Kávéházi alvilág

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL

– Volt egy időszaka az életednek, amiről a szövegeidben úgy találtam, hogy kevesebbet írsz, ez az 1957 és 1959 közötti három év, ami nagyjából az Életképek megszűnésétől az ifjúságvédelmi felügyelőként való elhelyezkedésedig tartott. Mi történt veled ebben a három évben?[1]

– Ez az időszak igazából 56 végén kezdődött, a többiek mennek el, én meg kísérgetek. A legszemélyesebb az volt, amikor a feleségemet, Verát, és a nővéremet, Évát kísértem a vonathoz. Ott voltunk, a Vera a kislányával és az édesanyjával, ő azt gondolta, hogy majd megyünk utána, én meg azt, hogy majd hazajön. Aztán Éva elment és amerikai állampolgár lett, Vera pedig visszafordult a határról. Ez egy olyan időszak volt, amikor az emberek nagyon vágytak el-el-el, és el is ment a gimnáziumi osztálytársaim fele. Az időm nagyrészt azzal telt, hogy megnéztem, ki van még itthon, és azokkal hol lehet összefutni. Nagyon kevés ilyen hely volt. Időnként a Fészek klub kávéházában jöttünk össze, de az egy eléggé megfigyelt terület volt. Gyakoriak voltak a letartóztatások is, a Krassó Gyurit és az Oltványi Ambrust éppen letartóztatták a Krassóék lakásán, ahol nekem is ott kellett volna lennem, de szokásom szerint késtem. Miből éltünk? Úgy emlékszem, márciusig kaptam a fizetésemet.

– Honnan?

– A Lapkiadó Vállalattól.

– Az Életképek segédszerkesztőjeként.

– Igen, de ezt követően is rendszeresen voltak ilyen szabadúszó munkáim, elsősorban a Magvető Könyvkiadótól, amelynek az élére Béládi Miklóst nevezték ki, aki a bölcsészkaron a tanárom volt, a szemináriumára jártam, és elég jó viszonyban voltunk. Béládi adott lektorálni valót, kéziratokat, amelyekről véleményt kellett mondani, ami elég jó munka volt. Aztán ugyancsak a Magvetőtől kaptam külföldi klasszikusok fordításait lektorálásra.

– Például?

– Ilyen volt például Simone de Beauvoir Les bouches inutiles, A fölösleges szájak, ami Ghent város ostromáról szól, vagy Sartre-tól Les jeux sont fait, A kocka el van vetve. Ezek a szövegek aztán nem jelentek meg, a kiadásukra vonatkozó szándékot még az 56-os reform nekilendülés táplálta, de ahogy a rend helyreállt, ezek már nonszenszé váltak. Aztán egyszer Sükösd szólt, hogy volna egy fiú, a skót református misszió lelkészének a fia, akit tanítanom, korrepetálnom kellene. Az édesapja jómódú ember volt, nagyon szigorú volt a fiával. Hogyan szigorú? Úgy, hogy ha latin szavakat kell tanulnia a gyereknek, akkor nem lehet rajta ing, mögötte a földön egy lavór, abban víz, benne a papa nadrágszíja, és ha a fiú nem tudta, vagy elvétette, akkor a nadrágszíjjal a hátára csördített. De valahogy ettől sem lett jobb a gyerek teljesítménye.

– A protestáns hagyományban is van egy ilyen aszketikus vonal.

– Nem volt rossz ember, csak kicsit túlzásba vitte az aszkézist. Szegényparaszti családba született, nagyon jó eszű fiú volt, a tanítója és a lelkésze pártfogolták. Némi önálló jövedelme abból származott, hogy eljárt korrepetálni, ahonnan viszont rendre későn ért haza, de kapupénzre már nem futotta. Úgy tudott bejutni a szobájába, hogy a szobatársa a második emeletről leeresztett egy kötelet, amin aztán felmászott. Elmentem a Sükösd által megadott címre, ami az Oktogon közelében volt. A mamája fogadott, egy nagyon kedves úrinő, aki jóízűen beszélt a gyerekről. Az előszobából nyílt egy nagy cselédszoba, ahol Elvis Presley szólt egy réges-régi magnetofonon, a gyerek pedig az asztal tetején táncolt. Ettől a hangulattól mind a matematika, mind pedig az orosz nyelv elég távol állt. Két tárgyból bukott a félévben, és azt gondolták, hogy én majd felhozom. Az év végén hétből bukott, noha bementem az iskolába, ami kicsit aljas dolog volt…

– Nyomást igyekeztél gyakorolni a tanárokra?

– Igen, mivel a Madách Gimnáziumba járt, és elmentem a Závodszky tanár úrhoz, akivel jóban voltam, de Závodszky tanár úr azt mondta, hogy Gyurikám, ez a gyerek teljesen reménytelen.

– A kétségeshez képest ez nyilvánvaló előrelépést jelent a megismerés folyamatában.

– Egyébként kedves gyerek volt, és volt egy nagyon helyes nővére is, aki valamilyen konzervgyárban a léosztályon dolgozott, ezért lékisasszonynak neveztük.

– Mivel teltek a napjaid a szórványos elfoglaltságaid mellett?

– Lógtam sokat, jöttem-mentem a városban. A rádiónak is dolgoztam, esszéket írtam esszéírókról, Péterfi Jenőtől Babitson át …

– A saját neveden?

– Részint, de volt olyasmi is, ami nem a saját nevemen ment, hanem a Sükösd Mihály nevén. Szerettem az orosz irodalmat, Alekszandr Blokról egy külön műsort csináltam. Ez is az egyik megélhetési forrásom volt, de nagy pénzt persze nem hozott.

– A túlélési stratégiád az igények minimalizálása volt?

– Igen, és erre képes is voltam, amire nem tellett, az nem is kellett, nem vágyakoztam a lehetőségeim határán túlra. Lehetséges, ebben segített az, hogy eredetileg jómódú gyerek voltam, és megvolt mindenem, ami akkor lehetett, amikor pedig mindez eltűnt, akkora már túl voltam rajta.

– Vásáry Tamást hallottam egyszer arról beszélni, hogy a gazdag emberek számára nyilvánvalóbb, hogy pénzzel a dolgok korlátozott köréhez lehet hozzáférni, szegény emberek számára viszont gyakran univerzális megoldásnak tűnik a sok pénz.

– Valamiféle derűs érzést adott, hogy független vagyok az anyagi dolgoktól. Például soha nem vágyakoztam autóra.

– Kicsire sem, amit lehet tologatni?

– Az már megvolt még Újfaluban.

– És volt repülőgéped is.

– Igen, de azt én csináltam magamnak.

– Ami viszont a súlya miatt nem tudott repülni.

– Véleményem szerint a repülés a repülőgépnek nem feltétlenül szükséges attribútuma.

– Bár a nevében benne van.

– De teljesen úgy nézett ki, mint egy repülő.

– A világ pedig illúzió.

– Vagy projekció.

– Szóval az 1957 és 1959 közötti időszakot szellemi szabadfoglalkozásúként élted át és túl?

– Így van. Az új rezsim hivatalosságai ezt az életformát kávéházi alvilágnak nevezték.

– Ki mondta ezt?

– Pándi, Szabolcsi, Király István, a hivatalos irodalompolitikusok.

– Volt átjárás a hivatalos irodalom és az alvilág között?

– Éppenséggel volt, mivel ezek a hivatalos irodalompolitikusok a bölcsészkaron a tanáraink voltak, még az egyetemről ismertük egymást. Király István volt a fegyelmi bizottság elnöke, amely kirúgott az egyetemről, másfelől viszont szimpátiát mutatott irántam. A Király révén még disszidens koromban is kaptam meghívót az Írószövetség közgyűléseire, amelyekre el is jártam, és fel is szólaltam. Az időfaktor nagyon számít, ha valakivel régóta ismerjük egymást, akkor még az ideológiai távolságok is összezsugorodnak.

– Amikor elmentél ifjúságvédelmi felügyelőnek…

– Ezt megelőzően voltam segédmunkás is.

– Hol?

– A Váci úton volt egy TEFU telep, és egy teherautón dolgoztam, mint téglahordó segédmunkás.

– Mennyi ideig?

– Nem nagyon sokáig, olyan három hétig.

– Nem váltál be?

– Nem vált be a munka, délután ötkor kellett kezdeni, és csak hajnali ötkor lehetett lelépni.

– Kemény jellemépítő éjszakai élet.

– Emellett nem volt könnyű a szokásos életemet élni.

– A nehéz fizikai munkának van egy másik mellékhatása…

– Nagyon el lehet benne fáradni.

– Ez az egyik, a másik, hogy komoly fizikai munka mellett nem lehet érdemi szellemi tevékenységet folytatni, életem során többször megkíséreltem, és soha nem sikerült.

– De aztán jött Diderot, és kilőtte a téglahordást.

– Személyesen?

– Nem, Diderot-nak a Les bijoux indiscrets, A fecsegő csecsebecsék címen jelent meg egy könyve és a fordítást kellett felfrissítenem, a szöveg női nemi szervek csacsogásáról szól. Nem mondom, hogy ez Diderot legjobb könyve, de rendbe hoztam a szöveget, és valahol felhasználták.

– Miért döntöttél úgy, hogy ifjúságvédelmi felügyelőnek szegődsz?

– Találkoztam Csillag Tamással, korábbi egyetemi évfolyamtársammal, aki a Korponai Marinak volt a férje, és a vízipóló bajnokcsapat tagja. Széles vállú stramm fiú volt, piros pólókat viselt, sok lány gyülekezet körülötte, nagyon szép felesége volt, és egy kisfiúk is született. Aztán teljesen érthetetlenül viselkedett, mert állandóan csalta a feleségét, és a feleségének csak egyszer volt egy randevúja, amiért ez a bolond öngyilkos lett. Előtte még találkoztunk is, és sopánkodott, én meg szidtam, hogy milyen képmutató alak vagy. Valami szörnyűséges öngyilkossági módot választott, mert olyan erős volt a szervezete, hogy nem bírt meghalni, bevett mindenféle gyógyszert, aztán kinyitotta a gázcsapot, majd, amikor semmi nem működött, akkor elkezdte késsel nyiszitelni magát. Azt tapasztaltam akkor is és később is, hogy az emberek kiszámíthatatlanok.

– Végül hogy kerültél a gyámügyön állásba?

– Amikor még téglahordó koromban összefutottam Tamással, kérdeztem tőle, hogy mit csinálsz. Mondta, hogy ifjúságvédelmi felügyelő vagyok, és most megyek Óbudára. Elkísértem, és arra jutottam, hogy ez nekem való munka. Megkértem Tamást, hogy kérdezze meg a főnökét, van-e felvétel. Aztán Simsainé, aki egy nagyon kedves és finom asszony volt, behívatott interjúra, és fel is vett. Simsainé nem volt káder, egy úriasszony volt, de a főfőnök is egy úriasszony volt, ő Révai Józsefnek volt a felesége.

– Nincs több kérdésem.

– Vele nekem nem volt dolgom. Felvettek és a hetedik kerületbe, a Csikágóba helyeztek, ami pont jó volt nekem. Akkor szerveződött újjá az irodalom, a szűkebb baráti köröm azok közül került ki, akik itthon maradtak. Oltványi Ambrus, Fehér Ferenc, Sükösd Mihály és Gyurkó László, akit internáltak, és utána azt mondta, hogy kerülni akarja a társaságomat, mert úgy érzi, hogy megrontom.

– Már a Gyurkót?

– Igen, de a Király István is mindig ezt mondta, amikor uszodában összefutottunk, ha találkozom volt tanítványokkal, és mondanak valamit, ami ismétlődik többek beszédében is, és az nekem nem nagyon tetszik, akkor megkérdezem, hogy nem találkoztak-e magával, és azt mondják, hogy de igen. Nem jó ez.

– Bevallhatod, hogy a CIA készített fel a szellemi aknamunkára.

– Hát persze. Mindenesetre a Rényi Péter egyszer azt írta, hogy mögöttem áll az imperializmus politikai, gazdasági és kulturális gépezete.

– Mikor jutottál ekkora hatalom birtokába?

– Úgy emlékszem a Rényi cikke 1982-ben jelent meg.

– És mire reagált?

– A New York Review of Books-ban egy kis szöveget tettem közzé, amelyben arról írtam, hogy vigyázni kell, mert a Michnikéket a Jaruzelski puccs után egy olyan paragrafus alapján vádolták meg Lengyelországban, amelynek a legfelső tétele a halálbüntetés volt. Erről egyelőre ugyan nem volt szó, de hát Kádár is megígérte, hogy a Nagy Imrének nem lesz bántódása. Valamiért ettől a cikktől nagyon dühösek lettek a pártközpontban, és csináltak egy nagy házkutatást a Rajk Laci lakásában, majd pedig a Rényi Péter megírta ezt a cikket a Népszabadságban.

– Azóta is büszke vagy rá.

– Sajnálom, hogy ilyen hülyeségeket kellett írnia, mert amúgy nem volt buta ember.

– Akkor miért tette, meggyőződésből?

– Biztos meséltem a Fekete Sándort…

– Nem.

– Fekete Sándorral nekem nem volt semmiféle különösebb nexusom. Petőfi kutatóként ismertem, és kezet fogtunk a Petőfi-körben is néha, de nem volt semmiféle baráti kapcsolat közöttünk, csak olyan kollegiális. Aztán amikor kijött a börtönből, és az Új Tükörnél elhelyezkedett, minden előzmény nélkül írt ellenem egy hosszú cikket.

– Melyik évben?

– Valamikor a nyolcvanas években, de nemcsak egyet, aztán még egyet, és még egyet. Állandóan jöttek ezek a hosszú cikkek, amelyekben elítélt engem.

– Milyen tekintetben?

– A politikai gesztusaimat.

– És az irodalmi teljesítményedet?

– Azt nem, persze egy esszé esetében nehéz ezeket szétszálazni. Barátságban voltam a Pünkösti Árpáddal, aki ugyancsak az Új Tükörnél dolgozott. Fekete Sándorról mindenféle mendemondát hallottam, hogy nagyon furcsán viselkedik a szerkesztőségben. Kérdeztem a Pünköstit, hogy miért csinálja ezt a Fekete. Azt mondta, hogy nem tudja. Mondtam neki, hogy kérdezze már meg tőle, erre azt válaszolta, hogy kérdezd meg te. Akkor hozz össze egy randevút. Összehozta. Nagyon barátságosan üldögéltünk, kérdeztem, hogy miért írod rólam ezeket a dolgokat, amire azt mondta, csak téged mentelek.

– Ha van egy ilyen barátod, akkor már nincs szükséged ellenségekre.

– Azt mondta, ha harcolunk veled, és demonstráljuk a kirekesztésedet, akkor nem zárnak börtönbe. Lehet, hogy igaza volt. Persze ennek a másik oldala, hogy a pártállam tisztes megélhetést biztosított azoknak az irodalmároknak, akik az elvárásoknak megfelelően viselkedtek. Alkalmasint magasabb életszínvonalat, mint amilyennel a nyugati piacgazdaságokban élő pályatársaik rendelkeztek. Persze, ha valaki megfeledkezett az elvárásokról, akkor nem mulasztották el emlékeztetni az illetőt.

– Mikor találkoztál először Aczél Györggyel?

– 1957 végén vagy 1958 elején.

– Ki ment kihez?

– Egy nagyjából harmincfős irodalmár küldöttség egyik tagjaként mentem az Aczélhoz.

– Amikor újságot akartatok alapítani?

– Úgy van, és némileg tiszteletlenül fel is szólaltam.

– Mi volt a következő alkalom?

– Amikor ez a társaság újra próbálkozott, megerősítve három vagy négy párttaggal.

– Ezek a látogatások jártak valamilyen eredménnyel?

– Semmivel.

– Mikor találkoztál először személyesen Aczéllal?

– Amikor egyszer átmentem hozzá 1973-ban.

– Mi volt a látogatás előzménye?

– Az, hogy A városalapító című regényemet beadtam a Magvetőhöz, aminek a szövegét a Kardos több helyen is kifogásolta. Volt például egy hosszabb szöveg arról, hogy milyen várost nem akarok. Erre megkérdezte, hogy de milyet akarsz? Elmondtam neki. Erre azt válaszolta, hogy ez így még reménytelenebb, mint leírva. Aczélhoz alkudozni mentem, hogy milyen szövegeket húzhatnak ki a kéziratból a megjelenés érdekében.

– Hogyan jött létre ez a látogatás?

– Felhívtam a telefonon.

– Honnan tudtad a számát?

– Azt mindenki tudta. A Szentjóbival ültünk a Kárpátiában, és puffogott, hogy megmondanám annak az Aczélnak, mondtam neki, hogy mondd meg. De hogyan? Mondtam neki, hogy hívd fel telefonon. De azzal persze számolni kellett, ha valaki felhívta, akkor az volt a válasz, hogy jöjjön be holnap fél nyolckor.

– Ami egy szorgalmasan éjszakázó entellektüel számára az inkvizíció első stációját jelentette.

– Ehhez még hozzá tartozik az a bizonytalanul imbolygó legenda az ő kezdeteivel kapcsolatosan, hogy egyszerre volt cionista és illegális kommunista is. Részt vett az ellenállási mozgalomban, méghozzá úgy, hogy beöltözött SS tisztnek, és lehet, hogy találkoztam is vele. Az ostrom idején egyszer egy nyilas különítmény kikergetett bennünket a házból, és levezényelt a járdára a Szent István park szélén. Tél volt, reggel volt, mi gyerekek már arra gondoltunk, hogy szétspriccelünk, mert biztosan a Duna felé fognak vinni bennünket. Ekkor jött két ember, akiket nem egészen tudtunk hova tenni az egyenruhájuk alapján. Az egyik nagyon kiabálós volt, kiabált a nyilasokkal, és végül úgy rendelkezett, hogy tereljenek vissza bennünket a házba. Utóbb erősen tartotta magát a legenda, hogy a Major Tamás és az Aczél volt ez a két egyenruhás, és furcsa módon az Aczél alakítása volt a hitelesebb, valószínűleg Major túl jó színházi színész volt ehhez. Aczélnak viszont a színpadon nemigen voltak sikerei, bár a lehetőséget megkapta, amikor Illyés Gyula lefordította Molière-nek a Georges Dandin-ját, amit Duda Gyurira magyarított, és az Aczél kapta meg a főszerepet.

– Mikor és hol volt a bemutató?

– 45 nyarán a Hősök terén egy erre a célra ácsolt szabadtéri színpadon adták elő, ami után Révai József megkérdezte a rendezőt, hogy ki játszotta a főszerepet? Mondta, hogy az Aczél György, nagyon rendes ember és jó elvtárs. Erre a Révai, akkor folytassa a pártmunkát, de soha többet színpadra ne álljon. Nem lévén más választása pártmunkás lett, de a színházi ambíciók és modor megmaradt, mesélték róla, hogy amikor Pécsen volt propagandista, bizarr ruhákban járt a városban, többnyire egy farkaskutyát vezetve. De a színészi karrierjét jól példázza a történet, amit Bacsó Pétertől hallottam, egyszer a Mányai Lajos feldúltan jött ki Aczél irodájából, és azt kiabálta, hogy azt mondta nekem, a kérésem nem teljesíthető, pedig amikor én Mózes voltam, ő csak a hatodik zsidó volt.

– A szerencse forgandó. De szerinted milyen ember volt Aczél?

– Hiú ember volt, de nem volt gonosz. Az a fajta zsidó fiú, akinek nem sikerült az értelmiségivé válás normális útján járni. Részint mivel szegény családba született, részben mert a szülei zsidók voltak. Ugyanakkor nagyon vágyott arra, hogy a Japán kávéház irodalmi társaságához tartozzon, de ehhez nem volt semmilyen teljesítménye. Volt valami ízlése, képes volt megszagolni a minőséget. Az 50-es évek vége felé mondta, hogy Pekár Gyulánk már van, de Ady Endrénk még nincs. Megjárta börtönt, amit rendesen végig is csinált, a börtöntársaival szolidárisan viselkedett. A VÁTI-ban Perczel Károly volt az egyik főnököm, és annak a projektnek a vezetője, amelybe én is bekapcsolódtam, egy országos körzet-szerinti struktúra létrehozása. Amikor onnan kirúgtak, akkor a Perczel felhívott, és azt mondta, hogy jó lenne, ha tovább dolgoznék. Kérdeztem, hogy ingyen? Azt mondta nem, fizetnénk, te mindig ott ülsz az Alkotás eszpresszóban, ott átveszed és átadod a munkát, én meg odaadom a pénzt. Mondtam neki, hogy ez egész jó, de nem tudom, hogy működik-e? Nem bíztam egészen benne, mert ő a háború alatt Párizsban volt, és ezért nem volt egészen kelet-európai a gondolkodása. Mondtam neki, hogy kérdezzen meg erről valakit. De hát kit? Mondtam neki, hogy kérdezze meg az Aczélt, az a legbiztosabb. Ismered? Hogyne ismerném, ő volt a ceruza raktárosom.

– A börtönben?

– Igen a börtönben, ők tervezték az Árpád-hidat.

– Kortárs történet a Népstadion tervezésének idejéből, aminek szovjet mintára az egyik fővállalkozója az ÁVH volt, és amikor a börtönben lévő mérnökök panaszkodtak a munkaerőhiányra, akkor az ÁVH-s tiszt azt mondta, nem probléma, behozzunk még néhány jó mérnököt. Olvastam erről a módszerről egy amerikai szerző elemzését, aki ezt a munkaerő kölcsönzés paradigmájával írta le. Innen is csókoltatom.

– A Mistét Lajos végig ott dolgozott, a koalíciós időkben kisgazda államtitkár, majd építésügyi miniszter is volt, de a Rajk-per után ÁVH-nak a mérnöki tudására volt szüksége. Letartóztatták és el is ítélték, de a börtönbüntetés letöltése idején is rendszeresen ment a feleségéhez egy ávós, aki vitt mindenféléket, amit akkoriban nem lehetett kapni, és a férje után havonta rendes fizetést is kapott. A Mistét Lajos pedig megtervezte a börtönben a Jugoszlávia elleni bunkerekkel megerődített határzárat.

– Nagyon derék.

– Aztán amikor kiszabadult, akkor állandóan a kocsmákban szidta a kommunistákat. Ilyenkor mindig jött egy rendőr, és bevitték az őrsre. De aztán egy idő után ráuntak erre, és adtak a Lajosnak egy diliflepnit.

– Ami nagy kincs egy diktatúrában. Nekem már csak Aczél György pályájának a leszálló ágáról vannak emlékeim, amikor kinevezték a helyére a minden értelemben súlytalan Berecz Jánost.

– Erről van egy, illetve két történetem. Az írószövetség kongresszusa van 1971 decemberében. Aczél volt a párt részéről delegált előadó, aki beszédet is mondott, ami a maga szellemében elég ügyes beszéd is volt. Ahogy befejezte a beszédet, és kezdődött a szünet, lejött a pulpitusról, belevegyült a társaságban, és három embert keresett: Csoórit, Eörsi Pistát, és engem. Szeretett így bokszolgatni, és ezt mindenki figyelte. Másfél évtized eltelt, 1986, az Írószövetség kongresszusa, a beszélő Berecz János, Csaplár Vili fent ült a galérián, és látta, ahogy Berecz fogta a pulpitust, és a pulpitus mozgott.

– De nem volt földrengés?

– Nem, ő remegett. A vécére is úgy ment ki, hogy négy dekás állta körül. Nagy volt a különbség.

– Szerinted hol volt Aczél egy olyan skálán, ahol az egy a hétköznapi macher, és a száz az államférfi.

– 50 fölött.

– Mondjuk 56?

– Igen, valahogy úgy. Élvezte a játékot, voltak gesztusai. Biztosan meséltem már a Pilinszkyt és a nővérét.

– Még nem.

– A János szobájába bejött a nővére hajnali egykor, beszélni akart az öccsével, szokatlanul viselkedett, és elég furcsán beszélt, majd nagyjából egy óra múlva leájult a székről. János rázta, de nem tudta magához téríteni. Két-három nappal később találkoztam vele, és azt mondta, mit csináltam volna, hát felhívtam az Aczélt. Fel lehet hívni hajnali fél négykor.

– Ilyen irodalmi apa figura volt?

– Igen.

– Elképesztő.

– Bíró Yvette a férjével és a fiával mentek Romániába a tengerpartra. János, a férje vezetett, türelmetlen volt, előzött, és szembejött egy nagy tanker kamion. A férj és a fiú meghaltak, és Yvette is össze-vissza tört, de életben maradt, mert hátul ült és szívós volt. A bukaresti kórházba többször is telefonált az Aczél, beszélt az orvosokkal is, majd odaküldött érte egy helikoptert, és hazahozatta. Aztán egy-két év múlva politikai okokból a Filmkultúra szerkesztése alól felmentette, és többéves szilenciumra ítélte.

– Ez bizony feudalizmus, amelynek alapja a kétoldalú személyes lojalitás. Egyébiránt nagyon tanulságos volt számomra, amikor 1991-ben a berni egyetemre mentem dolgozni a nagyobbrészt feudális magyar egyetemi-akadémiai világból, és nagyon meg voltam bántódva, amikor a professzorom a szerződéses időszak lejártával tárgyilagosan búcsút vett tőlem. Időbe tellett mire megértettem, hogy az ott Svájcban egy szerződés alapú modern világ, ahol a munkában a személyes kapcsolatoknak nincs meghatározó jelentősége. Viszont mindenkinek be kell tartani a megállapodás minden egyes pontját, amíg az együttműködés tart, és bizony az a rendszer az eredményesebb, és nem a létező feudalizmus, és nem kevéssel.

– Az én letartóztatásomat is Aczél kezdeményezte, amikor az Ivánnal írtuk Az értelmiség útját.

– Amiért mindmáig hálás is vagy. De ezt honnan tudod?

– A Maróthy László mondta el, akivel Erdély Miklósnak egy székesfehérvári kiállításán találkoztam. Tőle tudom azt is, hogy Kádár vetett véget a dolognak, amikor hazajött Bulgáriából. Már Gyorskocsi utcában csücsültünk, amikor Kádár fénymásolatban kiosztotta a Politikai Bizottság tagjainak olvasásra Az értelmiség útjának kéziratát, aztán a következő ülésen feltette a kérdést, mondják meg, ez tudomány vagy pamflet. Maróthy szerint ő volt az egyetlen, aki elolvasta, jelentkezett, és azt mondta, hogy ez tudomány. Akkor engedjék ki őket, zárta le az ügyet Kádár, ha úgy volt, ahogy Maróthy nekem elmondta. Az viszont biztos, hogy Aczél küldte utánam Örkényt Párizsba, azzal az üzenettel, mondd meg Konrádnak, jöhet akár egy tévéstábbal is, le fogjuk tartóztatni és per lesz ellene, úgyhogy jobban teszi, ha kinn marad.

– De te hazajöttél.

– 1979 decemberének a végén, valamikor karácsony után beszéltem Pistával, és megígértem, hogy még három hónapig itt maradok Párizsban. Azt gondoltam, hogy otthon valamiért nagy a politikai nyomás, talán az oroszok miatt, de annak vége lesz három hónap múlva, és március 31-én hazamegyek, a születésnapomat pedig már otthon ünneplem meg. Pista átadta az üzenetemet, és elküldtem vele Aczélnak A cinkos című regényemből egy fejezetet is, amelynek az a címe, hogy család, egy elég szép fejezet, és politikailag teljesen érdektelen. Aczélnak nagyon tetszett a szöveg, azt mondta, hogy ez még jobb, mint a Pap Károly.

– Alattomos dicséret.

– Megpendítette, hogy a Kortárs közölné. Március végén hazajöttem, Örkény kijött a Zsuzsával és édesanyámmal a repülőtérre, nem volt semmi baj. Aztán a Hernádi mondta, hogy a Pista borzasztóan haragszik rám, mert megjelent április tizenvalahanyadikán egy cikkem a Le Monde-ban, amiben az a gondolat volt benne, amiről aztán az Antipolitika című könyvem szólt.

– A jaltai Európa megváltoztathatóságáról?

– Igen. Megígértem akkor decemberben, hogy három hónapig nem publikálok semmit nyugaton.

– Ezt végül is kivártad.

– Kivártam, de úgy látszik, ők ahhoz a gondolkodáshoz voltak szokva, hogy ezek nem feltételes és időleges dealek, hanem tartós elköteleződések. Úgyhogy itthon semmiféle publikációról nem lehetett szó.

– Amikor Aczél már nagybeteg volt, az utolsó hetekben Csoórit és téged meghívott magához.

– A Sanyit is?

– Igen.

– Pünkösti volt, aki tolmácsolta a meghívást, és jelen is volt, amíg beszélgettünk. Ebben az időben Árpád folyamatosan interjúzott Aczéllal, beszéltette. Amikor megkaptam a meghívást, úgy éreztem, hogy tartozom egy jelentős kortársamnak ezzel a látogatással, mert abban a duellumban, amely lezajlott köztünk, soha nem volt alantas. Ugyanezzel tartoztam a Kardos Györgynek is, aki lehet, hogy miattam kapott infarktust, amibe aztán bele is halt. Mondjam?

– Mondjad.

– A Hernádi Gyulához voltam hivatalos, pontosabban a barátnőjéhez, és azt gondoltam, hogy négyen leszünk Jutkával együtt. De ott volt a Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója, és a Knopp András is a pártközpontból. Ez 1985 szeptemberében, de lehet, hogy október elején történt. Knopp meglepő illetlenséggel azonnal rátért arra, ami őt érdekelte, hogy mi lesz ezzel az alternatív fórummal. Hallott róla? Igen. Jöjjön el és akkor meghallgathatja, ugyanezt mondtam a Kardosnak is. Gyere el, nagyon érdekes lesz. Ezt már nem lehetett elhárítani, mert az alternatív fórum engedélyezése volt a feltétele annak, hogy Magyarországon rendezzék meg az EBESZ tagországok kulturális fórumát. A civil kezdeményezésként szervezett alternatív fórumra érkezett Budapestre a Susan Sontag, a Hans Magnus Enzensberger, és még sokan, jó nevek. Knopp: nem lehetne ezt leállítani? Nem, mondtam. Kardos azt kérdezte, hogy miképpen lehetne úgy megállapodni, hogy ne legyenek ilyen alternatív rendezvények. Sehogy. Felizgatta magát, és utána infarktusa lett.

– Kardos Györgynek egyébként is elég stresszes élete volt.

– A felesége engem kárhoztatott. Kardos nem volt becstelen ember, és ami lehetséges volt, azt meg is csinálta. Amikor A városalapító című regényem megjelent, akkor a kétszáz oldalból olyan tíz lenyiszálódott. Aczél ilyen bókokat mondott, hogy hiába húzunk a szövegéből, az akkor is ugyanaz marad, a maga szövegét cenzurális eszközökkel nem lehet kezelni. De azért megpróbálták. Végül abban maradtunk, olyan két évvel a kézirat elkészülte után, hogy akkor a Kardos személyesen lektorálja a szöveget, és megmutatja, hogy mely sorokat és oldalakat húzna ki. A veszteséget jobbára a fegyveres konfliktusokra vonatkozó agresszív jellegű szövegek jelentették. Az viszont kifejezetten komikus volt, hogy Kardos nem csak kihúzásra javasolt szövegrészeket, hanem bele is írt, és amit beleírt ne gondold, hogy valami jámbor dolog volt, legfőképpen a kínzásokra vonatkozó részeket pontosította.

– Honnan volt ehhez ismerete?

– Kardos a katonapolitikai osztályt vezette, ami az ÁVH-nak volt a riválisa a honvédségnél, és amikor letartóztatták, mivel az ÁVH végül felülkerekedett, akkor Péter Gábor azt mondta az Andrássy út 60.-ban, hogy a Kardosnak egy olyan verést, amit ebben a házban még senki nem kapott. És akkor szörnyen megkínozták, úgyhogy elég pontosan tudta, mit tesz megkínzatva lenni. Talán ebből is következett, hogy Kardos egy kicsit labilis lett, volt, hogy fegyverrel szaladgált a fia után.

– A Kardos?

– Igen.

– Mikor?

– Amikor a fia már felnőtt fiatalember volt, túl az egyetemen, és otthon a lakásukban összevitatkoztak. Persze nem lőtte le.

– Szép volt tőle, mint a lenines viccben, jó ember volt Lenin elvtárs, visszaadta a gyerekeknek a labdát, pedig le is lövethette volna őket.

– Az idő tájt előfordultak ilyenek. Az 1960-as években gyermekvédelmi felügyelőként többször mentem munkásőrökhöz, akik nagyon komolyan vették a gyerek tanulását, és általában véve a kultúrát. Volt az egyik munkásőrtisztnek egy nagyon megszeppent rémült kislánya. A munkásőr, hasonlóan a skót misszió lelkészéhez, ha azt látta, hogy a lánya nem tudja a megfelelő szót, akkor a feje fölött belelőtt a falba a pisztolyával.

– Ez is reformpedagógia.

– Szerencsére azért ez az eljárás sehol nem vált normává.

– Aczéllal Pünkösti Árpád jelenlétében beszéltél utoljára?

– Igen, 1991-ben.

– Miről beszéltetek?

– Főként irodalomról. Azt mondta, hogy most nincsenek klasszikusok a boltokban, és hogy mi mindent kiadtunk a kommunistaellenes írókat leszámítva. Büszke volt arra, hogy nagy példányszámban adtak ki klasszikusokat, és ha visszagondolok, kétségtelenül még egy kisvárosi vasútállomáson is lehetett három forintért Flaubert vagy Tolsztojt venni.

– Mit mondtál erre?

– Hogy azok a könyvek ma is ott vannak a polcokon. Aztán Aczél utolsó kérdése az volt: mondja Konrád, hol hibáztunk, hol rontottuk el?

– Mit válaszoltál?

– Sokat akasztottak.

Rácz Lajos

 

JEGYZET

[1] Ez a beszélgetés 2011. március 8.-án történt, Konrád György budapesti lakásának alagsori dolgozószobájában.