Tiszatájonline | 2018. február 23.

Jelena Lengold: Ofélia, menj kolostorba!

Olyan dolgokat olvastok majd saját magatokról, amelyeket nem szeretnétek olvasni és előfordulhat, hogy utána nem áll majd fel. Hiszen egyébként is egyre nehezebben áll már fel, nemde? Már csak egy ilyen hárpia hiányzik, aki átkot mond arra a szeszélyes, becses kis jószágra. Jobb, ha szépen megcirógatjátok őszülő tojásaitokat és áteveztek valahová, ahol olyan történeteket írnak, amelyektől majd felélénkül és jókedvű lesz […]

Útmutató az olvasónak, főleg, ha középkorú férfi!

Figyelmeztetlek, olvasóm: ami most következik, inkább pamflet, mintsem történet. Mégpedig egy meglehetősen dühös feminista pamflet. Úgyhogy, ha nem szívesen olvasnál ilyesmit, térj át a következőre. Úgy értem, térj át a következő nőre. Talán vele könnyebb dolgod lesz.

Hozzátenném, mivel pamfletről van szó, nem sok figyelmet szentelek a választékosságnak. Mert ma úgy ébredtem, hogy dühös vagyok egy dallamra. És íme, még az első kávé előtt leülök, hogy megírjam. Nehezen gondolkodok stílusról a kora reggeli órákban. Történetekkel és stílussal általában az éj leple alatt foglalkozom. Olyankor könnyű eset vagyok. Úgy értem, sötétben. Merőben más a helyzet ilyenkor, a reggeli kávé előtt.

És tudnotok kell, hogy fúrnak valamit a szomszédos lakásban. Lett légyen ez bármekkora irodalmi közhely, mégiscsak, ezúttal tényleg fúrnak. Szépen összejött minden. Oszoljatok most, míg lehet, utoljára mondom. Aztán ne mondjátok, hogy nem szóltam előre, hogy nem figyelmeztettelek benneteket. Olyan dolgokat olvastok majd saját magatokról, amelyeket nem szeretnétek olvasni és előfordulhat, hogy utána nem áll majd fel. Hiszen egyébként is egyre nehezebben áll már fel, nemde? Már csak egy ilyen hárpia hiányzik, aki átkot mond arra a szeszélyes, becses kis jószágra. Jobb, ha szépen megcirógatjátok őszülő tojásaitokat és áteveztek valahová, ahol olyan történeteket írnak, amelyektől majd felélénkül és jókedvű lesz. Hát persze. Még csak én hiányzom nektek, hogy traumát okozzak szegénykének. Pedig Isten rá a tanúm, hogy a legkevésbé sem áll szándékomban traumát okozni. Legszívesebben egyszerűen lemetszeném, kedves uraim. Így állnak a dolgok. Tegyetek hát belátásotok szerint.

Pfff, Parni valjak!

Baszódjak meg, ha tudom, miért e dallammal a fülemben ébredtem ma reggel. (Ez a „baszódjak meg” csupán metafora, el a kezekkel, te majom!)

Ugye, mindannyian emlékszünk a Parni valjak bugyuta, nyálas dalára?

Neda, nije više tako ohola,
Neda, mnogo lakše sada kaže da.…
[1]

Nem tudom, meddig mehetek el az undorom kinyilvánításában, hogy a dal még élő szerzői közül valaki be ne pereljen. Á, teszek rá, magasról. Majd hivatkozok valamelyik paragrafusra, mely szerint a művészeti alkotás védett az efféle erkölcscsőszködéstől. Úgyhogy ebben az értelemben kénytelen lesz ezt művészeti alkotásként elfogadni, bíró úr. Bár valószínűleg önnek is lemetszeném, ha rossz időben a megfelelő helyen találná magát. De mivel művészeti alkotásról van szó, maximum lefényképezkedhet vele. A Hivatalos közlöny poszteroldalára.

Szóval, elemezzük kicsit az inkriminált verssorokat. Mi történik itt? A Neda című dal főhőse tétlenül császkál erre-arra egy reggelen (meg se kérdezzük, miért nincs a munkahelyén ebben az időben, valószínűleg nyugdíjas vagy munkanélküli, vagy afféle svindler, kvázi szabadművész, ami igazából annyit jelent, hogy semmit sem csinál, hanem a felesége tartja el), és a nagy lézengés közepette egyszer csak összefut vele, Nedával, az iskoláskori szerelmével. És lám, máris elérzékenyült:

Žarila i palila je ona tada
dosta se promijenila nakon tolikih godina.
[2]

Ő meg talán nem változott semmit? Ugyanaz a dús hajú, fehér fogsorú, hetvenkilós, feszes testű focista ma is? Ismerjük az ilyet. Lépjünk tovább. Neda örül, hogy látja a régi jóbarátot, talán még valami gyerekkori szimpátia emléke is fűzi hozzá, és naivan viselkedik, ahogyan a nők szoktak, panaszkodni kezd neki. Azt hiszi, beszélgetőtársra talált. Nem látja, hogy egy negyvenötéves kezdődő impotenciával van dolga. Á, dehogy, Neda semmit sem sejt és csacsogni kezd.

Priča mi da rinta u nekoj lijevoj firmi
da pomalo posustaje, na smrt se dosađuje.
I da je još uvijek sama i ako nemam ništa protiv
da svratimo na piće do njenog stana…
[3]

No, most elkaplak, gondolja a hősünk! Most megfizetsz a sok-sok évi rejszolásért és azért, hogy egyszer megláttalak a tornaterem öltözőjében, amikor éppen lehúztad a rövidnadrágod. Persze nem láttalak volna meg, ha nem sündörögtem volna ott szándékosan, de hagyjuk most ezt. Legalább nyolcezerszer vertem ki, elképzelvén a történet folytatását. Bemegyek az öltözőbe, és te pedig, Neda, kicsit, csak a rend kedvéért, felsikoltasz, de tudod, hogy senki sem hallhat meg, úgyhogy lelöklek a büdös sportcipők közé, a padra… Azt már nem is tudta, hogy utána mit csinálna, elélvezett már a sportcipők szagától. És soha nem fogja ezt elmesélni Nedának. Az a fontos, hogy Neda mostanra megöregedett. Ez boldogsággal és nyugalommal tölti el a szívét. És hatalmas önbizalommal.

Egy ital, két ital, sok elismerő szó, egy kis visszarévedés a múltra, néhány anekdota a régi időkből, és a mi Nedánk máris tálcán kínálja fel magát. És miért is ne tenne így. Hiszen megtanulta a sok év alatt, hogyan védekezzen a terhesség ellen. És nem fog rácsörögni az anyukája, hogy megkérdezze, hol jár ennyi ideig. Így aztán a forgatókönyv többé-kevésbé előrelátható.

Gledam je dok se svlači kako to sada stručno radi
i pitam je da l’ se sjeća onih dana
kako nas je redom odbijala tada.
Ona se smije i kaže, pusti, bila sam mlada…
[4]

Szépen mondja az asszony. Azt, hogy már nem mai csirke, megtanult ezt-azt időközben. Hogy már nem fél a saját vágyaitól. Megtanulta használni a saját testét. Megengedi önmagának, hogy megkívánjon valamit és meg is szerzi, amit akar. De a falnak beszél, ha ennek a férfinak mond valamit. Hősünk az egészből csak azt látja, hogy Neda gyakorlott mozdulatokkal vetkőzik. Gyakorlott mozdulatokkal, mint egy kurva, ugyebár, ne köntörfalazzunk, fiacskám, tudjuk, mire gondoltál. Mert, mi lenne Neda, ha nem kurva? „Ofélia, menj kolostorba!” – ordítja magában a mi tizenötéves Hamletünk, a tornatermi öltöző onanizátora, míg kvázi teljes nyugalommal iszogatja a negyedik whiskyjét, jéggel, és nézi Nedát, amint gyakorlott mozdulatokkal vetkőzik. És valószínűleg azért gyakorlott, mert képes kikötni a cipőpertlijét és szétkapcsolni a melltartóját, úgy, hogy közben ne remegjen a keze. Mert az ő képzeletében mindig, amikor megpróbálta lehúzni Neda rövidnadrágját vagy becsúsztatni a kezét a lány izzadt pólója alá, a keze minden alkalommal annyira remegett, hogy azt se tudta merre csapkod, és ez a remegés is hozzájárult, hogy roppant gyorsan elélvezzen, soha nem jutott el az edzőcipő fűzőjéig. És hogyan bírja most bárki Nedát ilyen nyugodtan, kimérten, hibátlanul levetkőztetni, még ha magáról Nedáról is van szó? Hol van itt az abszolút igazság?

Jól van, minden világos számunkra. Hősünk végre megkettyintette a középkorú Nedát. Hurrá. Minden elismerésünk. Ámbár, nem kérdeztük meg Nedát, neki milyen volt. Ki tudja, miről mesélne. Az alkoholbűzös leheletről. A pasas szuvas fogairól. A szőrös hátáról. Arról, hogy valahol félúton valamelyest mintha lekókadt volna neki, így aztán Nedának kellett őt bátorítgatnia, úgy, ahogyan csak ő tudja, hogy valahogyan sikerüljön a végére jutni a dolognak. Nem fontos. Írja meg Neda a saját dalát, ha akarja, és akkor majd elemezgetjük azt is egy másik alkalommal. Most a mi hősünk áll a rivaldafényben. Nicsak, hogy nézi magát a tükörben, Neda fürdőszobájában. Megmosdatja újfent nyugodt kis farkát Neda mosdójában, betömködi ingét a nadrágjába és dúdolgatja magában:

Neda, nije više tako ohola,
Neda, mnogo lakše sada kaže da.

Dagad a melle a büszkeségtől a lelkecskémnek. S mégis, ugyanakkor valamiért nyomorúságosan érzi magát. Úgy érzi, bárcsak ne is találkoztak volna. Szeretné hinni, hogy Neda mindörökre ártatlan szűz maradt. Szeretne most bemenni a szobába s jól felpofozni őt. Ebben a szomorkás sárga lámpafényben úgy látja, a tükörben múmiára hasonlít inkább, mint emberre. Előrehajol és megvizsgálja duplán táskás szemeit. És tudja, hogy most három napig fog sajogni a háta az imént végrehajtott szédületes akrobatamutatvány miatt. Ami pedig a hasát illeti, máris megfájdult. Minek is beszéljen Nedának arról, hogy gyomorfekélye van és magas a vérnyomása? Ivott annyi whiskyt, amennyi szükséges, még ha ez az utolsó cselekedete is lesz. És ahogyan most érzi magát, minden jel szerint valóban ez lesz az utolsó.

És mit mondanak erről a nagy írók?

KLARA ESETE

A Parni valjak nem az egyetlen forrása a kulturális-művészeti gondolkodásomnak, ne gondolják. Néha komoly írók műveit is felütöm. Egy ilyen komoly könyv arról szól, hogy hősünk megérkezik fiatalkora városába, mert a kisváros arra jó, hogy elmenjen onnan az ember[5]. Ők mindannyian, ezek a hősök valami sokkal többre születtek, mint amit megkaptak, ez egy axióma, ugyebár. És így sétafikál ő erre-arra néhány könyvoldalon keresztül, megfájdul a foga, találkozik egykori iskolatársával, aki fogorvos és aki leülteti őt a fogorvosi székbe, szó szót követ, és hoppá, máris ott látjuk hősünket ugyanaznap este egy olasz időkbeli villában – kőballusztrád és hatalmas udvar pálmafákkal[6]Kaja, pia, mennyei borok, minden itt van. És mindjárt itt lesz Neda is. Épp, hogy ide nem ért. Ámbár ebben az esetben nem Nedának hívják, hanem Klarának. Egyre megy. Klara volt a neve. Már elsős gimnazista korában a város legszebb lányai közé tartozott[7]. Sejthetik, mi következik. Akit egyszer szépnek látunk – mindig az marad. Legalábbis a képzeletünkben. Hősünk türelmetlenül várja, megjelenik-e Klara, magába döntött isten tudja hány bevandát, a tengeri levegő becsaphatja az embert, meg az a fogorvosi érzéstelenítő hatása is alábbhagyott, ezért szüksége van valamire, ami enyhítené a kellemetlen érzést az állkapcsában. És akkor a kerti ösvényen megjelent Klara. Még mindig szép volt. Az a test, amely élvezett, az a lélek, amely nem feszült meg magány és vágy között, szép azután is, hogy elszáll felette az idő.[8]

Értik, ugye? A mi Kláránk is kurvává lett, nemdebár. A teste időközben élvezett. Mint ahogyan egyik ismerősöm, a téma kiváló ismerője mondta első hűtlen szerelméről: a kurválkodás fiatalon tartja a kurvákat. Minden jel szerint ez történt Klarával is. A kutya mindenit. A lelke tehát nem feszült meg, csak Klara feszült meg különböző ágyakban. Mintha csak aerobikozna, neki annyi az egész. Miközben első áldozatai örökké és gyógyíthatatlanul szenvednek zsengekori frusztrációik és komplexusaik miatt.

És íme, Klára máris itt kuncog a teraszon. Egyedül lakott. Közgazdászként dolgozott a helyi színházban[9]Nem tudom megállni, hogy fel ne vessem a kérdést, miért maradnak mindig egyedül ezek a szépségek. Tessék, Neda is meg Klara is, micsoda nők, és mégis egyedül maradtak? Vajon nem egyféle igazságszolgáltatás ez? Akárhogyan is van, Klara nevet és iszik, cseppet sem marad le hősünkhöz képest.

Összegörnyedt, úgy nevetett, miközben azt meséltem el, hogy egy este háromszor is nekiindultam, hogy felkérjem táncolni. És hogy az utolsó pillanatban mindig elbátortalanodtam. Miért, miért visszakoztál, faggatott csábosan. Ez a nő most teljesen az enyém volt. Úgy éreztem, Rudi, hogy valami rettenetes történik. Mintha egy szentélybe léptem volna, amelyből csak a romok maradtak, a néhai pompa ígéretes maradványai. És minél jobban éreztette hajlandóságát irántam, a hajlandóságot, ami nyílt felhívás volt arra, hogy egyszer már érjek hozzá, rajtam annál inkább elhatalmasodott valami megmagyarázhatatlan düh. Az egész életem a maga mélységes nyomorúságában mutatkozott meg.[10]

Ha azt hiszik, hogy ez a düh és ez a nyomorúság megakadályozza hősünket abban, hogy megkettyintse Klárát, akkor mélységesen tévednek. Mert már a következő bekezdésben arról beszél, hogy előre tudta, hogy azon az éjjelen ő is tagja lesz annak a körnek, amely Klara kegyeiben részesült[11]. És újra elérkeztünk a körhöz. Klara szeretői, akarja ő vagy sem, összeadódnak. És egyetlenegy is soknak számít abban az esetben, ha nem éppen a mi hősünkről van szó. Legyenek bármennyien is. Klara kurva, ez világos. Most már ráadásul öreg kurva. Kissé ittas is.

Fogjuk rövidre a történetet. Egy kicsit sétáltak, egy kicsit felidézték az emlékeket az ismerős utcasarkokon, utána pedig, természetesen, elmentek a nő lakására és Neda, pardon Klara gyakorlott mozdulatokkal megszabadult a ruháitól, ők mind ügyesen csinálják ezt, így a mi hősünknek alkalma nyílt arra, hogy a testét, mely bár mégarányos és szép volt[12], reggelig döngesse kamaszos dühvel.

De eljön a reggel. Tükör. Táskás szem. Fekély. Talán még aranyér is. Ugyanaz a forgatókönyv, mint az előző részletben.

Mire végeztem Klarával? Vakvágányon maradt, egy kétfenekű helyzet holtterében. Egyikén a mellékutaknak, hol azok a helyek lapulnak, amelyeken az igazi életünk telhetett volna.[13]

Ki tehet róla, Klara? Láthattad, Klara, mit szalasztottál el az éjjel, ez lehetett volna az életed, ha nem lettél volna annak idején olyan gőgös. Ha nem választottad volna önként a mellékutat. A düh örökké tart és semmi sem csillapíthatja. Semmilyen jóféle olasz bor. Semmilyen csók. Semmilyen ifjonti vágyakra visszarévedő magömlés. Erre nem hat az érzéstelenítés.

Az elemzés komolyságát növelendő megvizsgálunk még egy irodalmi példát. Tamara.

Egy szép történetben, ha történet az egyáltalán és nem valami álom, felbukkan egy bizonyos Tamara. Akinek egyébként nem ez az igazi neve, de hősünk megengedi, hogy így nevezzük, mert ez a név a véleménye szerint jól áll neki. Ezért hát nevezzük Tamarának. Nevezhetném bárhogyan, ő rögtön tudná, hogy rá gondolok, mondja a hősünk. És hozzáteszi, ez a név azért áll neki jól, mert valahogyan tartósan fiatalos. Jelentsen ez bármit is.

Tamarát, ezt az úgynevezett Tamarát hősünk kora gyerekkora óta ismerte. Gyerekkora szövevényes volt, telis-tele olyan eseményekkel, amikről most itt nem szeretnének hallani. Az apa szeretője, a szülők traumatikus válása, valamivel később Tamara első szeretői, köztük a mi hősünk is. Íme az első jelentős különbség Tamara és kolléganői, Neda és Klara között. Tamara ugyanis odaadta magát a hősünknek. Nem szentelte neki épp az egész fiatalságát, de azok tömegében, akiknek odaadta magát, ott volt ő is. Legalább nem kellett onanizálnia, elképzelvén, hogyan is történhetett volna. Ami azért nem enyhíti a lány bűnét. Mert nem fogta fel, hogy a sok-sok zöldfülű közül csak ő látja és érti Tamara igazi szépségét.

És így, az élet ment tovább. Tamara időről időre rácsörgött, több év elteltével váratlanul megjelent, hősünk szíve újra elvérzett, Tamara pedig újra eltűnt. Azt beszélték, hogy valahol külföldön él, egyszer egyik, másszor egy másik pénzmágnás felesége. Nem mondja ki ezt hősünk ilyen nyíltan, de ha bölcs olvasók vagyunk, és persze, hogy azok vagyunk, nem lesz nehéz levonni a következtetést: Tamara is szépen pénzzé tette a szépségét. Nem mondja ki azt sem, hogy kurva, de mivel hajlamosak vagyunk könnyen ítélkezni, mi magunk írjuk hozzá ezt a történethez.

És akkor a következik a fordulat. Tamara jelentkezik hősünknek egy éjjelen, nem sokat magyarázkodik, hanem utasításokat ad neki: hová menjen vízumért, repülőjegyért, mindezt egyetlen nap leforgása alatt, azt mondja neki, hogy várja őt ebben és ebben az országban, mert roppantmód szüksége van rá. Gyanítjuk, hogy Tamara nagy hatalmú nőszemély. Hogyan tudta volna máskülönben elintézni mindezt így seperc alatt, jegy, vízum, no ugyan, hogy? Tamara mindig pontosan tudta, mit akar és meg is kapta azt. Még fiatal kora óta. Íme a bizonyíték.

Átfordulhat-e a szerelem valami másba? Valószínűleg nem. Biztosan nem. Akkoriban két egymásra talált test voltunk, két emberi ivadék, akik még nem eléggé edződtek hozzá az élethez. Igaz, ő tudta, mit akar, s ez tartósan a személyiségjegye maradt, az ő orrlyukai akkor érzékibbek voltak, mint az enyémek, jobban reagált az illatokra, irtózott a rosszaktól, és mindig megkapta pontosan azt, amit akart, amikor csak akarta, engem főleg, én meg, én kissé üres és ideges voltam, s ilyen vagyok ma is.

Tárgyilagos olvasóm, figyelj csak erre a részre: mindig megkapta pontosan azt, amit akart, amikor csak akarta, engem főleg. Éppen ez a részlet lesz majd kulcsfontosságú a későbbi fejleményekre nézve.

Kiderült, hogy Tamarának ott valahol, Hamburgban éppen meghalt egy újabb dúsgazdag férje és szeretné, ha hősünk kicsit megvigasztalná őt. Úgy, ahogyan csak ő tudja.

Hamburgban esett az eső, amikor megérkeztem, mi más is érné az embert Hamburgban.

Valószínűleg azért, hogy felfogjuk: csapnivaló a kedve. Nem vagyunk mi mai csirkék. Mert abban a percben, amikor Tamara megjelent a szálloda folyosója végén, hősünk azonnal megfeledkezett a szürke égboltról, a nő pedig, felállt és biztos léptekkel, kifogástalan fekete kosztümben, lófarokba kötött hajjal – amitől fiatalabbnak tűnt – elindult a nagy üvegajtó felé.

A lófaroktól tehát fiatalabbnak tűnt. Fiatalabbnak – mihez képest? Ahhoz, amennyi évesnek egy Tamarához hasonló nőszemélynek egyáltalán szabad lennie? Ahhoz, amennyit a jó ízlés diktál? Fiatalabbnak önmagánál? Nem kapunk erre magyarázatot, így csak találgathatunk. No meg a biztos léptei. Talán bizonytalanul imbolygó léptekkel kellene közelednie? Van-e megfelelő módja annak, ahogyan egy fiatalkori szerelemnek kellene felénk lépegetnie, s hogy az ne egy becsípett, szétbaszott kurva bizonytalan, támolygó léptei legyenek, de ne is a gazdag és szép hamburgi özvegy magabiztos járása? Milyen az arany középút? Ha ezt felfedezem, félúton leszek az univerzum lényegének megfejtése felé.

Egy szó mint száz, Tamara magával vitte őt fényűzően, jó ízlésessel berendezett házába és ott néhány napig vendégül látta. Remélte, hogy megvigasztalja a nőt. Úgy, ahogyan csak ő tudja. De, coki! Nem kaphatja meg Tamara éppen mindig pontosan azt, amit akar, akkor, amikor csak akarja.

Megtanultam, hogy mennek ezek a dolgok, kiismertem a szerelmet s a fájdalmat. Első alkalommal lenyűgöz a találkozás, mintha maga az Isten jelent volna meg előttünk (lehet, hogy tényleg Isten volt az, amikor először megláttam Tamarát, nem emlékszem, rég volt), másodszorra meg szeretnénk ismételni az elsőt, de ez soha nem jön össze, nem is lehetséges, már kigyógyultunk a kétkedésből. Harmadjára pedig, harmadjára csak ülünk órákig, s próbáljuk megmagyarázni egymásnak, mi is történt velünk valójában.

És így maradt Tamara férj nélkül és vigasz nélkül. Az igazság újra győzedelmeskedett Bár, sokáig forgolódtam, azt hiszem, valamikor a hajnalhasadta előtti percekben sikerült csak elaludnom. De a legfontosabb, hogy az igazság beteljesedett. Intettem neki, ő visszaintegetett, és megindultam a terminálom felé. A repülőben egyedül ültem, és ezt a körülményt kihasználtam arra, hogy igyak, mint a kefekötő, leittam magam alaposan és módszeresen, teljes anyagi és erkölcsi felelősségem tudatában.

Végül tehát levonható a tanulság, miszerint Neda és Klara bűne abban volt, hogy nem adtak, míg Tamaráé abban, hogy adott. Így vagy úgy – sehogy se jó. Legvégül a kolostor merül föl, mint egyetlen kívánatos megoldási lehetőség. Ha nem kívánjuk, hogy utáljanak minket, hogy írjanak rólunk és énekeljenek, míg a tintájuk utolsó cseppje is el nem apad, míg az utolsó húrok is el nem szakadnak a gitárjaikon, míg a billentyűzeteik ki nem virágoznak attól a tornatermi öltözőben született dühtől. Vagy a méregtől, amely valami korzón keletkezett. Vagy egy fuvallat hatására, amely akkor, harmincvalahány évvel ezelőtt, fellebbentette a rakott szoknyánkat, pont abba az irányba, amely mögött nincs más, csak az öntudatlan révület.

Elég a köntörfalazásból, térjünk át egy irodalmon kívüli példára

A TANTRIKUS SZEX MESTERE

Eme hősünk éltesebb korú hölgyekre specializálódott. Amikor azt mondom, hogy erre specializálódott, tényleg így is gondolom. Deres halántékú kortársai többségével ellentétben ő egyáltalán nem veszi észre az utcán a csinos, hegyes keblű, feszes fenekű csitriket. Unottan keresztülnéz rajtuk. Átengedi őket a naiv fiatalembereknek, akik még el tudják viselni, ha késeket döfködnek a lelkükbe. De már messziről észrevesz és jól megszemlél mindent, ami legalább negyvenöt éves.

Áttanulmányozta az összes szerelmeskedésről szóló kézikönyvet, amit az antikváriumokban és a bolhapiacokon talált. Jól begyakorolt mindent, a galád. És most garázdálkodik kénye-kedvére. Nem zavarja még az sem, hogy fő tudománya az évek során valamelyest megkopott. Ennek ellenére, ha valahol ráfutsz, ha kezelésbe vesz, életed legjobb szeretőjeként fogsz rá emlékezni és soha nem fogod magad túltenni rajta.

Első kép: több évtizedes mély álmából ébreszti fel a mellbimbóimat, melyek soha nem voltak túl érzékenyek az érintésre, viszont mint kiderül, mégis azok, de csak a megfelelő érintésre. Szomorú, ha erre ilyen idősen derül fény.

Második kép: puha ajkai beszippantják egyenként minden lábujjamat, élvezik az ízét, mintha a legfinomabb ínyencség lenne. Bizonyos idő elteltével valóban úgy érzem magam, mintha csokoládéból lennék.

Harmadik kép: kissé ittasan, zokogva meséli nekem a hempergéseink színhelyéül szolgáló több tucatnyi motel egyikében, hogy egészen huszonhárom éves koráig nem szeretkezett senkivel. Miért nem? Nem akarták őt a nők. Egyszerűen keresztülnéztek rajta. Pedig elviselhetetlenül erősen kívánta őket. A csípőjüket. A mellüket. A szájukat és a fülcimpájukat. Meg sem érinthette semelyiket. És valamikor ez idő tájt elkezdte gyűlölni őket.

Negyedik kép: mindig, ha már majdnem elélvezek, ő leáll egy pillanatra, késlelteti az orgazmusomat. Még egy kicsit. És még egy kicsit. Néhányszor azt hittem, belehalok, viccen kívül. Vigyázott, hogy meg ne haljak. De ott tartott a halál küszöbén, kétségkívül.

Ötödik kép: csuromvíz a lepedő alattunk. Mindentől. Azon kezdek gondolkodni, hogy a szexen kívül semminek sincs értelme. Hogy vissza kéne vonulni valami lakatlan szigetre, kókusszal és banánnal táplálkozni és szerelmeskedni mindhalálig. Ővele, természetesen. Többé nem tudok leragadni róla. Ami engem illet, csinálhat velem, amit akar. Húzhat maga után a bokájához kötve, mint egy vasgömböt. Hozzákötözhet ehhez az ágyhoz és itt hagyhat, várnék rá, csak tudjam, hogy előbb-utóbb visszajön. Belém törölközhet, mint egy törölközőbe, élvezni fogok minden illatot, amit maga után hagy rajtam. És hosszasan nyalogatom őket, mint egy szerelmes kutya. Elvihet magával, ahová csak akar, ez a megfelelő pillanat. De nem fog. Tudom, hogy nem fog. Mennie kell tovább, bosszúhadjárata nem ért véget.

Hatodik kép: minden este ülök az autóban egy hatalmas tölgy lombjai rejtekében és várok rá, hogy megjelenjen a háza előtt. Néha fáradt léptekkel kullog, egyedül, néha pedig egy-egy újabb középkorú hölgyet vezet magával. A főnyeremény nyertesét. Nem fontos, hogy szépek-e vagy sem. Az a fontos, hogy elkezdjenek epedni az ujjai és a nyelve után. Az a fontos, hogy az orrcimpáikban ott legyen az az érzék, amely képes felismerni az ő illatát. Egyszer előugrok majd a sötétből és egy késsel a kezemben rájuk vetem magam. Minden kétséget kizáróan. Idő kérdése csupán. Ő meg csak hadd töprengjen, hogy ezt most csak az irodalmi hatás kedvéért írtam, vagy azért, hogy az ő egyébként is szánalmas erekcióját a lehető legszánalmasabb szintre csökkentsem. Sose tudni. Minden lehetséges.

Utolsó kép – visszatérünk a kezdetekhez: a Parni valjak bugyuta dala cseng a fülemben, úgy ébredek. És egyszerre minden itt van. Dühös vagyok az írókra. A fiatalságra, amely megbotránkoztatja őket. A férfiakra. Arra a sok nőre, akik nem adtak nekik, amikor adniuk kellett volna, vagy épp ellenkezőleg, adtak, s ezért fekszem én itt egyedül, nincs senkim, aki megnyalogatná a lábujjaimat és aki felébresztene úgy, ahogy szeretem. Nincs más választás. A gyűlölet gyűlöletet szül. Igazuk van az íróknak, a szerelem megmutatta nekünk Istent. Most pedig megöljük őt és a másvilágra jutunk bűnösökként, akik mindig is voltunk.

Orovec Krisztina fordítása

JEGYZETEK

[1] Részlet a Parni valjak nevű horvát együttes Neda című dalából: Neda már nem oly gőgös, mint valaha, / csak hívnod kell, s igent mondazonnal…

[2] Egykoron ő volt a végzet asszonya, / de mindenkit kikezd az idő vasfoga.

[3] Azt mondja, halálra gürcölte magát, / eszi az unalom, emészti a magány, / s ha nincs ellenemre, vagány / lenne, ha elugranék hozzá egy italra.

[4] Gyakorlott mozdulatokkal vetkőzik le anyaszült meztelenre, / kérdem, vajon emlékszik-e, / amikor egykoron hiába futottunk utána. / Mire ő csak nevet: akkor még más idők jártak.

[5] Dragan Velikić: Orosz ablak, Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2009. Fordította Bognár Antal (53. oldal) – csak egy lábjegyzetet csinálni?  OK, lehet, de akkor lehet, hogy kellene valahogy jelölni ebben az egy lábjegyzetben, hogy az összes további Velikic-rész is Bognártól van?

[6] Ua. (54. oldal)

[7] Ua. (53. oldal)

[8] Ua. (54. oldal)

[9] Ua. (54. oldal)

[10] Ua. (54–55. oldal)

[11] Ua. (55. oldal)

[12] Ua. (56. oldal)

[13] Ua. (56. oldal)

Kapcsolódó írásunk:

Orovec Krisztina: Jelena Lengold narrátora oldalanként kasztrál egy férfit >>>