Tiszatájonline | 2018. március 8.

Metadokumentum

THE WORKSHOP
Laurent Cantet rendező és Robin Campillo író újabb közös munkája éles ellentétekre épülő szerzői darab. Stílusában leginkább a 2008-as Arany Pálma-nyertes Az osztály dokurealizmusára hajaz. Párbeszédközpontú, gyakran beszélő fejeken pihenő, jobbára statívra illesztett, állóképszerű beállításokból összetevődő mű a L’atelier, amely látszólagos merevsége dacára bátran fejest ugrik napjainkban igencsak kényes témákba…. – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

THE WORKSHOP

Laurent Cantet rendező és Robin Campillo író újabb közös munkája éles ellentétekre épülő szerzői darab. Stílusában leginkább a 2008-as Arany Pálma-nyertes Az osztály dokurealizmusára hajaz. Párbeszédközpontú, gyakran beszélő fejeken pihenő, jobbára statívra illesztett, állóképszerű beállításokból összetevődő mű a L’atelier, amely látszólagos merevsége dacára bátran fejest ugrik napjainkban igencsak kényes témákba. Cantet tavalyi filmjének értékét voltaképpen azonnal növeli gyors reakcióideje, relatív frissessége, mellyel nem tisztje historikus váteszszerepben tetszelegni, ehelyett korunkról igyekszik részletes képet adni, még ha az író-direktor olykor inog is a vállalkozása közben.

Noha Franciaországban, azon belül is a Marseille közelében fekvő iparvárosban, La Ciotat-ban bomlik ki a szüzsé, a L’atelier megállapításai univerzálisak. Egyszerre objektív és szubjektív síkon zajló történetében komplex jelentésrétegek halmozódnak, társadalmi, sőt, erkölcsi dilemmák tömkelegét generálja a rengeteg felmerülő kérdés. Vitaindítónak sem utolsó mozit kapunk: azzal, hogy Cantet és Campillo jól összeszokott auteur-veteránokként ütköztetik az ideológiákat, óhatatlanul gondolkodásra serkentik nemcsak a karaktereket, de bőven leckét adnak nézőiknek is. Szociális problémadrámájuk egyik sarokköve ráadásul a valóság és a fikció ütköztetése – a kihalóban lévő kikötővárosba érkező párizsi krimi-írónő a helyi perspektívátlan, munkanélküli fiataloknak oktat kreatív írást. Premisszája ígéretes: a L’atelier-ben thriller-írásra kért kamaszok nemcsak egy zsáner dramaturgiáját, formanyelvét mímelik, okulásuk során önmagukkal, hovatovább, identitásukkal, szociális determinációjukkal vagy éppen kitörésvágyukkal nézhetnek szembe. Konkrét és kitalált oppozíciója tovább is árnyalódik – az arabot, franciát, feketét tömörítő munkacsoport olyan releváns problémákból vezetik le önnön kételyeiket, mint a rasszizmus, a verbális készség, düh és nyugalom egymásra feleltetése. Noha pár kontrapunkt sablonosnak, didaktikusnak hat, itt pedig Olivia, az írónő/ tanárnő és nebulói osztálykülönbségére, a burzsuj-munkás kissé skolasztikus szétválasztására kell gondolni, Cantet tesz róla, hogy vázolt hierarchiagondjai földhözragadtak legyenek, sőt, drámai potenciállal bírjanak.

Objektív-távolságtartó nyelvet honosít a film, így a feszültségjelenetek a korábban említett Az osztályt idézően épp sallangmentességük révén kúsznak a bőrünk alá. Múlt találkozik a jelennel, pontosabban a 25 évvel korábban dicső dél-franciaországi kereskedelmi gócpont távoli fénye csupán egy leszolgált munkás fásult szavaiban ragadható meg, 2017-ben aligha – a L’atelier némileg tolakodó, visszatérő metaforikája az üresen kongó, rideg fémvilágba szürkült hajótetemekkel, daruval, égbolttal a dúskáló régit vetíti a reménytelen újra. Ilyen kontextusban pedig még inkább felerősödnek a rejtett indulatok – a kamaszok eleve nem sok reményt fűznek az újonnan indult műhelymunkához, így a L’atelier szerint a fikcióba csempészett valóság nem áthidalja a problémákat, hanem – akárcsak múlt-jelen relációját – egymásba csúsztatja. Cantet politikai-analitikus drámája egyúttal ki is tekint, nem ragad le a város határain belül. Analógiaként a Bataclan-mészárlást hozza be, reflektál a migránskrízisre, szélsőjobboldali agitátor internetes videójával érvel választott témái mellett. Ismét strigula kerül a valóság-fikció dramaturgia mellé: nemcsak az irodalmi önreflexió, de a 21. század virtualitása is szítja a tüzet, személyiségtorzító erővel rendelkezik. Régi és új összeférhetetlensége tehát nemcsak a regények lapjain, de az új médiumok felületén, képernyőjén is tetten érhető – a L’atelier fiataljai pedig éppen a fikcióból, vagyis a világhálóról, a videojátékokból, filmekből származó ismereteikkel terelik különféle irányba saját sztorijukat. Ügyes mellékszálként a megélt tapasztalat, az igazi múlt is előkerül, az egyik csoportba járó lány ugyanis saját örökségét, szociális közegét definiálja írása fordulópontjaként. Cantet olvasatában a történetíró ifjak a házi feladatnak adott krimi lejegyzésével önmagukat, deklaráltan privát nyavalyáikat dobják a közösbe. Létüket pedig egyszerre formálja tágabb életterük a 2010-es évek zeitgeistjával, valamint a bennünk növekvő nyugtalanság, bölcsesség, netán e kettő határán imbolygó bizonytalanságuk. A L’atelier egyenlőségjelet húz a makro-problémák és a mini-nehézségek közé.

Agatha Christie és Ruth Rendell esztétikája azonban a valóság falait döngetik. Idővel ugyanis a L’atelier Olivia, az írónő és Antoine, a lobbanékony diák dialógusaként, helyesebben eszmepárbajaként regél bejáratott ellentéteiről. Tézisdarabbá válik a film, ilyenkor jól láthatóan veszít erejéből a mozi. Üresjáratok jönnek, lassul a tempó, lankad a figyelem (az arcfestékes, pisztolyos szimulált támadásjelenet például mehet a levesbe), Cantet épp a társadalmi kérdésekből a személyes perspektíva felé vezető történetszálnál bicsaklik meg. Tanár-diák filmje jól üzemel a természetbe helyezett, írói-stiláris fogásokat provokációval ötvöző, gyorsan Oliviára és Antoine-ra redukálódó csoportfoglalkozás-jelenetben. Az író-rendező nyeregben érzi magát, karakterdrámai lelemények találkoznak mélyebb kérdésfelvetésekkel, a L’atelier ilyenkor egyenesen csimborasszója a fiktív művek keletkezési mechanizmusát bemutató celluloid-fogalmazványoknak. Introspektív beállítottsága azonban végül puszta szócséplésre, már ismert tények újabb felmondására redukálódik, így Antoine fejlődésíve a záró percekben csaknem semmivé foszlik, legalábbis nagyon hirtelennek tűnik a bűnbánó, hajóra szálló, jelképes jövője felé pillantó fiú snittje. Olivia karaktere csupán ideig-óráig érdekes, a zömmel mentorszerepűvé emelt nő abszolútumalakját néhány csendes szcénában látható réveteg pillantás és egy kifejtetlen szeretőszál ingatja meg, egyébként a főszereplő kamaszsrácnál érezhetően kevésbé domináns figura.

Az osztály multikulturalizmusával parolázó, nézőpontok variálására fűzött dolgozat a L’atelier. Összességében jól sikerült darab, némi hiányérzettel, lényegét alapvetően jól körültáncoló szerkezettel – furcsa módon épp a tavalyi cannes-i repertoár zsűridíjas, csaknem két és félórás remekműve, a 120 dobbanás percenként iskolázza le. Robin Campillo rendezői debütálásában ugyanis nyoma sincs a kurrens Cantet-dráma egyenetlenségeinek. A rendezőt hűen szolgáló író önálló dobása hibátlanul monitorozza a ’90-es évek párizsi ACT UP-mozgalmának politikai vetületét, egyetemi vitakultúráját, a fiatalság diszkóritmusú vitalitását és a halálból örömöt varázsoló, homoszexualitást feltétel nélküli szeretetté csiszoló férfimelodrámát.

Szabó Ádám

 

L’atelier, 2017

Rendező: Laurent Cantet

Szereplők: Marina Fois, Matthieu Lucci, Florian Beaujean, Mamadou Doumbia, Mélissa Guilbert