Tiszatájonline | 2018. március 15.

Payer Imre: Ezidőben vonjunk mérleget

Felkelt az új nap ablak négyszögében.
Kéne egy kert, idilli védelem
– mondom magamban még az ágyban –,
átlátni végig számított teren,
hol régi módra, egészvilágképpen
nézném képletként, égi számtan,
egy makrokozmosszá csodáltan
zárt végtelenben szelíd hódítással
diadalt érni üdén, nargilés
beszéddel, amelynek a jele és
hatalma harc nélkül ég-földi, rám vall,
[…]

Felkelt az új nap ablak négyszögében.

Kéne egy kert, idilli védelem

– mondom magamban még az ágyban –,

átlátni végig számított teren,

hol régi módra, egészvilágképpen

nézném képletként, égi számtan,

egy makrokozmosszá csodáltan

zárt végtelenben szelíd hódítással

diadalt érni üdén, nargilés

beszéddel, amelynek a jele és

hatalma harc nélkül ég-földi, rám vall,

megsegít hűsen boldogságfal.

Édenzöld lombfüzérből,

mialatt az idő körben ragyog,

akár számjel – azúregészből,

úgy érkezzék a szó – vagyok!

Embert pulzáló géphang.

Már kinn, a városban, vak nyomulás

préselt levegőtlen közegben

a legaljasabb taposás.

Nem értelem. Zsigertank.

Hol a szellem a fegyelemben?

Ha ma megjelenne Isten Fia, (fellebben

a lét), Őt szélhámosnak tartanák.

Nem akarja, hogy megváltsák – falánk

az ember, belesüpped megszokásba, s ebben

pilinkél picinyég. Magától szeppen,

azután orvul gyilkol – képernyő az ég –,

az összetartás alapja a kudarc.

Szétkatyvaszolt a név,

elmosódott és szétmálott az arc,

bosszú tart egybe, nem a szeretet a rév.

Felsuvadt a nap, de nem lehetek

fényesebb szemű, hát bazsalgok.

Mit tegyek? Álljak félre? Öljek?

Feküdjek, mint a holt vizek? Kitartok.

Mindegy. Minden út lezárva. Tömött telek.

Csollák gondolatból ömölhet,

vak tettből hogy születne szó – öröknek?

Világtalan. Tágult pupilla.

Vakító szemfehérje.

Űrbe olvad a széle.

Magára hagyott, üres villa.

A falára üres ábrákkal írva.

Ha ölnék, a gyilkosok rám hazudnák: a bűn!

Nem tudnék harcolni, élni tovább.

A halálos derűn

bénultan lengene a kar, a láb.

Lement a nap, vége a körnek.

Ez adatott, ezidőben vonjunk mérleget.

Az abortált szó nem akarhat,

a végeláthatatlan sivatagnak

adódik válasza visszhangja, feledett,

ami maradt, a megrohadt keret.

Áhítatlan példaszerűn:

elevenen rohasztanak kicsi gazok.

Szabadság maszkjában velünk,

nélkülünk osztódnak éjjelek, nappalok.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/7–8. számában)

Címkék: , ,