Tiszatájonline | 2018. március 15.

A provokáció géniusza

SVETISLAV BASARA: A MERÉNYLET ANGYALA
Miért röhejes a összes többi gyűlölet a magyarokéhoz képest? Mi a közös Kossuth, Hitler, Tito, Jovan Damjanić, Sid Vicious, vagy éppen Omar Sharif alakjában? Kiderül Haklik Norbert remek kritikájából, aki a halott Ferenc Ferdinánd fejében vájkáló Basara könyvében vájkál.

SVETISLAV BASARA:
A MERÉNYLET ANGYALA. BULVÁR SZAPPANOPERETT-ÁRIA

Svetislav Basara A heliocentrizmus ideológiája című, A történelem mint totalitariánus ideológia alcímű esszéjében az időfogalom változásait áttekintve többek között arról értekezik, hogy a virtuális kronológia modern találmány, amely „szüntelen olyanképpen világítja meg a múltat, hogy általa a valóság folyamatai magyarázatot nyerjenek, és a történelmi folyamatok szükségszerű kimeneteleként tűnjenek föl.” Eddig a pontig nincs a gondolatban semmi forradalmi, mondhatnánk, a szerb író mindössze elegánsabbá bonyolítva elismétli a közhelyet, miszerint a történelmet a győztesek írják. Ám Basara – akit gyakran emlegetnek a kortárs szerb irodalom fenegyerekeként – az esszé későbbi szakaszaiban jóval újszerűbb és provokatívabb megállapításokra ragadtatja magát. Nem átallja kijelenteni például, hogy korunk méréstechnikája és pontosságra törekvése messze elrugaszkodott a matematika ókori felfogásától, és végeredményben kiirtja a kortárs világszemléletből a transzcendenst és a fennköltet (mely megállapítás kiváltképp kedves lehet minden magamfajtának, aki az érettségit követően is még évekig rémálmodta rendszeresen azt, hogy számtanórán van).

Basara azonban talán akkor ír a legizgalmasabban, amikor szépprózában demonstrálja a történelemről, mint a totális manipuláció eszközéről megfogalmazott állításait.

Ezt rendszerint úgy teszi meg, hogy a szükségszerű kimenetelt – tehát a nézőpontot, amelyből a történelem a műben szemlélve és elbeszélve lesz – eltávolítja az általánosan elfogadott narratíva (narratívák) által megfogalmazott jelentől. Nem az alternatív történelmi regény példái ezek a művek, elvégre Basara nem azzal a gondolattal játszik el, mi lenne ma, ha a múlt egy-egy sorsfordító eseménye másképp alakult volna. A szerb író ehelyett inkább összeesküvés-elméleteket gyárt, amelyeket aztán az adott műben a világértelmezés origójává tesz meg – ez lehet akár egy képzeletbeli ideológia, amely egy hétköznapi tárgyat emel tudományos-filozófiai magasságokba (Feljegyzések a biciklistákról), vagy éppen egy nagyon is létező személy élettörténetének homály födte időszakát, képzeletbeli feljegyzéseit használja ürügyként arra, hogy ellenmítoszokat teremtve kezdje ki a korunk gondolkodását meghatározó narratívákat (például A föld szíve. Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról című regényében). Svetislav Basara munkái ugyanis jóval többet kínálnak annál, mintsem hogy megrekednének a bravúrosan előadott gondolatkísérletek szintjén. Sándor Zoltán a szerzőről írott portréjában pontosan ragadja meg Basara prózájának karakterét, amikor azt írja: szövegeire „a bátorság, a leszámolás a mítosszal és a mitománokkal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a történetbe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt ‘nagy igazságokról’, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről – mind globális, mind nemzeti szinten. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződött álláspontot, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan és felelősségteljesen lehet szólni, úgy, ahogyan azt az irodalmi fővonulat sugallja.”

Basara legújabb, magyar fordításban is hozzáférhetővé vált regénye a megszokottnál is könnyebb fogást kínál a magyar olvasó számára. A merénylet angyala ugyanis a Szarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd képzeletbeli emlékiratait tartalmazza, amelyet a Gavrilo Princip lövései által elveszejtett trónörökös a túlvilágon mond tollba titkára, Ferdinand Berchtold számára (aki, mint ahogyan arra Basara a kötethez fűzött jegyzetekben hívja fel az olvasóközönség figyelmét, a családnév egyezése ellenére sem tévesztendő össze Leopold von Berchtold osztrák-magyar birodalmi külügyminiszterrel). Basara tehát egy olyan történelmi esemény köré szervezi a regény fikcióját, amelyet a közvélekedés a véres, huszadik század kezdő pillanatának tart – és amelyet mindegyik nemzet annak függvényében értékel pozitívan vagy negatívan, hogy az első világégés végén a győztesek, vagy a vesztesek oldalán állt-e. Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról mindenki tud, és mindenkinek van véleménye róla.

Remek alkalom ez arra, hogy Basara szétírja az esemény különféle mainstream értelmezéseit egy zseniálisan provokatív és provokatívan zseniális regényben.

S mivel itt egy valódi géniusz provokál, minden olyan közösség alaposan megkapja tőle a magáét, amely valaha is arra vetemedett, hogy beleillessze saját narratívájának kontextusába az 1914. június 28-án, Szarajevóban történteket és azok következményeit.

A monarchia utódállamainak Szarajevó-mitológiáját ugyan mi mással lehetne hatékonyabban provokálni, mint efféle, a merénylet áldozatául lett trónörökös szájába adott kijelentésekkel: „Az Osztrák-Magyar Monarchiával minden a legnagyobb rendben volt, amit viszont nem mondhatunk el a benne élő nemzetekről és az alattvalók nagy többségéről, akiket megfertőzött a nemzeti romantika vérbaja, elrontott a német és osztrák operazene, abszolút módon méltatlanokká váltak a monarchiához – sőt, egyáltalán az élethez. A Monarchia volt az, ami nagy keservek közepette évszázadokon keresztül megakadályozta, hogy legyilkolják, megöljék egymást, ami már másnap elkezdődött, amint, úgymond, felszabadultak. Tehát nem az Osztrák-Magyar Monarchia bukott el – Berchtold, jegyezze fel ezt, és húzza alá pirossal! –, hanem a Monarchia alattvalói romlottak le és züllöttek el annyira, hogy már a rend és a fegyelem gondolata is elviselhetetlen volt a számukra.” Ez persze – így Basara – nem pusztán a véletlen szeszélyéből bekövetkezett sorscsapás volt, hanem annak az eredménye, hogy bevált a franciák csodafegyvere, az osztrák nemesség hibájából, amely behódolt „a felvilágosodás istentelen filozófiájának”. Ahogyan Ferenc Ferdinánd fogalmaz Basara regényében: „A francia fegyvereket többször is legyőztük, térdre kényszerítettük, de áldozatául estünk a francia kultúra mérgének.” A továbbiakban ráadásul azt is megtudhatjuk, hogy a kultúra „csak a dekadens időszakokban hatalmasodik el, a tétlenség gyermeke, és egy jól szervezett államban nincs helye a tétlenségnek”, ezzel szemben a ius primae noctis nem barbár szokás, hanem „a katolikus civilizáció egyik legnemesebb hagyománya”.

A franciáknak is adagolt oldalcsapásokkal kísért Habsburg önostorozás mellett persze kijut a jóból a Monarchia összes nemzetiségének. Az olaszokról például azt tudjuk meg a trónörökös expozéjából, hogy „köpönyegforgató népség”, amely „elbitorolta a katolikus egyházat”, és történelmi érdemeik mindössze abban merülnek ki, hogy ezáltal okot adtak „egy istenfélő, tisztességes német, egy Ágoston-rendi testvér, Luther Márton” számára ahhoz, hogy a reformáció révén ellenszegüljön „a római rothadásnak, az olasz eredetű pápák szimóniájának és terrorjának.” (Nem mellékesen, a Szentszéket „át lehetett volna helyezni Salzburgba”.)

Ferenc Ferdinánd síron túli önvallomásában természetesen mi, magyarok is számtalanszor megemlíttetünk, köztük egy kulcsfontosságú epizódban is: abban a jelenetben, amelyben egy cigánylány a kiskunhalasi kuplerájban megjósolja a trónörökösnek, hogy merénylet áldozata lesz.

Ez talán a leghízelgőbb passzus, amelyet a császári cím egykori várományosa népünknek szentel – a továbbiakban ugyanis olyan megállapítások hivatottak felvázolni nemzetkarakterológiánkat, mint például hogy „senki sem tud úgy gyűlölni, mint a magyarok, az összes többi gyűlölet röhejes, ha a magyarokéhoz viszonyítjuk”.

Basara azonban rá jellemzően haza is beszél: a szerbek és horvátok például mint „asztrális kullancsok” jelennek meg, amelyek Ferenc Ferdinánd lelkét rágják éjjel-nappal még a síron túl is, mindemellett annyit érdemes még róluk tudni, hogy „muszáj ölniük, ez a faji jellemzőjük”, és „ha nem akad egy német király vagy trónörökös, akkor megelégszenek a sajátjuk leölésével is”. Persze a szláv népek a pozitív jellenvonásoknak sincsenek híján – ám ezek Ferenc Ferdinánd értelmezésében abban rejlenek, hogy „a szlávok fütyülnek a költőkre, filozófusokra és zenészekre. De nem csak fütyülnek rájuk, hanem ha alkalmuk van rá, tömegesen semmisítik meg őket. És igazuk van! Ebben rejlik a szláv faj vitalitásának titka. Egy fenét verték volna meg az oroszok a Wermachtot, és masíroztak volna be Berlinbe, ha Sztálin nem számol le időben és kíméletlenül az orosz költőkkel, írókkal és filozófusokkal”.

És hogy miként kerül az 1914-ben meggyilkolt trónörökös beszélyébe Sztálin? Ugyanúgy, ahogyan helyet kap benne a huszadik századi horvát irodalom klasszikusa, Miroslav Krleža, a csongrádi születésű szerb íróóriás, Miloš Crnjanski, valamint Kossuth, Hitler, Tito, Jovan Damjanić Tábornok (a mi Damjanich Jánosunk), Sid Vicious, vagy éppen Omar Sharif.

Basara játékában ugyanis valóban nem létezik idő, itt a kronológiától független találnak egymásra az együvé tartozó, egymással kapcsolatba hozható motívumok, események és személyiségek.

Éppen ezáltal sikerült a szerzőnek a végletekig kihasználnia azokat lehetőségeket, amelyek abban rejlettek, hogy Ferenc Ferdinánd szellemét tette meg regénye fiktív elbeszélőjének. Az ugyanis, ahogyan a Habsburg birodalmat a világ legtermészetesebb entitásának tekintő nézőpont, a régi rendben gyökeredző, paródiáig fokozott értékfelfogás, valamint a pökhendiség határain is messze túlterjedő, arisztokratikus magabiztosság láttatja a merénylet óta eltelt eseményeket, nem csupán egy fergeteges humorú, roppant fantáziadús elbeszélést eredményez, hanem arra is alkalmat teremt, hogy eltávolítsuk magunktól és megkérdőjelezzük a kortárs fogalmainkat, énképünket és történelemszemléletünket meghatározó mítoszokat. Ha azonban az olvasó ezen erényei dacára sem találná kedvére valónak A merénylet angyalát, akkor természetesen – a Basara-féle logika szerint – nem a könyvben, hanem önmagában kell keresnie a hibát, ugyanis „a bölcs könyvek olvasása nem teszi bölcsebbé a hülyéket, csupán az olvasat értelmezését viszi el a hülyeség felé”.

És ha már a bölcsességről beszélünk: A merénylet angyala mintha azt az állítást fogalmazná regénnyé, miszerint a tudás értéke nem önmagában rejlik, hanem inkább abban, mennyire képes alkalmat és alapot teremteni a gondolkodáshoz.

A huszonegyedik század elején aligha találhatni ennél korszerűbb üzenetet.

Haklik Norbert

Svetislav Basara: A merénylet angyala. Bulvár szappanoperett-ária.

Fordította: Juhász Attila

Forum Könyvkiadó

Újvidék, 2017

222 oldal, 1900 Ft