Horváth Péter: Kéretlen nyilatkozat

1.

Apám, Horváth Jenő rendező – akit a színházi szakma a „gonosz” előnévvel illetett – egy próbán nem találta a jelenet megoldását a színészeivel. Próbálták így, úgy, amúgy, törték a fejüket, amikor a nézőtér sötétjéből megszólalt egy hang:

– Elnézést, rendező úr, beleszólhatok?

Mindenki a hang irányába fordult.

A nézőtéri széksorok mellett lapáttal, partvissal a kezében egy takarítónő állt.

Apám válaszolt neki:

– Hogyne szólhatna bele, Mancika, hiszen ez csak színház…

A színházhoz mindenki ért. A fenntartó, a pártok, az önkormányzati képviselők, a tűzoltó, a portás, az összes színész, díszletmunkások, könyvelők és karbantartó szakmunkások, a színház minden dolgozója, látszók és „láthatatlanok”, na és persze a kritikusok, a közönség, az egész város.

A közönség viszonylag egyszerűen fejezi ki a véleményét: ha az előadás után legördül a függöny, tapsol vagy fütyöl, aztán jegyet vált a következő bemutatóra, vagy éppen lemondja a bérletét, mert elégedetlen a látott előadás „színvonalával”.

Hazafelé menet megtárgyalják a dolgot.

– Ez a Jánosi gyenge volt a szerepben.

– Azt mondják, megint iszik…

– Borzalmasak voltak a ruhák…

– Pocsék darab…

– Inkább a Mágnás Miskát játszották volna…!

És viszik a hírt, gazdagodik a szájpropaganda. Napokkal később már egészen árnyalt információcsomag kering a városban. Az igazgató gyenge kezű, a főrendező ritkán jár le Budapestről, egyes színészek „el vannak nyomva”, a primadonnának nincs hangja, de ő az igazgató titkos babája, állítólag nagy pénzek vándorolnak bizonyos zsebekbe…

Zörög a haraszt.

Voltaképpen nagyszerű dolog, ha egy várost izgatja a színháza, és szép, hogy mindenki tudni véli, miként lehetne a teátrum „jobb”. A színházi élet önjelölt természetgyógyászai közt a puszta kézzel bárkit habozás nélkül megoperáló csodadoktorok mellett vannak titkos aspiránsok, elbocsátott légiósok, boldogtalan kékharisnyák, kiadatlan költők, fénybe kívánkozó, lelkes amatőrök, naiv festők és igazi tudósok, felelősségérzettől terhelt szürke eminenciások, drukkerek, rokonok, barátok és ellenfelek… Egyetlen közös vonásuk, hogy mind ért a színházhoz.

Pedig a színház – amellett, hogy időnként valóban csodákra képes – elsősorban mégiscsak szakma, noha ez a „szakmaiság” szinte megfoghatatlan. Még elismert, magasan képzett, professzionális művelői is megbuknak olykor. És ritkán, de elsöprő sikert arathat egy hályogkovács is, ha a szerep „pofáncsapja”.

A művészet – kiszámíthatatlan.

Ez nem azt jelenti, persze, hogy ne lehetne a színházi „alkotás” körülményeit optimalizálni. (Nem a világszínvonalhoz, de a helyi adottságokhoz képest.) Ez volna az a bizonyos szakmai rész, ami nem tetszés vagy nem tetszés kérdése. Megfelelő embert a megfelelő helyre. Pontos munkaköri leírások, számonkérési és jutalmazási rend, tervszerű időbeosztás… Az elvek világosak és egyszerűek. Csak hát a gyakorlat… Az ördög a részletekben táncol, dalol, és kacarászva mutat fügét boldog-boldogtalannak.

2.

E hosszúra nyúlt elöljáró beszéd apropója, hogy a Szegedi Nemzeti Színház eddigi igazgatójának mandátuma lejár, a teátrum a következő szezontól új vezetőt kap. A pályáztatás annak rendje és módja szerint lezajlott, az eljárás során a színházi dolgozók demokratikus körülmények közt szavaztak, jelentős többségük a változás mellett tette le a voksát. A kisebbségben maradtak egy része írásos állásfoglalásban fogalmazta meg „különvéleményét”: ők jobban bíznak az eddigi vezetésben, mint az újban. Ez jelentős izgalmat keltett a többség körében, és az új vezetőséget sem hagyta érintetlenül. Alaposan felbolydult a színházi méhkas, személyeskedéstől és egzisztenciális fenyegetéstől sem mentes, számonkérő „vita” korbácsolta fel a „közhangulatot” – miközben a színházi üzemnek működnie kell tovább. Készül a jelen szezon utolsó három bemutatója, melyekben együtt dolgoznak az ellenérdekelt felek, a „győztesek” és a „vesztesek” – ahogyan egy kedves Facebook-blogger nevezi őket.

A három bemutató egyikét én rendezem – a leköszönő (vesztes) igazgatóság felkérésére. Vendégrendezői helyzetem többszörösen „pikáns”. Feleségem a társulat tagja, a kisebbségi állásfoglalás egyik kezdeményezője. Férji minőségeben támogattam őt, álljon ki bátran a meggyőződéséért. Szakmai véleményem is a kisebbségiekhez vonzott, és nem csupán azért, mert korábban a most leköszönő vezetőségtől két rendezői felkérést is kaptam. Hiszen nem különösebben jelentős művészi feladattal bíztak meg akkor, „csupán” egy vígjáték és egy operett színreállításával. A színházi szakma hallgatólagos megítélése szerint ezek lesajnált műfajok, nem tartoznak a magas színházművészet körébe. Vígjátékot és operettet rendezni sokak szerint csupán közlekedésrendészeti feladat: a rendező megmondja, ki honnan jöjjön be és merre menjen ki a színről, a többit elintézik a színészek és a zene, a közönség akkor is lelkesen tapsol az efféle műfajoknak, ha az előadás egyébként „művészileg” gyatra. A két bemutató sikert hozott a benne szereplőknek, noha – bizonyára elfogult véleményem szerint – egyik előadás sem lett „gyatra”.

Többszörösen érintettként ülök tehát most a rendezői kispadon, arról nem is beszélve, hogy szinte „tűzoltóként” kerültem oda. Történt ugyanis, hogy a műsortervben eredetileg meghirdetett soron lévő darab meghívott vendégrendezője – feltehetően a „zavarossá vált” körülményekre való tekintettel – lemondta a munkát az utolsó pillanatban. Az „üzemnek” viszont mennie kell, tartva a bérletrendszerben (is) meghirdetett bemutatószámot. Néhány nap alatt új rendezőt találni a távozó helyett, a lehetetlent súroló feladat. Magától értetődőnek tűnt tehát, hogy engem, éppen ráérő, szegedi kollégát kérjenek fel, „ugorjak” be a hirtelen megüresedett pozícióba.

Elolvastam a művet (remek darab), és be kellett lássam, hogy három napos felkészülési idővel képtelen volnék a munkának sikerrel nekilátni. Én egy-egy rendezői feladatomra hónapokig készülök, hiszen még egy igazi közlekedési rendőr se állhat az útkereszteződésbe felkészületlenül. Nemet kellett mondjak tehát a megtisztelő felkérésre, viszont az éppen hogy megismert mű helyett bemutatásra javasoltam egyik jól ismert, régi kedvencemet, Molnár Ferenc: Színház címen egybefoglalt három egyfelvonásos remekét.

Ezt a művet rendezem most.

3.

A Színház kifejezetten színészdarab, parádés főszerepekkel és remekbe szabott kisebb karakterekkel. Azt remélem, hogy a választási harcba keveredett társulat velem dolgozó tagjainak segít a „túlélésben”, ha a Molnár-figurák bőrébe bújva komédiázhatnak a maguk és a közönség gyógyító örömére – miközben az új vezetőség szerződtetési ajánlatára várnak, vagy éppen új munkahelyet keresnek maguknak.

A színész kiszolgáltatott pária.

Minőségének megítélése a közönség kezében van. Foglalkoztatása – egzisztenciája – a mindenkori színházvezetés döntésétől függ. Ha elég bátor, társulati védőháló nélkül, szabadúszóként is működhet, alávetve magát a mindenkori divat, szerencse, netán „kapcsolati hálója” kétes segítségének. Mivel munkaeszköze a saját teste és lelke, munkaképességét ezer és egy dolog befolyásolja. Ráadásul nem egyedül alkot, játszótársainak is kiszolgáltatott.

Ilyen színészekről szól Molnár három egyfelvonásosa.

És hogy ne legyen teljesen egyoldalú a kép, az egyik darab egyik hőse egy feladatainak kiszolgáltatott színigazgató.

A mű ráadásul magáról a színházról is mesél a maga megbocsátóan derűs, világszerte szórakoztatónak ítélt módján. Ha jeles íróink közül valaki, úgy Molnár Ferenc igazán, belülről és kívülről egyaránt ismerte a színházat. Szerzői működésének évtizedei alatt Európa (és a világ) számtalan színházában elért sikerei során volt alkalma megtapasztalni, hogy rendszerek buknak és születnek, igazgatók jönnek és mennek, a színház mégis az marad, ami volt, amíg a színpadon – Isten kinyújtott tenyerén – ott áll a színész, akit a nézőtérről a közönség ámulva figyel:

– Milyen vagy? Milyen vagyok?