Wakandából szeretettel

FEKETE PÁRDUC

Rekordbevétellel kecsegtet a legújabb Marvel-film: a Fekete Párduc az a stúdiónak, mint ami tavaly nyáron a Wonder Woman volt a DC-istállónak. Patty Jenkins szuperhőskalandja empátiát hangsúlyozó látványmoziként nőtte ki magát a női emancipáció emblémájává, Ryan Coogler ezzel szemben a színes bőrűek jogaiért áll ki. Korántsem szegénysori, tabutörő eszközökkel, netán a fekete mozi (black cinema) szerzői beütésével kacérkodó film ez – hozza, amit a Vasembert, Amerika Kapitányt szállító gyártótól várunk és ha kisebb mértékben is, de mer egy-két újdonságot csempészni a cselekménybe.

Coogler A megálló realista igaz története és a Creed franchise-szellemiséget továbbvivő sportdrámája után megint szintet lép. Hátrahagyja a valósághűség szellemében fogant mesélést, immár bérelt sztárrendezőként romantizál, kalandeposzként regél afroamerikai sorstársai dilemmáiról. Wakanda, az izolált, ám mesés technológiával, gazdag kulturális örökséggel bíró afrikai királyság Paradicsomként tárul elénk. Koronaékkövet látunk uralkodókkal, technológiai fejlesztésekkel bíbelődő dinasztiával, hagyománytisztelettel, valamint a kontinens folklórjának jegyében hegyi törzsekkel, bölcsekkel, rítusokkal, mintha 30 évvel később éledné újjá a John Landis, Eddie Murphy-féle Amerikába jöttem zamundai aranyideje. A Fekete Párduc legfontosabb felvetése a merev tradícióőrzés, vagyis a bezárkózás, illetve a demokratizálódást, a világ színe elé lépést takaró nyitottság ellentétére épül. Coogler jó ideig kevésbé szépít, mint kasszasiker-iparos kortársai és amennyire mennyei álomszínhelyként definiálja a címszereplő T’Challa király otthonát, fél szemmel legalább annyira kritikusan pillantgat rá. Ráadásul az író-direktor konkrétabban szónokol. Túllép egy fiktív birodalom határain és annak problémáit zömmel a karakter-, sőt, a királydráma köntösében is árnyalja.

T’Challa újabb fejlődéstörténetével szemben ott áll az ügyeletes gonosztevő, Koncoló sorstragédiája. Nemzetvédelem feszül a gyarmatosítás témájának, ezzel pedig a Fekete Párduc a gyakran emlegetett nyitni akarás ideológiáját rakja zárójelbe, sőt, illeti negatív előjellel. A mozi főgonosza ugyanis személyes traumák miatt igázná le nemcsak Wakandát, de az egész bolygót, míg a címszereplő görcsösen ragaszkodva óvja a külvilágot a vibrániumtól, az afrikai állam szuperfém-kincsétől, így Coogler szuperhős-szerzői vonásokat mutatva okosan felcseréli a jó és a rossz szerepköreit, valamint a hozzájuk társuló hősi, gaztevői attribútumokat. Ez a felvetés pedig tovább árnyalódik a szembenálló harcosok családi hátterével: míg T’Challa jogos jussként tekint a királyi trónra, amelyet az Amerika kapitány: Polgáháborúban meggyilkolt apja hagyományozott rá, addig a hátrahagyott, kaliforniai gettópokolban nevelkedett, később Afganisztánban és Irakban gyilkoló, CIA-katona Erik Stevens alias Koncoló önzőn, dühösen sajátítaná ki vélt örökségét. Egyikük szűkebb pátriájából nyer erőt, a másik imperialista hatalomgépként kompenzálja saját gyengeségét – a Fekete Párduc emberdrámájában shakespeare-i beütésnek, apa-fiú konfliktusnak is jut hely.

Színes bőrű hív birokra egy másik színes bőrűt. Belviszály keletkezik, a film nem jóságos fekete kontra leigázó fehér klisével operál. Igaz, a sztoriba plántált, karba szerelt rakétával riogató dél-afrikai fegyvernepper elrajzolt figurája más szemszöget is felkínál (nem szólva a progresszív nőkarakterek, mint a technológiáért felelős kishúg, Shuri, a földanya-szerepű Ramonda, a Dora Milaje női különítményének élén álló Okoye, illetve az egyszerre gyöngéd és határozott Nakia beemeléséről), a Fekete Párduc egyazon rasszon belül kíván problémákat biflázni. Coogler hol árnyaltan, később viszont didaktikusabban pipálgatja ki vezértémáit. Akciójeleneteire nem lehet panasz, a csinos kémthrillerbe illő busani kaszinószcéna zökkenőmentesen vált humoros, száguldó tempót diktáló, csúcstechnológiával villogó autós üldözésbe. A végső összecsapás szuperfegyverekkel, lándzsás amazonokkal, páncélozott orrszarvúkkal, szupervonattal- és repülővel azonban sután rendezett, néha CGI-jal is óvatlanul bánó megalomán viaskodás – idővel egyre jobban a szépnek álcázott, ám valójában csak félig hatásos attrakciók irányába tolódik a film, és ennek következtében a Fekete Párduc üzenetfilmként sem lesz annyira ütős. Természetesen világos, mit szeretne kifejezni a hódítás versus leigázottság frázis, a papírnál is vékonyabbra koptatott árulásklisé vagy éppen a wakandai gazdaság, sőt, fennmaradás pillérét jelentő vibránium oltalmazása és az ezzel járó csontosodott patriotizmus, a James Bond-finálé némileg csökkenti a mozi erejét.

„A felvilágosultak hidakat emelnek, a szűklátókörűek falakat.” – az USA jelenkori politikájára is utaló nagy tanulság amennyire fáradt, ugyanannyira le is kerekíti a személyes és globális konfliktusokkal bíbelődő cselekményt. Coogler még időben egyensúlyra lel ócska vásári bolondozás és érett karaktertanulmány között, így a Marvel-gigacég ezredik eredettörténete a botladozások dacára is inkább pozitív élmény, egyéni hangú szuperhős-vízió és lélektelen iparosmunka közé pozícionált nagyköltségvetésű, több mint 2 órás kaland.

Szabó Ádám

Black Panther, 2018

Rendező: Ryan Coogler

Szereplők: Chadwick Boseman, Michael B. Jordan, Lupita Nyong’o, Danai Gurira, Martin Freeman