában önnön csigaházába „befele” húzódik. A rejtőzködés, mintha zsigeri szereplője lenne e tárlatnak. Lehetséges, hogy a barokkos vonalburjánzásokat, expresszíven villogó színlazúrokat is afféle védőburoknak, vagy pajzsnak használja a művész önmaga védelmére? Úgy tesz, mint a kisgyerek, aki játszásiból elbújik a maga rajzolta vonalgombolyagban, vagy mint egy óvatos Thézeusz, aki szívesen elidőzik a biztonságot nyújtó labirintusban, vagy mint a magányos álarcos, aki a karnevál nyüzsgő kavalkádjában mimikrizi bele magát. Mintha a bezárulás, a különbéke ideiglenes nyugalmát keresné a művész, miközben a nyitni vágyás tombol benne s e két vágy dialektikája adja műveinek feszültségét. Néhány ikonszerű kompozíción, mint vulkáni kőzetbe zárt buborékok, Rubljov szentjei fehérlenek. Pontosabban, épp hogy az alakok hiányát látjuk, negatívba redukált szellemeket. Másutt fekete zárványok ragadnak benn egy-egy kompozíció belsejében. Az alkotó a sötét sejthalmazokat mintha egy anyaméh embrió-melegébe menekítené, hogy a külvilági csatazajtól megvédje. A példaképek szellemét mintha saját belső szentélyében őrizgetné az alkotó. Vajda Lajos, Vajda Júlia, Bálint Endre, Kondor Béla, Országh Lili, Gyarmathy Tihamér a háborús békeidőkben bizony sok jó tanácsot, morális mankót is adhat a huszonegyedik századi kollégának.

T. Horváth Éva az anyagok spiritualizálásának nagymestere. Keze nyomán a pördülésre, söndörödésre vágyó papír, sajátos plasztikai játékával, esetleges, időleges karakterével valamiféle performance jelenlétet kölcsönöz műveinek. A lapozható, hajtogatható művek a jelenbeliség a tárgyiasság nyers valóságát, ugyanakkor a dédelgetett szellemiség lírai üzeneteit is hordozzák. Tűztől, víztől, emberi kéztől óvnánk a műveket, miközben az alkotó éppen hogy interaktivitásra szólítja föl a látogatót, sérülékeny festett, ragasztott lapjait tapintásra kínálja föl. Gyönyörű paradoxon, hogy a pusztulékony papír által, az idő, a maradandóság problematikáját is fölveti az alkotó. T.Horváth Éva archaikus gesztusaival, kultikus jeleivel, a biblia, a tekercs, a kódex a krónika – a legősibb információ hordozók – megidézésével figyelmeztet bennünket arra, hogy az élettelen, múlékony anyag is túl él minket, jól vigyázzunk tehát, hogy mit írunk, mit nyomtatunk rá. A művész azt is tudja: a papír, mint formálható matéria milyen technikai lehetőségeket rejt, amikkel vizuális, taktilis élményhatásokat lehet kiváltani. Hogyan lehet ezt az anyagot, gyönyörködtetésre, meghökkentésre, képzettársításra, érzetek megidézésére használni. Tudja, hogyan lehet összegyűrt barna ragasztószalagból plasztikus felületet formálni, fehér flízzel hótakaró puhaságot előállítani, pauszpapírral befagyott tavak jéghidegét megidézni, a hullámpapír „lenyúzott bőrére” pergamenpatinát varázsolni.

Az alkotó a művek végtelenítésének is mestere. Kihajtogatható leporellóival a folytonosságot is belopja a keretezett képeket felsorakoztató „múzeumi” kiállítórendbe. Sőt, a harmadik dimenziót is beemeli, a Csiki-csuki képekből a térvariációkat formálhat a látogató. A Színjáték című művészkönyv lapjaiból apró kulisszákat alakíthat ki, több színteret, afféle mini szkénét is varázsolhat. Játszani is enged a játékból kialakított játéktérben. A kiállításon látszólag harmincegynéhány alkotás szerepel, ám száz kis remekműre lelhetünk, ha az összefűzött elemeket külön-külön opusznak tekintjük. A lapozható műtárgyak, mint gyermekkorunk 3D-ben megformázott mesekönyvei működnek, csak hát a Hamupipőke happy endre hangolt története helyett drámai rejtélyeket sejthetünk meg belőlük. Egyik húsz oldalas alkotás főszereplője a „csarnok elontott oszlopi közt lebegő” emberalak, aki magányosan bolyong egy timpanonos homlokzatú épületben, mint valami építész által tervezte alvilágban. Emelkedettség, klasszicizáló nosztalgia bujkál a képsorokban, a Postai küldemény – rajta pecséttel, kézbesítési címmel, – eszünkbe juttat minden hivatalos értesítést, vagy szerelmes levelet, amit valaha kaptunk, a Dobozvilág című tűztől robbanó kompozíció pedig terrakotta árnyalataival, szálasodó, kócos textúráival ősi, kultikus érzeteket kelt bennünk.

T. Horváth Éva kollázsain, montázsain, lengőfirka-vonalakkal, gesztus lazúrokkal, kvadrált struktúrákkal mesél életről, halálról, hazáról, miközben a papírral kontextusba hozott anyagok összes tulajdonságát bravúrosan használja ki. A Befele című kiállítás egy kísérletező kedvű, up-to-date működő művész reflexióit mutatja be, olyan igényes, elmélyült alkotóét, aki a képzőművészet kánonjában rögzített klasszikus értékekből is zsigerileg építkezik. A Magány figurája az időtlen messzeségbe révedő tekintetével a bizánci ikonok szellemét idézi, a Cirkusz sorozatban leonardói, aranymetszéses egyensúlyt vélünk fölfedezni, a Tanítványokat egy középkori nagykönyvből lépteti elénk az alkotó, az Angyali üdvözlet ihletett pillanatát szárnyas oltáron jeleníti meg. A bibliai Lótné és az egyiptomi Anubisz a Vajda Lajos Stúdiótól átörökített drámaisággal feketéllik ki a finomra hangolt lírai művek közül. A Köves út és az Úton a Via Appia járóköveit, annak erózió-rajzolatait idézik, amikbe izgalmas perspektíva játékokat is beleláthatunk, a rongyolt, tépett, borzolt felületű Nárcisszoszban egy bizarr ragasztvány reliefet tisztelhetünk.

És sorolhatnánk még e tárlat néznivalóit, vannak itt galamb-és angyalszárnyak, fiktív kottába foglalt hangjegyek, titokzatos szimbolikus írásjelek, újságkivágásokkal megjelenített konceptuális információk. Az álom és valóság töredékeiből, a lélek erejével összerendezett fragmentum kontextusokból egy sajátosan egyedi világ kerekedik: T. Horváth Éva befele igyekvő, ám bentről mégis kifele, felénk forduló világa. S míg a látogató a lapokat hajtogatja, a vonalkötegeket bogozgatja, a művész rejtélyes üzeneteit dekódolja, talán önnön lelki zárványaihoz, saját titkaihoz is közelebb jut kicsit. Jó igyekvést kívánok, befele.

Pacsika Emília