Tiszatájonline | 2018. február 18.

A sorok között alkotó művész

TÖRÖK RICHÁRD-EMLÉKKIÁLLÍTÁS
A Műcsarnok egyik legizgalmasabb időszaki kiállítása idén minden bizonnyal Török Richárd magyar szobrászművész emlékére szervezett kiállítás volt. Törököt a 20. század végének jellemző feszült kultúrpolitikai helyzete nemhogy visszavetette a munkájában, sokkal inkább inspirálta, sajátos közlésre késztette. Főleg bronzszobraiban, plasztikáiban fogalmazta meg egyszerre saját manifesztumát és véleményét a világról, az országról, ugyanakkor reflektált híres magyar politikai és irodalmi alakok szerepére, fontosságára, örökségére… – TÓTH EMESE BESZÁMOLÓJA

TÖRÖK RICHÁRD EMLÉKKIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOKBAN

A Műcsarnok egyik legizgalmasabb időszaki kiállítása idén minden bizonnyal Török Richárd magyar szobrászművész emlékére szervezett kiállítás volt. Törököt a 20. század végének jellemző feszült kultúrpolitikai helyzete nemhogy visszavetette a munkájában, sokkal inkább inspirálta, sajátos közlésre késztette. Főleg bronzszobraiban, plasztikáiban fogalmazta meg egyszerre saját manifesztumát és véleményét a világról, az országról, ugyanakkor reflektált híres magyar politikai és irodalmi alakok szerepére, fontosságára, örökségére.

Török az átláthatóságra a minimalitásra törekszik, mégis rendkívül ízlésesen részletekbe menőek például a mellszobrai Széchenyi Istvántól kezdve Kossuthon át Kölcsey Ferencig. Mellszobrai, valamint a csak fejeket ábrázoló darabok – amelyeknek többsége jelenleg a vasvári önkormányzat tulajdonát képezik – például egészen széles skálán mutatja be hányféleképp ábrázolható az emberi arc. Vannak a teljesen általános módon ábrázolt alkotások, például a Széchenyi István-fej, amely minden apró részletében élethű és remekül emeli ki a jellegzetes szemöldököt és fejformát, vagy Liszt Ferencet (1985) ábrázoló fejszobor, amely ugyan geometriailag formabontónak mondható, de közben megmarad konvencionális portréábrázolásnak. A Latinovits Zoltánt (1985) és Marlon Brandót (1983) ábrázoló kisebb darabok egy egészen más regiszteren mozognak. A két porcelánból készült szobor ábrázolásmódjában a híres jellegzetességek dominálnak a minimalizmus jegyében, egy-két vonásból vagy utalásból felismerhető az ábrázolt személy. Latinovits esetében ez a versmondás közbeni átélés, a csukott szem, valamint a talapzat, amely a híres színész versmondási technikájához készült rajz lenyomata. Ez a darab remekül megragadja a rajz átvitt és tényleges értelmét, az alapot a végső művészi produktumhoz mind Latinovits versmondását, mind fizikai értelemben Török szobrát tekintve. Vagy a pont mellettük elhelyezkedő Petőfi-síremlék (1985), amely Petőfi arcát ábrázolja hatalmas méretben és szándékosan hiányosan. Ez is érdekesen foglalja össze az Petőfi-jelenséget, amely a magyar kultúra alapja és amelyet azért már amortizált az idő vasfoga is, és nemcsak részleteiben, hanem teljesen el fog tűnni az emlékezete, amennyiben csak a hozzá kötődő heroizált mítoszokkal foglalkozunk és nem a hozzá hasonlóan híres történelmi személyek valóságos örökségével.

Roppant érdekes kategóriákban gondolkodott az egészalakos szobrok esetében is. Ebben az esetben már bátran használt kiragadott momentumokat, mozdulatokat. A leglátványosabb darabok ezekből a Táncosnő (1988) illetve az Énekesnő (1984). A Táncosnő eredetije bronzból Vasváron található, de a kiállítótérben található reprodukció is egészen különleges hatással lehet a befogadóra. A többi bronzszobor mellett ez az alkotás tökéletesen légies, egy teljesen intuitív módon kiragadott mozdulatsort ábrázol, a táncosnő szinte megelevenedik a kiállítótérben. Hasonló légiesség jellemzi még az Oszlop (1983) című darabot, amely viszont egy fokkal feljebb lép a művészi önkifejezésben. Maga a cím tárgyat jelez, azonban ez egy humanizált tárgy egy férfi arcával és felsőtestének egy részével. Az a fajta diszharmónia ez, amely tökéletesen egyedivé teszi Török képzelőerejét. A realista emberi testrészletek oszloppá való transzformálódása az a fajta absztrakció, amely egyszerre játszik az emberi test sokféle ábrázolásának lehetőségével, valamint a trükkös cím egyfajta szubliminális befolyással van az értelmezésre, bizonyos szempontból megadja a legelső asszociációt, amely persze nem szükségszerűen vonja maga után, hogy mindenki egy oszlopot lát ebbe a formába.

Ily módon nyilvánul meg talán a legjobban Török Richárd zsenije, hiszen bár konkrét elképzeléseket takar címadása mégis meghagyja a szabad asszociáció lehetőségét, hiszen nem szükségképpen akarja a befogadót irányítani a címadással.

A tárlat egyértelműen Török legszínesebb gyűjteményét foglalta magába, a kiállított műveken keresztül szinte a teljesség igényével nyerhettünk betekintést a magyar művész lenyűgözően sokrétű művészi világába.

(Műcsarnok, 2018. január 19 – február 18.)

Tóth Emese

Fotó: Kővágó Nagy Imre