11.06.
| Vér, homok és populizmus – a 15. VERZIÓ Diákfilmes programja >>>
10.26.
| Hagyomány, asszimiláció és trauma a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár portréin >>>
10.26.
| Október végén elárasztják az országot a rajzfilmek >>>
10.25.
| Asztali beszélgetések… – Befejezetlen múlt >>>
10.18.
| MASZK – Perzsia Szegedre jön – Hajnóczy-nap >>>
10.16.
| Latin-amerikai filmek, ételek, borok és latin bulik a Déli-Doku dokumentumfilm-fesztiválon >>>
10.14.
| MASZK – Ziggurat Project: Acsai Roland: Esumi és Asao >>>
10.12.
| 100 éve született Leonard Bernstein >>>
10.11.
| Kass Galéria – Írásvédett című kiállítás >>>
10.11.
| ZUG színház és művészeti tetthely – HLP feat. Roskó Gábor: A csillagok szíve >>>
10.10.
| Rejtő Jenő orrvérzésig – Fülig Jimmy ajánlásával vagy épp annak ellenére >>>
10.08.
| MASZK – PanoDráma: Pali >>>

09.27.
| „Emlékek helyett mobiltelefonom volt” >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>
08.06.
| Hamarabb kezdődik a Szegedi Szabadtéri 2019-esévada >>>
07.25.
| Szőcs Petra első nagyjátékfilmje a Velencei Filmfesztiválon >>>
07.22.
| Újabb díjat nyert a Virágvölgy >>>
07.14.
| A Pannon Filharmonikusok évadzárása >>>
06.22.
| Júliusi kiállítások a Deák17 Galériában >>>
06.21.
| Elkezdődtek a Rómeó és Júlia próbái >>>

A maximalista, Hazai Attila emlékére
(Írások, beszélgetések Hazai Attila művészetéről)

Hazai Attila, Juhász Róbert, Kormányos Ákos, Mohai V. Lajos, Nagy Hajnal Csilla, John Peck, Petőcz András, Robert Pinsky, Tóth Erzsébet versei

Bene Zoltán, Murányi Sándor Olivér, Patak Márta, Sántha József prózája

>>>

Öt héten át 65 helyszínen közel 300 programmal várja az egyetem és Szeged közösségét a 23. Őszi Kulturális Fesztivál. A programsorozat kínálatában komoly- és könnyűzenei hangversenyeket, koncerteket, film- és könyvbemutatókat, színházi előadásokat, kiállításokat, irodalmi-közéleti beszélgetéseket is találunk. A fesztivál október 1-jén látványos fényfestéssel nyílik. A Szegedi Tudományegyetem Nemzetközi és Közkapcsolati […]

>>>

Nagy-Laczkó Balázs: A szimpózium
2018.02.27 - tiszatáj

Professzor Radnai először a pogácsákat vette szemügyre. A hosszú asztalt sárga abrosz fedte, rajta fehér tálakban mindenféle pogácsák. Apró kis jelzőtáblák hirdették, melyik milyen. A szokásos sós, sajtos, túros pogácsák voltak, tojással fényezve, köménymaggal díszítve. Voltak kicsik és nagyok, simák és bástyaszerűen csipkézett tetejűek. Nyilván merő hivalkodásból akadt néhány spéci tányér is. Az egyik táblácskán bazsalikomos reszelt citrom-narancshéjas borzadály feslett, míg egy másik – amúgy miniatűr vasúti jelzőfénynek tetsző darabon – a tejfölös-kurkumás-tormás felírat díszelgett. Ez amúgy nem volt rossz. Radnai professzor – már csak a korára való tekintettel is – a chilis-sajtos-túrósból gyűrt párat a zsebeibe.

Ezután a kávék következtek. A konferencia legtöbb résztvevője természetesen erre csapott le először, de Radnai ennél már tapasztaltabb volt. Három alapkávé volt: presszó, hosszú és tejes. Meglehetősen közönséges módon – állapította meg a professzor – ezek szabadon voltak ízesíthetők kávétejszínnel és kockacukorral. Radnai jól megfontoltan pár kávétejszínt is a zsebébe gyűrt az előadásokra. A kávékat a kis helyi hallgatócskák kínálták, mindegyik névtáblája ott függött a nyakában. Ha az ember a Vera Izabellától vette át a tejeskávéját, akkor egy nagydarab édesgyökeret kapott mellé kanál gyanánt, ha pedig a Zolai Mátétól az eszpresszót, akkor egy negyed vaníliarúd fityegett ki a csészéjéből. Mindenesetre a presszót rendes csészébe adták, és nem műanyagpohárba, mint a hosszút vagy a tejeset.

Egyébiránt itt volt mindenki. A csokornyakkendős kopaszok és kövérek, a barna-zakós nagyra-becsültek, a még illúziókkal teli öltönyösök, lakcipősök, kiskosztümösök. Azok, akik már eléggé fenn hordták az orrukat, hogy kifessen onnan a szőrzetük, meg azok, akik csak egyszerűen túl sok kölnit használtak, túl sármosan mosolyogtak vagy éppen túl piros volt a körmük. Radnai professzor a maga hatvanegynehány évével az elsők közé tartozott. Az övet már egyáltalán nem jól viselte, de a vékony skót-mintás hózentrógliját még elrejtette a világos lenvászon zakó. Reggel, amikor belenézett a tükörbe egy testes argentin szójamágnás nézett vissza rá, aki alig várta, hogy olajbarna rabszolgákat vesszőzhessen dél körül. Tökéletesen elégedett volt.

– Parancsol egy kávét? – kérdezte egy kis hallgatócska, az volt ráírva: Fakón Mara.

– Mara, milyen furcsa egy név – tűnődött el Radnai a hallgató rózsaszín kis mellbimbóin, majd lejjebb lesett. A lány köldökétől jobbra egymás után piros kis anyajegyek sorakoztak, akár egy csillagkép.

– Igazából Márta – mosolyodott el a lány, bár ebből a professzor semmit se vett észre, hiszen nem szokott az arcukra nézni. Próbálta megfejteni a csillagképet. Közben a lány elmagyarázta, hogy ő már a negyedik Márta a családban – vagyis a még élők sorában –, hogy különbséget tudjanak tenni köztünk, mindenkit máshogy becéznek. Így lett ő a kis Mara, ami olyannyira rajta ragadt, hogy tizenhat évesen fel is vette – nem mintha ebből a professzor egy szót is meghallott volna. Vastag, puha mutatóujjával az egyik anyajegyre bökött. Érezte, ahogy a lány hasizmai egy pillanatra összerándultak a nyomásra.

– Rák – mondta nyugodtan.

– Jaj, isten őriz!

– De, egész biztosan. Esetleg skorpió.

– Ez szörnyű!

– Ugyan már – legyintett Radnai, észrevéve a lány kétségbeesett kék szemeit –, víz-víz, egyre megy.

Elvette a presszóját, egy cseresznyefa vesszőcskét kapott hozzá. Ez igen megtisztelő volt, nyilván csak az akadémikusoknak járt. Az ilyen cseresznyefa veszőket nyárvégén vágják, úgy egy ujjnyi hosszú pálcikák befőzve fahéjjal, szegfűszeggel és rumos vízzel. A befőttet egy egész télre elrakják egy sötét hideg zugba, majd tavasszal kiveszik, még úgy nedvesen átteszik mézbe, amibe reszelt gyömbérgyökeret kevertek. Ismét egy sötét zugba rejtik, majd ősszel előveszik, vénasszonyok nyarán. A vesszőket lemossák és kiszárítják a napon. Szlovéniában, Észak-Olaszországban ezeket a pálcákat lereszelik, a porból teát főznek, vagy gyümölcskenyerekhez, karácsonyi édességekhez, esetleg forralt borhoz adják.

– Az is lehet, hogy vízöntő – jegyezte meg távoztában – tökmindegy – legyintett lusta tekintettel búcsút véve a lány rózsaszín mellbimbóitól is. Még fiatal korában, amikor csak nem kis fáradságok árán pillanthatott meg effajta női melleket – és azokat is többnyire félhomályban, vagy egészen sötétben – gyakran eltűnődött, hogy az ilyen seszínűfajta vajon bebarnul-e idővel? Az évek azonban úgy hozták, hogy sose lett módja – na meg kiváltképpen kedve – tapasztalati úton választ kapnia erre a kérdésre. A legtöbb férfi kolléga sajnos ugyanígy volt ezzel, a pályán maradt szaktekintélyé vált hölgyeknek meg – pályafutásukra való tekintettel – lehetetlenné vált effajta kérdést feltenni. Talán egyeseké sötétebb lesz idősebb korára, egyeseké fakóbb – gondolta egy egészen más testrész általa is ismert példájából kiindulva.

Az ajtóban már az előbb említett Máté terelte be a nagybecsű hallgatóságot az előadói terembe. A professzor mindent megtett, hogy ne vegye észre, milyen orbitális hímvesszője van a fiatal egyetemistának. Nem sok sikert jósolt neki ezen a pályán. Pár évtizede még valamelyik vaskos kemény-fedeles könyvével, vagy egy súlyos projektorral verte volna agyon ezért a kihívó tiszteletlenségéért, de most egyszerűen csak úgy tett mintha véletlenül ejtené az alálógó szerszámra taknyos zsebkendőjét.

– Ízléstelen, ugye? – jegyezte meg egy másik csokornyakkendős miközben helyet foglaltak – látta a bicepszét, meg az a deltás hát… Mit képzel az ilyen magáról? – a kolléga kopasz feje egyre vörösebb lett, ahogy hergelte magát.

– Igen – hagyta rá a professzor, miközben kiszürcsölte az egyik kávétejszínt. Figyelte a többi sort. Az öltönyösek némelyike úgy tűnt jegyzetelni is fog – megmosolyogtató. Az ablakok mellett a függönyöket elhúzni készen mindenfajta kis egyetemista állt: vörösek, szőkék, barnák. Volt egy magasabb lány köztük bugyiban – nyilván az egyik tanársegéd pillanatnyi üdvöskéje – igazán gusztusos mellei voltak, barna bimbikkel – vajon az ilyen is rózsaszín volt valaha? – tűnődött a professzor.

– Elnézést, szabad lesz? – kérdezte határozottan egy lány a mellette lévő székre mutatva. Aranyló göndör haja volt, a professzor véletlen elkapta nagy mandulavágású szemeit. Valami Kosarszky volt ráírva, a bőre is aranyló barna volt, mint a tahiti reklámhősnőké. Egy kis vézna huszonéves fiú csuklóját markolta. A srácnak vajszíne volt, úgy pirult, mint egy alma, miközben fél kezével igyekezett a csomagját takargatni.

– Úgy gondolom – válaszolta a professzor, és kollégájával alaposan végigmérte a teremtést. Kosarszkinak még a mellbimbói is aranyos színűek voltak, alig sötétebbek, mint az egyébként hibátlan bőre. A mellei feszesek voltak, úgy meredtek előre az éppen megszólalni készülő előadóra, mint két guvadt szem – ezen a professzor akaratlanul is elkuncogta magát. A lány köldökében egy kis kékes-fényben izzó ékszer volt, ezüst láncocskák lógtak róla az ölére, ahol az utóbbi időben – akárcsak a prof. fiatal korában is – divattá lett simaság helyett szőkés-vörös szálak között vesztek el. A professzor kissé megigazította a nyakkendőjét, majd addig markolászott a nadrágzsebeiben, míg meg nem találta az egyik chilis pogácsát. Forró érzés öntötte el a száját az első falat után.

Az első előadó egy doktorandusz volt. Bokszeralsóban, trikóban. Vékony akár egy keszeg, de olyan izmos is. Az egyik kollegina bírálatában meglehetősen kemény érveket vágott a fejéhez, minek után a fiú sírva menekült az ablak felé. Természetesen zárva volt, rács is volt rajta, és mire is menne vele itt a földszinten? Szégyenkezve visszaült a helyére, ahol a témavezető asszony a homlokát csókolgatva próbálta megnyugtatni.

Érdekes, de a fiút egy oktató követte, az a fekete-öltönyös fajta. Már kezdett látszani az orrszőrzete. Az előadása meglehetős vontatottsággal zajlott. A végén egészen heves vita alakult ki, minek következtében az újabb előadó – egy fehér toppos, csüggeteg mellű, rózsaszín bugyis doktorandusz – bemutatója a kávészünet utánra torlódott.

– Folyton ezek a torlódások – zsörtölődött a professzor. A kávészünetben néhány barna-zakós, meg kopasz, meg a bosszantó fekete öltönyös fogta körül. Igyekezett azért begyűjteni minél több pikáns pogácsát. A rózsaszín bimbis lány folyamatosan hordta be egy kis sufniból az újabb kávé és pogácsa adagokat, egy rettenetesen szőrős hallgatótársával karöltve.

A kávészünet után ugyanoda ült vissza. Nem sokkal később a tahiti lány is megjelent sápadt párjával, aki még mindig vörösödve a farkát markolászta a kíváncsi tekintetek elől. A lány azonban fesztelenül feltette egyik lábát a másikra. A professzor kissé hátradőlt a székében, hogy szemügyre vehesse a lány hátát és a fenekét. Utóbbiból csak egy kis vonalka látszott.

Egy igazi szaktekintély következett, amit a zakójához viselt mellénykével is igyekezett érzékeltetni. A hatás kedvéért a kis hallgatókkal összébb húzatta a függönyöket, a hátul állok meg gondosan jegyzetelni kezdtek már a felszólalás előtt.

Rövid, semmitmondó előadás volt, színpadi klisékkel. A szaktekintély néha elővette kis aranyzsebóráját, máskor meg visszatette. Egyszer még a tenyerét is megnyalta, hogy felhívja a figyelmet ízléstelen pecsétgyűrűjére.

Közben az egyik, idős kollegina a zárkózott fiú hátát kezdte karmolászni. Szerencsétlent a fagyos rémület rázta, és hiába próbált segítséget kérni tahitiforma barátnőjétől, az idegesen elengedte a kezét, mint egy anya a rossz fiáét, ha egy sportversenyen csalódást okozott neki. A gyerek ezután mindkét kezével a tulajdon lába-közét takargatta. A lány dacosan összekulcsolta kezeit a mellei alatt, melytől azok elkerekedve az előadóra meredtek. A professzor már alig talált pogácsát a zsebében, ami fölöttébb bosszantotta, ráadásul egy kukkot se értett a kollégája szavaiból. Unta a dolgot, ahogy lassan már mindent unt.

– Unom a csipkét – motyogta a mellette ülőnek.

– Mindenki unja – legyintett az, a saját kis cseresznyepálcáját forgatva a szájában, mint valami szivarkát.

A professzor azon tűnődött, hogy nem csak a csipkét unja már, miközben a kollegina hátulról komoly küzdelmet folytatott a vajszínű fiúval férfiasságáért. Végül úgy döntött, pofon vágja, mire amaz könyörgőn a mellette ülő lány vállához ért. Az is felpofozta.

A fiú sírt, Radnai pedig kollégája példáját követve a szájába kapta a kis pálcát. A csípős édes érzés, ahogy a rostok közül a nyál kioldja az újabb és újabb ízeket, elhessegette az előző bántó gondolatokat. A torkán forrón folydogált le a nyál, miközben beletúrt a tahiti lány hajába. Talált egy a többinél szőkébb aprócska fürtöt, amit azon nyomban ki is tépve a zakója belső zsebébe gyűrt. A lány azt mondva „Áh!” a fürt helyéhez kapott, majd szemében daccal és fénylő gyűlölettel a professzor párnás mellkasához bújt.

 


Címke: , ,
2018.10.18 - tiszatáj

BORDA RÉKA: HOAX – FERENCZ MÓNIKA: HÁTAM MÖGÖTT DÉL
Két, húszas éveiben járó költő verseskötetét adta ki a tavaly a Scolar Kiadó: Borda Rékától, a Hoax-ot míg Ferencz Mónikától, a Hátam mögött dél címűt – és ez nem hoax, akarom mondani nem álhír. Mint ahogy az sem, hogy mindkettőjüknek ez az első kötete. Olvasva őket aztán, őszintén meglephet minket, hogy máris milyen – kifejlett – lírikusi izomzattal bírnak. Nyilvánvalóan nem kezdők… – JAHODA SÁNDOR KRITIKÁJA

>>>
2018.10.18 - tiszatáj

INTERJÚ BENKŐ IMOLA ORSOLYÁVAL
A ZUG művészeti tetthely nevéből adódóan egy kicsi, mégis nyitott színház. Az Őszi Kulturális Fesztivál ideje alatt Benkő Imola Orsolyával, a Homo Ludens Project művészeti vezetőjével beszélgettünk előadástervekről, a befogadás lehetőségeiről és az alkotóközösség színházi nevelésben betöltött szerepéről. – NÉMETH ZSÓFIA INTERJÚJA

>>>
2018.10.18 - tiszatáj

TRANZIT
Múlt és jelen vetülnek egymásra Christian Petzold új filmjében. Az Anna Seghers 1944-es regényén alapuló dráma a II. világháborúban, még pontosabban a nácik által megszállt Franciaországban játszódik, ám a rendező mindezt paradox módon napjainkra vetíti ki, reflektálva a társadalmi-politikai problémák változatlanságára, az idegengyűlölet és a menekültválság napjainkban ugyancsak égető kérdéseire… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.10.17 - tiszatáj

SZILASI LÁSZLÓ KÖNYVBEMUTATÓJA
Kell valaki, aki kérdez, és más, aki felel, de hogy mégse legyen iskolai hangulata, cseréld meg a szerepeket: egy hallgató, Klajkó Dániel kérdez, egy tanár, Szilasi László pedig felel, szigorúan elutasítva a tanár úri megszólítást. Miről beszélgessenek? Az „élet nyersanyagáról”. A testről, és ami benne van – vagy olykor nincs: Luther kutyáiról. – FÖLDESI CSENGE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.10.17 - tiszatáj

AZ ISMERETLEN KERTÉSZ IMRE – FOTÓKIÁLLÍTÁS
Abban a szerencsés, ám mégsem könnyű helyzetben vagyok, hogy ismerhettem Kertész Imrét: az embert és az írót, akivel a barátságom és munkakapcsolatom is több szállal kötődik Szegedhez. E történet 24 évvel ezelőtt vette kezdetét, mikor Erdélyi Ágnesnek köszönhetően egy évig én szervezhettem a Móra Kollégium irodalmi estjeit. Egy ilyen alkalomra érkezett meg 1994. október 28-án az író – emlékszem, ő az egész este folyamán tegezett, én pedig magáztam (35 év volt a korkülönbség közöttünk), ami számomra teljesen természetes volt […]

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

VERES ATTILA KÖNYVBEMUTATÓJA
Három éves kihagyás után visszatért a Próza Nostra Irodalmi Estek című programsorozat Szegedre. Október 4-én a Próza Nostra kritikusai, Benkő Marianna és Pozsár Anett beszélgettek Veres Attila horror szerzővel Odakint sötétebb című regényéről, illetve az idei könyvhétre megjelent novellagyűjteményéről, az Éjféli iskolákról. – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

TENOR3 A MÜPÁBAN
Ma nehéz volna pontosan kiválasztani a világ három legnagyobb tenorját, jómagam legalábbis Kaufmann után elakadnék. Ám háromtenor típusú koncerteket rendezni nagyon is értelmes vállalkozás. Gondolom jövedelmező is, ám engem jobban érdekel a dolog művészi oldala. Bár egy hangfajról van szó, azért nagyon sok alfaj létezik ezen belül is. A Müpa legújabb vállalkozása, amely megkülönböztetésül a tenor a köbön címet kapta, három eltérő típust vonultatott föl… – MÁROK TAMÁS ÍRÁSA

>>>
2018.10.15 - tiszatáj

JANÁKY MARIANNA:
NOVELLÁK REGÉNYE
Irodalommal foglalkozó emberek olykor hosszasan elvitatkoznak azon, létezik-e női irodalom? S ha igen, mi is az pontosan, mitől az, ami? Nő ír nőkről? Férfi nőkről? Nő férfiakról? A szerzőtől női vagy a témától az? Mi a kulcs? Nemrégiben egy folyóirat tematikus blokkja kapcsán a női tematika kifejezést ahányan vagyunk szerkesztők, annyiféleképpen értelmeztük. Janáky Marianna azonban megkönnyíti a választ erre a kérdésre: nőként ír nőkről nőiesen… – BENE ZOLTÁN KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő