Nagy Zopán: Fragmentumok, szöveg-roncsok

(AZ ÉN, ÉN-Ő/Ő-ÉN, NEM-ÉN ÉS ÉN CIKLUSBÓL)

vérköpés közben

a mosdó nedves

árnyék-tükrében

szivárványt láttam

…

szivárványt hánytam

nedveim mosdatása

tegnapok kimosása

vér-fröccse közben

…

a tükörben pedig volt, ami volt: jelenés-rája,

és ön-rémkép foltban szertefoszló köhögés-pára

…

Ám, mögötte, a zárt szemhéj

alatti tájban: óriási Lény

hevert. Megcsúszhatott a vér-

es lucsokban s mint zúzott edény:

föl volt hasítva a gyomra.

(A belein laska-gomba…)

A borzas hason lévő hosszú

résből vörös bioszövet-szálú

csomók álltak ki, recés csövek,

sötét fémbetétek, vezetékek…

*

Pelevin üzenőfalára (is):

„És ha lecsupaszítjuk a világunkról az összes Manitut, hallucináló termeszeket látunk, akik a kőmobiljaikban dolgoznak, és ha kitépjük az összes Manitu-csápot

a fejükből, meglátjuk a bomló fehérjesejteket, melyek lázasan termelik az egyik agyi narkotikumot a másik után, hogy megfeledkezhessenek a közeledő szétesésről.” –

Gondolta egy megkeseredett diszkurszmonger,

akinek közeli ősei az egyházi celluloid-égetők

szektájába tartoztak, és Manitu monitorainak

fény-függése ellenére is ateisták voltak…

*

Fekete Lyuk. „Akkréciós” korong.

Szuprafizikus ikonok az éjben.

Narancs-vörös égés-foltot

s albínó-kék líra csont-fényt

ránt mélyen magába

a Kozmosz

fekete vattája:

mélyen ránt magába

fluor-fényű finom-csontot

s magnetikus higany-reményt

a Kozmosz

fekete vattája…

(Megjelent a Tiszatáj 2017/7–8. számában)