Tiszatájonline | 2018. március 4.

Papás-mamás igazából

IVETA GRÓFOVÁ: AZ ÖTÖDIK HAJÓ
A fiatal szlovák rendezőnő, Iveta Grófová filmjeinek úgyszólván vízjele a társadalmi krízisek gyermekperspektívából való bemutatása. A Monika Kompanová azonos című regénye alapján 2017-ben készült Az ötödik hajó (Piata loď) című társadalmi dráma a korai felnőtté válás filmje. A történet Jarkáról, egy magányos kislányról szól, aki a szülői elhanyagolás miatt elmenekül otthonról, és egy kertben építi fel imaginárius világát… – GERENCSÉR PÉTER KRITIKÁJA

IVETA GRÓFOVÁ: AZ ÖTÖDIK HAJÓ (PIATA LOĎ)

A fiatal szlovák rendezőnő, Iveta Grófová filmjeinek úgyszólván vízjele a társadalmi krízisek gyermekperspektívából való bemutatása. A Monika Kompanová azonos című regénye alapján 2017-ben készült Az ötödik hajó (Piata loď) című társadalmi dráma a korai felnőtté válás filmje. A történet Jarkáról, egy magányos kislányról szól, aki a szülői elhanyagolás miatt elmenekül otthonról, és egy kertben építi fel imaginárius világát, pótcsaládot teremtve magának. A gyermeki nézőpont, a kert bibliai motívuma és a vizuális metaforák ezer szállal kapcsolódnak a szlovák filmtörténet hagyományaihoz.

A 2000-es évektől kezdődően, de még inkább a filmfinanszírozást új alapokra helyező Szlovák Audiovizuális Alap (Audiovizuálny fond) 2009-es megalapítását követően a szlovák film vezető műfajává az úgynevezett társadalmi dráma (sociálna dráma) vált. Az ebbe a kategóriába sorolható filmek a kortárs szlovák társadalom lokális (periféria, romakérdés, szegénység, posztszocializmus) és egyetemes (alkoholizmus, szülő-gyermek kapcsolatok, házasság, identitásválság) kérdéseit tematikusan és formailag is sokrétűen reprezentálták, elérve a nemzetközi figyelem ingerküszöbét is. Az ötödik hajó (Piata loď) című film gyermekszemszögből feszegeti az anyahiány, a magány, a trauma, és az eszképizmus társadalmi következményeit. A film Monika Kompanová 2011-ben kiadott azonos című, és 2016 óta magyarul is olvasható regényéből készült, mely megjelenésének évében elnyerte az év legjobb szlovák prózakötetének járó Anasoft litera díjat.

A rendező, Iveta Grófová korábban is szívesen nyúlt a gyermeki nézőponthoz, Az ötödik hajó felfogható korábbi, Aš városáig (Až do mesta Aš, 2012) című játékfilmjének logikai folytatásaként is. Az Aš városáig című filmjében szintén egy fiatal női karakter történetét követjük nyomon, aki térbeli és érzelmi elhagyatottságának helyszínéről, egy szlovákiai peremvidékről, a jobb élet reményében utazik a cseh–német határon fekvő Aš városába, nyugat és kelet szimbolikus határvidékére, ahol azonban gyorsan belekerül a mélyvízbe. Az ötödik hajó, melyben az utazás motívuma szimbolikusan ismét helyet kap, nemcsak a szerzői életművön belül találja meg saját párhuzamait, hanem a szlovák filmtörténet számos klasszikus alkotásával rokonítható. A 60-as évekbeli „olvadás”, vagy másképpen desztalinizáció időszakában a sematikus filmek ridegségét a béketábor számos nemzeti filmművészete a tömegábrázolást lecserélve egyéni sorsokkal vagy gyermeki nézőpontokkal igyekezett felváltani, melynek egyik reprezentatív darabja a szovjet filmben Andrej Tarkovszkij Iván gyermekkora (1962) című revizionista háborús filmje volt. A szlovák filmben a háborús film áthangszerelését illetően ezt az utat Stanislav Barabášnak a második világháborút gyermeki szemmel bemutató Dal a szürke galambról (Pieseň o sivom holubovi, 1961) című filmje nyitotta meg, amit egy évtizeddel később ugyanebben a témában Štefan Uher Ha nekem puskám volna (Keby som mal pušku, 1971) című munkája folytatott. A bársonyos forradalom, vagyis az 1990-es csehszlovák rendszerváltás után a gyermeki nézőpontot többek között Juraj Nvota vígjátéki elemekkel könnyített alkotása, a nosztalgikus vagy inkább „osztalgikus” A túsz (Rukojemník, 2014) vitte tovább, mely a cseh humort exportálta a szlovák környezetbe. Ezzel szemben a gyermek-szülő kapcsolatokat a feloldozó nevetés nélkül ábrázolta Jaroslav Vojtek omnibuszfilmje, a Gyerekek (Deti, 2014) című társadalmi drámája, mely így közelebb áll Az ötödik hajó felmentést, megbocsátást nem engedélyező filmhez.

Iveta Grófová munkája más módon is osztozik a kortárs szlovák film alapvonásaiban. Az ezredforduló utáni szlovák játékfilm uralkodó tendenciái végső soron a dokumentarizmus köpönyegéből bújtak elő. Ezek a non-fikciós vonások a Gyerekek című film esetében is megfigyelhetők, melynek rendezője, Vojtek korábban kizárólag dokumentumfilmeket készített. Pályáját az 1980-ben született Grófová is rövid terjedelmű dokumentumfilmekkel kezdte, de eddigi két játékfilmjén is erősen érződik ez a hatás, sőt a nem professzionális színészeket alkalmazó Aš városáig című dolgozatának ötlete eredetileg dokumentumfilmként született meg, már a forgatás közben módosult fikciós filmmé. Tematikusan és vizuálisan is szorosan integrálódik ehhez a munkához a természetes helyszíneket poétikus képekkel kombináló Az ötödik hajó, melynek főhőse  szülői elhanyagoltság traumatizált áldozata, így témája bizonyos fokig Szász János A nagy füzet (2013) című mozijának ikerpárja.

Grófová filmjében a 12 éves Jarka sorsát követjük nyomon, akit fiatal anyja érzelmileg magára hagy egy városszéli panelrengetegben, ahol estéit beteg nagymamája társaságában kénytelen magányosan elszenvedni, akinek halála végérvényesen felszámolja családi kötelékeit. Ennek öntudatlan kompenzálásaként egy szőlőhegyen fekvő nyaralóba (vagy inkább bungalóba) menekül. Hozzácsapódik a nála némileg fiatalabb, magyar szülőktől származó Kristián, aki ugyan jómódú családból származik, de szülei éppúgy nem törődnek vele. Ahelyett, hogy az elbeszélés iránya a kitett gyermek toposzát aktualizálva egy modern Maugli vagy Hany Istók-történet felé kanyarodna, a családjuktól önkéntes remeteségbe menekülő gyermekek a hétvégi bungalóban protézisként egyfajta virtuális férj-feleség kapcsolatot alakítanak ki maguknak. Az ártatlannak tűnő, de láthatóan traumákból fakadó papás-mamás játék akkor válik igazán komollyá, amikor a két ifjú – a „talált gyermek” motívumát is mozgósítva – önhatalmúlag magához vesz két, a pozsonyi szőlőhegyi (Vinohrady) vasútállomáson hagyott csecsemőt, akiket szülőkként kezdenek gondozni. A korai felnőtté válás tematikájában nem annyira az „átmeneti rítus” (rites de passage) antropológiai értelmezése válik hangsúlyossá, vagyis az, hogy milyen „érettségi vizsgákon” keresztül lesz a gyermekből felnőtt, hanem inkább a hiány imaginárius világgal való kompenzációja, a családi otthonosság iránti vágyakozás. Jarka és Kristián értelemszerűen azért igyekszik istápolni a két elhagyott csecsemőt, hogy egyfajta protézisként nekik adják meg azt, amit ők nem kaptak meg a szüleiktől. Vagyis azért, hogy ők, akik otthon is otthontalanok voltak, most valódi családi otthont teremtsenek maguknak, aminek tragikuma, hogy mindezt gyermekfejjel kénytelenek megtenni.

A képzeleti és az aktuális világ kettősségére és határainak elmosódására a film poétikus vizuális megoldásai is erősen rájátszanak, a zárójelenet viszont az elúszó bungaló képével egyértelműen nem valós. Annak ellenére, hogy Grófovának ez a második játékfilmre, már felismerhető filmstílust alakított ki magának, de a film nyitányának esztétizálása egyszerre mutat vissza Jaro Vojtek Gyerekek-jére és Juraj Lehotský A csoda (Zázrak, 2013) című játékfilmjére, valamint még tágabb kontextusban Martin Slivka fotogenikus elvet alkalmazó 60-as évekbeli néprajzi-antropológiai filmjeire. A képzelet és a valóság határán egyensúlyozó onirikus stílus szintén hosszú hagyományra tekint vissza a szlovák filmben, Jan Kadártól Juraj Jakubiskón át Martin Šulíkig. Érdemes kissé leparkolni a film diegetikus nyitójeleneténél, mert sűrítve tartalmazza az elkövetkező másfél óra metaforarendszerét. Egy hegyvidéken egyedül bóklászó kislányt látunk, amely idilli is lehetne. Az idillt azonban nyomban visszavonja a magányos játék, valamint az, hogy a háttérben panelházakat látunk, ahol Jarka lakik, egy elidegenedett lakásban. A természeti képek rögtön a városi léttel ellenpontozódnak, vizuálisan megelőlegezve a film problémafelvetését. Grófová filmje végig nagyon erősen megalkotott képi kompozíciókkal dolgozik, pontosan ki van találva, hogy mi kerül a képkeretbe, hogy azok milyen nézőpontból vannak fotografálva, melyek szuggesztív metaforákká alakítják át a leghétköznapibbnak tűnő vizuális megoldásokat is. A filmen végigvonuló, házi kedvencként tartott sündisznó például szúrós tüskéivel nemcsak az önmagába zártságot, a nehezen megnyíló gyermeket asszociálja, hanem a gondoskodást és az ezzel együtt járó felelősséget is.

Az ötödik hajó kiterjedt metaforarendszere alapvetően pólusokra épül, legalább öt szinten. Az egyik a természeti környezet és az ipari-lakótelepi tájak vizuális polaritása, melyek pszichológiai tájképeket is jelentenek. A panel és az elefántcsonttoronyként funkcionáló kert ellenpontja is ebbe a kontextusba illeszkedik. A második az aktív női gyermekszereplőnek a döntően passzív kisfiúval való ellensúlyozása. Jarka erős és – ami saját anyját nem jellemzi – felelős anyai szerepet képvisel képzeletbeli házasságukban, míg Kristián inkább megmarad gyermekinek. A harmadik a szegény (Jarka szülői háttere) és a gazdag (Kristián szülő háttere) ellentéte, melynek kontrasztjai a lakások ábrázolásában is megjelennek (piszkos és fehér falak, ódivatú és modern bútorzat). A negyedik a társadalmi lepusztultságnak és az érzelmi hányattatásnak a poétikus reprezentációja. Az ötödik pedig a film alaptémáját képező gyermek-felnőtt kapcsolat.

Fiatal kora ellenére biztos kezű rendezőről árulkodik a film, mely számos intermediális utalást tartalmaz más szlovák filmekre, akár közvetett, akár közvetlen módon megidézve azokat. A legnyilvánvalóbb kapcsolat a kert metaforája, melynek az elveszett paradicsomkert értelmében nemcsak bibliai-mitikus konnotációja, hanem helyi színezete is van. A kert metaforáját a szlovák filmben már Juraj Jakubisko és Elo Havetta is trópusként használta, de igazán Martin Šulík munkáiban (A kert – Záhrada, 1995) vált a kíméletlen, durva világtól való belső elvonulás, a lelki izoláció eszképista metaforájává. A kert-diskurzus utóbb Eva Borušovičová Kék égboltjában (Modré z neba, 1997), Vladimír Adásek Hanna és bátyjai (Hana a jej bratia, 2000) című gay filmjében, Mira Fornay Kutyám, Killer (Môj pes Killer, 2013) című skinhead-történetében vagy Marko Škop Eva Novájában (2015) folytatódott. Utóbbival az is összekapcsolja a szóban forgó filmet, hogy mindkét alkotásban a magánéleti válságok örökletesek, itt az anyaságból fakadó gondok, ott az alkoholizmus. Ugyanakkor a kert metaforáját illetően a cseh Jiří Trnka A kert (Záhrada) című meséjével – melyet Břetislav Pojar adaptált stop-motion bábfilmre – még egyértelműbb a kapcsolat, amennyiben abban a kert a gyermeki képzelőerővel kapcsolódik össze, mert furcsa állatok, titokzatos lényeg lakják. De mindjárt az elején világos utalás történik a filmben Jakubisko És ülünk a fa tetején (Sedím na konári a je mi dobre, 1989) című művének főmotívumára (Jarka a fa tetején ül), és szintén az általa rendezett Madarak, árvák és bolondok (Vtáčkovia, siroty a blázni, 1969) című filmet juttatja eszünkbe a sündisznó tüskéi közé helyezett gyertya. Kristián játéka a faágakkal explicit módon megidézi Jan Švankmajer Ottóka (Otesánek, 2000) című horrormeséjét, amelyben egy szörnyszülött gyermek áll a problémák középpontjában. Ezek az idézetek a film értelmezési rétegeihez további jelentéseket szolgáltatnak, és a szlovák film koherenciáját is bizonyítják.

Iveta Grófová filmje gyermekekre fókuszál, de valójában gyermekeken keresztül a felnőtt társadalomról beszél, és ebben a tekintetben folytatja Jaroslav Vojtek első játékfilmjének, a Gyerekeknek a problémafelvetését. Az ötödik hajó kiterjedt metaforarendszereivel, kulturális-filmtörténeti utalásaival és közelképeivel ökonomikus módon képes mesélni. A gyerekszülőkön keresztül nem annyira a felnőtté válás átmeneti rítusát, hanem a gyermekkori magány kompenzálásának kísérleteit, és egy kulcson, egy piszkos zoknin, egy szakadt tapétán vagy a legyekkel lepett döglött macskán keresztül a társadalmi perifériákat helyezi előtérbe. Az otthon is otthontalan két gyermek magára maradottságával azt állítja, hogy a peremlét nem anyagi viszonyok és társadalmi pozíció függvénye. Az ötödik hajó a szerepjátszás filmje, de itt a papás-mamás véresen komoly játék.

Gerencsér Péter

Az ötödik hajó (Piata loď) 

Rendezte: Iveta Grófová

Szlovák–cseh film

2017, 85 perc

Hulapa film – Endorfilm – Katapult Film – Silverart