Vajsenbek Péter versei
Ott ülsz megint egyedül
a város szélén, egy padon.
Körülötted átlagos
vasárnap, szeméthalom.
Leszáll egy kisebb madár,
valamit csipeget.
Piros nejlon borítja
el lassan az eget.
Bezár a kisbolt,
a tulaj elindul haza.
Ráül a tájra
a benzin nehézkes szaga.
[…]
Vasárnap
Ott ülsz megint egyedül
a város szélén, egy padon.
Körülötted átlagos
vasárnap, szeméthalom.
Leszáll egy kisebb madár,
valamit csipeget.
Piros nejlon borítja
el lassan az eget.
Bezár a kisbolt,
a tulaj elindul haza.
Ráül a tájra
a benzin nehézkes szaga.
Sötét lesz, mintha Isten
zacskót húzna a Földre.
A madár elrepül és
fénycsíkot húz a röpte.
Ott ülsz megint egyedül,
így telik a vasárnapod.
Tollaid kihullottak,
és hétfő lesz és megszokod.
Berlini körút – Glattfelder Gyula tér
A munkások készülőben,
de zárva vannak a gyárak,
ők álmukban is ott állnak
A szalag mellett időtlen
Felhők mögül bambul a hold,
nincs kinek szóljon a neon.
Buszmegállók, kopott beton,
az este mindent átkarolt.
Aztán meggörnyednek a testek,
mint egy nagy, nehéz súly alatt
az egész álom marad,
túlóra a szalag mellett.
Otthon és vaskapu között
járhatatlan távolság,
az örökkévalóság.
Az álom beleütközött.
A Nap egy felhőn átragyog,
meg van görbülve minden ember
persze, élni kell de ma nem megy,
rajtuk lógnak a csillagok.
(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)
