Tiszatájonline | 2012. augusztus 23.

Bartók Béla mint szegedi lapszerkesztő?

EGY BARTÓK-LEVÉLRŐL, AMIT NEM Ő ÍRT
Nemrég egy online árverésen „Bartók Béla zeneszerző saját kézzel írt képeslapja” került kalapács alá, el is kelt. A képeslap képes oldalán Böhm Károly (1846–1911) filozófus ifjúkori egész alakos fényképe van, alatta – a levél megszövegezésével azonos kézírással – ez áll: „pozsonyi diák korában” […]

EGY BARTÓK-LEVÉLRŐL, AMIT NEM Ő ÍRT

Nemrég egy online árverésen „Bartók Béla zeneszerző saját kézzel írt képeslapja” került kalapács alá, el is kelt.

A képeslap képes oldalán Böhm Károly (1846–1911) filozófus ifjúkori egész alakos fényképe van, alatta – a levél megszövegezésével azonos kézírással – ez áll: „pozsonyi diák korában”.

A levél így szól:

Kedves Barátom, cikked I. fele (a VI-ik szakaszig!) ebben a füzetben jön. Novemberben jő a többi rész. De kérlek, légy kegyes, lehetőleg forduló postával elküldeni a jegyzeteket, hogy azokat a lap alján szedhessük.

Szívesen köszönt

Bartók

Szeged. Deák Ferenc u. 22.

1937. IX. 6.

A levél címzése ez: „Nagyságos / Boda István / egyetemi magántanár  Úrnak / Budapest / VI. Vörösmarty-u. 58/a”, tehát a levél címzettjét is ismerjük.

Boda István (1894–1979) pszichológus, egyetemi tanár, a személyiség- és neveléslélektan kutatója és elméleti írója volt. Budapesten végezte az egyetemet, 1917-ben magyar-francia szakos diplomát szerzett, ezután 1920-ig Fiumében tanított, majd a budapesti Kereskedelmi Akadémián; közben, 1923-ban doktorált. 1928-ban a napjainkban is működő Magyar Pszichológiai Társaságnak alapító ülésén ügyvezető titkárnak választották, a Társaság ugyanettől az évtől megjelenő hivatalos lapjának, a Magyar Pszichológiai Szemlének pedig (Ranschburg Pál és Kornis Gyula mellett) szerkesztője lett. 1933-tól a szegedi egyetemen is tartott előadásokat az értelmiségvizsgálat és a személyiségfejlesztés gyakorlati pszichológiai kérdéseiről, 1935-ben lett – Szegeden – egyetemi magántanár. A szegedi évek után Kassán, Kolozsvárott tanított, a világháború után Budapesten, végül idő előtt nyugdíjazták.

Jó kérdés, hogy Bartók miért kért cikket tőle, és egyáltalán: milyen lapba?

A válasz egyszerű: nem Bartók Béla írta a levelet.

Tény, hogy Bartók szerette Szegedet, 1906-os első itteni népzenegyűjtő útját követően gyakran megfordult a városban, további gyűjtések és fellépések, valamit a szegedi barát-szerzőtárs Balázs Béla okán, s „mindig szívesen jött Szegedre, mert szeretett főleg Alsóvároson barangolni, ahová nemcsak a népdalok vonzották, hanem nagy érdeklődéssel tanulmányozta a régi alsóvárosi házakat is. Szerette a régi szegedi festett cserépedényeket, melyekből minden szegedi tartózkodása alkalmával vitt magával néhány darabot” (Kollár Pálné: Újabb Bartók-levelek. Új Zenei Szemle, 1955. 7–8. sz. 6–8., idézi: Péter László: Bartók Szegeden. Szeged, 1981. 107–108.).

1937-ben is megfordult a városban: január 17-én 11 órától adta elő a Szegedi Filharmonikus Egyesület matinéján, Fricsay Ferenc vezényletével Rapszódia zongorára és zenekarra című művét a Belvárosi moziban (lásd: Péter László, 94–101.), ezt követően csak két év múlva járt a városban, utolsó szegedi fellépésén (uo., 102–106.). Így persze az állítólagos Bartók-levél keltezése idején nem Szegeden, hanem – történetesen – Budapesten volt, szeptember 6-án onnan írt valóban levelet (vö.: Bartók Béla levelei. Szerk.: Demény János. Bp., 1976. 558–559., illetve Ifj. Bartók Béla: Apám életének kronológiája. Bp., 1981.). Természetesen címe sem szegedi volt: Budapesten, a II. kerület Csalán út 29. szám alatt lakott  (BBLev 552., 557.). Ezenkívül soha nem szerkesztett lapot, még zenei tárgyút sem.

A levél írója valójában Bartók György (1882–1970) filozófus, egyetemi tanár, 1927-től az MTA levelező, 1945-től rendes tagja. Kolozsvárott végezte teológiai és filozófiai tanulmányait, majd Lipcsében és Heidelbergben tanult, 1906-ban filozófiából doktorált, 1907-ben magyar-német szakos tanári diplomát szerzett, s ugyanebben az évben a kolozsvári református teológiai akadémiai magántanárrá minősítette. 1912-ben a filozófia magántanára, 1917-ben pedig a filozófia tanszék vezetője lett a kolozsvári egyetemen. 1921-ben települt át Szegedre, ahol ettől 1940-ig vezette a Filozófiai Tanszéket, amikor is visszaköltözött Kolozsvárra. 1944-ig tanított (ismét) itt, majd Magyarországra jött. 1945-ben vonult nyugdíjba, ezután leginkább filozófiatörténettel foglalkozott.

Bartók György

A Szellem és Élet c. filozófiai szakfolyóiratot 1936-ban indította. A lap 1944-ig jelent meg, a filozófus szerzők mellett a társtudományok olyan művelőivel, mint pl. Bibó István, Ortutay Gyula, Tettemanti Béla, Zolnai Béla. Szerkesztősége az egyetem Filozófiai Intézetében volt, a kéziratokat „Bartók György kezéhez” várták.

A lapnak ebben a számában jelent meg
Boda tanulmányának első része

Boda István már az első számban szerepelt egy hosszabb írásával (B. I.: A filozófia eszményéről és feladatairól. SzéÉ, 1936. 1. sz. 28-49.), sőt ugyanekkor írtak is róla – mégpedig az egyik Szegedi Fiatal, Tomory Viola (T. V.: Immanens idealizmus lélektani alapon. Boda István lélektani felfogása. SzéÉ, 1936. 1. sz. 87–90.). Az a tanulmánya, amelyről Bartók képeslapon írt neki, valóban két részletben jelent meg; az első részlet kis, a második jelentős késéssel (Boda István: A személyi magasrendűség kibontakozása. SzéÉ, 1937. 2. sz. (dec.) 40–52., ill.: 3-4. sz. (1938. márc.), 96–110.), a második közlemény valóban a IV. résztől indul, és Boda – eleget téve a szerkesztői kérésnek – valóban elküldte a jegyzeteket is, mert azokat a lap alján már az első közléskor is szerepeltetik.

És az sem véletlen persze, hogy Bartók György éppen egy Böhm Károlyt ábrázoló képeslapon küldte üzenetét: Bartóknak Böhm meghatározó filozófiatanára volt a kolozsvári egyetemen, akinek – hogy a kép teljes legyen – a Szellem és Életnek éppen abban a számában közölnek Aesthetikai elmélkedések címmel részleteke „hátrahagyott jegyzeteiből”, amelyik Boda tanulmányának első részét hozta.

*

A Bartók-levelek sorsa amúgy sem minden probléma nélküli. Fenti példa vélhetően nem tudatos félrevezetése az árverésen licitálóknak, inkább csak könnyelmű felületességből származó egyszerű tévedés, gyorsan korrigálható. Volt azonban példa szándékos hamisításra is.

A Kritika című lap 1977 februárjában Bartók Béla tíz ismeretlen levelét közölte, melyeket a zeneszerző Szirmai Károly (1980-1972) vajdasági író, szerkesztő, irodalomszervezőnek írt (Benkő Ákos–Szirmai Endre: Bartók Béla levelei Szirmai Károlyhoz. Kritika, 1977. febr. 7.). A szöveget azonban saját bevallásuk szerint nem az eredeti dokumentumok vagy azok hiteles fotómásolata, hanem csak azok állítólag „betűhív” olvasata alapján közölték. Emellett a kapcsolattörténethez sem tudtak saját közlésükön túl adalékkal szolgálni, mert – ahogy írják – „Szirmai Károlynak Bartók Bélához írott levelei tudomásunk szerint még nem kerültek elő, de a válaszlevelekből egyértelműen kitűnik, hogy alapos és sokoldalú beszámolókat írhatott”, illetve „Bartók Béla és Szirmai Károly kapcsolatáról e levelek napfényre kerüléséig alig tudtunk valamit […], még a Szirmai Károly rövid önéletrajzát is tartalmazó Önkeresés című kötetben sem olvashatunk, mivel Szirmai – talán túlzott szerénységből – erről éppúgy hallgatott, mint számos üldözött írótársa megmentése érdekében tett lépéseiről vagy különböző »rangos« kapcsolatairól”. Előre lehet bocsátani, hogy később kiderül, ami egyébként talán már sejthető is: hogy Szirmai Károly miért nem írt soha Bartókról, és hogy számos más írótársáról vagy más egyéb „rangos” kapcsolatáról sem.

Szirmai Károly

Bartók Béla jelentőségéhez híven a cikkre többen felfigyeltek, ezért a levélközlésből hamarosan „ügy” lett. A Kritika nem sokkal később hozta Szirmai Endre publikációs társának nyilatkozatát, hogy a „gyanús” levelek közlésekor bár eredetiket és fotómásolatokat valóban nem látott, mégis jóhiszeműen járt el, megbízott az állítólagos levelek tulajdonosában. Ugyanakkor azonban idézte Szirmai Endre hozzá írott levelének egy részletét: „Nehezen tudom az anyagot olvasni, alig látszik, de így is jobb, mint ha nem lenne. Fényképezni nem lehet” (Benkő Ákos: A Bartók-levelekről. Kritika, 1977. ápr. 21.). A lap a következő számban ifjabb Bartók Béla hozzászólását közölte, aki egyrészt semmilyen kapcsolatra nem emlékezett édesapja és Szirmai Károly között, másrészt a levelek hitelességét előbb stilisztikai szempontból kérdőjelezte meg: „ilyen giccses szövegezés és aláírás elképzelhetetlen azok számára, akik apámat valaha látták, nem beszélve arról, hogy tegezni úgyszólván senkit sem tegezett”, majd hosszan sorolta a tárgyi valótlanságok tömegét, hogy Bartók Béla az állítólagos levelek időpontjában hol nem volt, mit nem csinált, stb. Hozzátette még azt is, hogy „a Stuttgartban élő Szirmai Endre úr német lapokban több cikket közölt Bartók Béla és a Szirmai család kapcsolatairól, ezek a cikkek tele vannak szakszerűtlen és téves adatokkal” (Még egyszer a Bartók-levelekről. Kritika, 1977. máj. 19.). Ugyanekkor szerkesztőségi közleményben idézték ifj. Bartók Béla egy másik, márciusban a szerkesztőségnek írott levelét, amely arról szól, hogy felkereste Stuttgartban Szirmait, „aki elismerte, hogy semmilyen eredeti levél vagy fénymásolat nincs a birtokában, ilyet természetesen mutatni nem tudott és semmi meggyőző történetet nem tudott előadni az általa híresztelt adatok forrásáról, illetve az állítólag elkallódott dokumentumok sorsáról”. Ezt követően a budapesti Bartók Archívum két munkatársa hosszú cikkben reagált a közleményekre: előbb tényként rögzítették, hogy az Archívumban nem található „sem egyetlen Szirmai-levél (a Bartókhoz írott kb. 2600 levél gyűjteményében), sem az író egyetlen kötete”, még az sem, amelynek megküldését Szirmai Károly az egyik állítólagos levélben említette, majd oldalakon keresztül sorolták azokat a tárgyi tévedéseket, melyek alapján végül kimondták: mindegyik levél rossz adatokra épül, egyiket sem Bartók Béla írta. Bravúros okfejtéssel még „a misztifikátor” forrását is megnevezték: Bónis Ferenc Bartók élete képekben című kötetének második kiadása (!), 1958-ból: Szirmai Endre a képaláírásokat alapul véve írta meg Bartók leveleit. (Tallián Tibor–Wilheim F. András: A Szirmai-hagyaték apokrif Bartók-leveleiről. Muzsika, 1977. jún. 1–4.) Immár tényként kellett kezelni: a Szirmai Endre által közölt Bartók-levelek mindegyike hamisítvány. Az ügy azonban még tovább gyűrűzött: Péter László két cikket is írt a Szirmai Endre ténykedése kapcsán készült kötetekről. Előbb azt tette szóvá, hogy Szirmai Károly műveinek bibliográfiája (szerk.: Szirmai Endre) a cáfolatok ellenére miért tartalmazza tételként a Kritika-beli levélközlést, ugyanakkor pedig – nyilván nem véletlenül – az ahhoz kapcsolódó hozzászólásokat nem jelzi (Péter László: Elnagyolt bibliográfia. És, 1978. jún. 17. 8.), később a Szirmai Endre által sajtó alá rendezett Szirmai Károly kétkötetes levelezéséről (A magányos óriás) írt megsemmisítő bírálatot, számos további hamisításra rávilágítva (Péter László: Kétes hitelű levelek. És, 1979, febr. 10. 4.). Ezek közül most csak egy példa: a közölt levelek egy része mellett az egyik illusztrációként közölt Juhász Gyula-dedikáció is hamis, már csak azért is, mert a dedikáció szövege („Szirmai Károlynak / szeretettel”) és az aláírás nem egy kéztől származik. A hamisítási ügyet végül Bartók leveleinek legjobb ismerője, Demény János foglalta össze, hangsúlyosan egy vajdasági lapban, vélhetőleg hogy elejét vegye a hamisítványok további terjedésének; ugyanis a Kritika levélközlése után – de még a cáfolatok megjelenése előtt – a szintén vajdasági Magyar Szó már átvett belőle, jóhiszeműen terjesztve tovább a nagyobb olvasóközönség számára azokat. Cikkét egy fontos mellékzöngével zárja: „Ha Szirmai Endrének a leghalványabb sejtelme lett volna a Bartók-kutatás fejlettségi fokáról, eszébe sem jut, hogy ilyen »veszedelmes« terepre lépjen, éppen apja szellemi öröksége érdekében egyetlen dokumentumot sem fabulál” (Demény János: Még egyszer a Szirmai-hagyaték apokrif Bartók-leveleiről. Üzenet, 1981. márc. 91–96.).

Mert igen, a hamisítási ügylet minden szemszögből kontraproduktív volt: a Bartók-kutatás nem nyert vele, az életművének ilyen jellegű „feljavítására” egyáltalán nem szoruló, valós önértéke miatt is számon tartott Szirmai Károly emléke pedig kifejezetten vesztett vele, mert életművének egy része utólag megbízhatatlan lett. Hiszen a hamisítás nemcsak Bartókot érintette: az Archívum munkatársai cikkükben felhívják a figyelmet arra, hogy „Szirmai Károly hagyatékában […] nemcsak a legfrissebben előkerült, Bartóknak tulajdonított levelek apokrifek vagy legalábbis gyanúsak. Ott vannak például Kosztolányi-levelei is csokorba kötve […]; a csokrot az irodalomtörténészek figyelmébe ajánljuk. S kívánjuk, segítse őket is a szerencse, hogy rámutathassanak ne csak a hamisítás tényére, de forrásaira, a levélgyártás munkaeszközére is.” Péter László a Szirmai-leveleskönyvről írott cikkében – Juhász Gyula példáján túl – rámutat arra, hogy a Szirmai Endre által írt összes Radnóti-levél hamisítvány (életrajzi adatokkal szembesítette a szövegeket), továbbá hogy a Radnóti-levelek írógépje megegyezik a Babits-levelek írógépével. (Arról nem is beszélve, hogy Radnóti – egy-két kivételes esettől eltekintve – mindig kézzel írt.) A lavina azonban gurult tovább: a kérdéses Babits-levelek viszont helyenként szó szerint megegyeznek a kötetben közölt állítólagos Schöpflin Aladár-levelekkel, így azok nem kerültek be a Schöpflin Aladár összegyűjtött levelei (Pécs, 2004) törzsanyagába, csakis a kötetben egyetlen faximile közölt autográfot. És így tovább: gyakorlatilag a két kötet egész anyagát át kéne világítani.

*

Bartók György levele végül is elkelt, Bartók Béla leveleként, s ha nem is csillagászati áron, de nem is olcsón. Valaki – vélhetőleg laikus – jóhiszeműen megvette, és örült, hogy ilyen olcsón hozzájuthat egy igazi Bartók-ereklyéhez. A példa pedig nem egyedi.

Bíró-Balogh Tamás