Whisky – földön, vízen és levegőben

JOE WRIGHT: A LEGSÖTÉTEBB ÓRA

A legsötétebb óra című háborús mozi egyszerre párja és ellentéte Christopher Nolan Dunkirk (2017) és Oliver Hirschbiegel A bukás – Hitler utolsó napjai (2004) című filmjeinek. Joe Wright munkája Churchill első miniszterelnökségének első, belpolitikailag is válságos hónapját viszi színre. Miközben humorral igyekszik hígítani a történelem súlyát, mindvégig megmarad a nemzeti filmeposz által megkövetelt patetikus, sőt szentimentális tónuson belül. A legsötétebb óra 2018. január 18-tól látható a magyarországi mozikban.

A második világháború alatti franciaországi angol–francia ellenállást ironikusan tárgyaló Halló, halló! (’Allo ’Allo!, 1982–1992) című brit televíziós sorozat 64. epizódjában maga Winston Churchill jelenik meg, akinek alakját a szitkom szatirikusan ábrázolja: állandó szivarozása mellé bőséges whisky-adagok és aluszékonyság párosul. Az Il Dottor Churkill (a kormányfő neve itt szójáték) című 1941-es fasiszta propaganda-animáció, mely egyfajta Dr. Jekyll és Mr. Hyde átirat, a brit miniszterelnököt szintén hasonló módon figurázza ki. Amikor Joe Wright 2017-ben A legsötétebb órában ugyanezekhez a karikaturisztikus eszközökhöz fordul, akkor az már némileg kezd visszássá válni. No, nem azért, mert ez a „megszentségtelenítő” ábrázolás egy háborús filmeposzba nem férne bele, hanem azért, mert biztonsági játékosként ezerszer lerágott csontok kliséit aktualizálja újra, melyekből hiányzik mindenféle innováció.

A legsötétebb óra teljes mértékben beilleszkedik azon intencionált történelmi filmek kategóriájába, melyeknek társadalmi funkciója van: egyszerre rendelkezik pedagógiai-didaktikai szereppel, és tölti be a nagy nemzeti narratíva emlékezetfenntartó funkcióját. Példa erre a filmbeli Churchillnek az a Nagy-Britanniát az európai kontinenstől elhatároló, szájbarágós kijelentése, miszerint „mi tengerésznemzet vagyunk” – ami a Brexit árnyékában különös gellert kap. Ennek folytán pedig Joe Wright filmjének funkciója a brit közönség számára a nemzeti identitás erősítésében jelölhető ki, melynek során a nézőközönség újabb generációja számára meséli újra a kanonizált nemzeti nagyelbeszélést, de a „magára maradt nemzet” önértelmezését megtoldja az Európai Unióból való kilépés áthallása. A autentikusként beállított történelmi filmeposzt a film számos jegye támogatja. Először is, a több mint két órás terjedelem már önmagában is grandiózus epikus mintákat sejtet. Másodszor, a film többé-kevésbé hűen követi az 1940 májusának válságos hónapjában lezajlott eseményeket, amit azzal az egyébiránt szintén klasszikus, így aztán sablonos módszerrel hitelesít, hogy a filmképen a történelmi idő előrehaladásának megfelelően pergeti a naptárt, a film elejére pedig dokumentumfelvételeket szúr be. Az, hogy a film az 1940. május 10-én brit miniszterelnökké kinevezett Churchillt ezzel a nagy ívű, eposzi témával szemben szatirikusan ábrázolja, aki földön, vízen és levegőben folyton whisky-t vedel, nem elegendő a patetikus hangvétel lebontására, a kodifikált történelmi emlékezet megkérdőjelezésére. A legsötétebb óra sem tematikusan, sem formai-stiláris ismérveiben nem tesz hozzá semmi érdemlegeset a történelmi film (kétségtelenül meglehetően bajosan definiálható) műfaji jegyeihez, egyes jeleneteiben felerősödő szentimentalizmusa pedig időnként kifejezetten kínossá teszi.

A film sok szempontból Christopher Nolan tavaly bemutatott Dunkirk című filmjének ikerdarabja, amennyiben mindkettő a második világháborúnak ugyanazon válságos időszakát ábrázolja. A Dunkirk a „Dinamó-hadművelet” fedőnevű mentőakcióra fókuszál, amikor a brit kormány halászhajók segítségével a német haderő által körülzárt francia tengerparti város, Dunkerque térségéből hozzávetőlegesen 300 000 szövetséges katonát evakuált. A legsötétebb órának picit tágabb az időhatára, a film a müncheni paktumot aláíró Neville Chamberlain lemondatásától és Churchill miniszterelnökké történő májusi kinevezésétől nagyjából a Dinamó-hadműveletig, és az új kormányfőnek a megadást elutasító politikai irányvonala megszilárdulásáig tart. Lényegesebb azonban a két film közötti szemléletbeli különbség. A Dunkirk című alkotás alapvetően a hétköznapi emberek heroikus teljesítményére helyezte a hangsúlyt, úgyszólván alulnézetből mesélte újra a történelmi eseményeket, ezzel szemben Joe Wright filmeposza Churchill és környezete szemszögéből láttatja a brit történelem egyik legválságosabb időszakát. A filmet alapjában véve nem is az a kérdés foglalkoztatja, hogy miként élte meg Nagy-Britannia lakossága a májusi krízist, hanem azt vizsgálja, milyen megfontolások mentén dőlt el a náci Németországgal való béketárgyalás elutasítása, és hogyan erősödött meg a háborús irányvonal.

Ennek megfelelően a film alapvetően Churchillre és legszűkebb környezetére, politikai riválisaira, titkárnőjére, feleségére és a brit uralkodóra koncentrál, nem pedig a hétköznapi brit lakosságra (bár Churchillnek a londoni metrón való utazása kapcsán erre is történik érzelgős utalás). A szűk, füstös terek, melyeket a kamera a brit miniszterelnök politikai magányosságának, döntési dilemmáinak ábrázolása érdekében helyenként totálba tágít, szó szerint és metaforikusan is egyfajta föld alatti világot reprezentálnak. Ebben a vonatkozásban A legsötétebb óra másik filmtörténeti párjára, de egyszersmind ellenpontjára, Hirschbiegel A bukás című klasszikus filmeposzára rímel. Amíg utóbbi Hitler utolsó napjait német szempontból idézi meg a berlini bunkerben, addig A legsötétebb óra legádázabb ellenfelének, a frissen kinevezett brit kormányfőnek az első napjait brit perspektívából idézi meg a londoni bunkerben.

Így aztán a film a „legsötétebb órát” Churchill belső vívódásainak szempontjából mutatja be, egyértelműen ráerősítve az iskolai tankönyvekben kodifikált történelemleckére. A film tehát nem a harcra, hanem a döntési dilemmára fókuszál, amihez súlyos tehertételként adja magát a Dunkirk és Gallipoli közötti történelmi analógia (az első világháborúban ugyanis Churchill hibás stratégiai döntése miatt evakuálni kellett az antant katonákat a Gallipoli-félszigetről, neki pedig ez a fiaskó kettétörte a politikai karrierjét). Ennek megfelelően a film keretes szerkezettel operál, pesszimista parlamenti beszéddel kezdődik (Chamberlain lemondása) és optimista parlamenti beszéddel végződik (Churchill pozíciójának megszilárdulása). Olyannyira ráerősít a film az iskolai történelemkönyvekre, hogy Wright néha túl is lő a célon, amikor a béketárgyalásokat szorgalmazó politikai riválisokat, mint lord Halifaxet egyfajta összeesküvőként, hatalmi törtetőként és végső soron egyfajta hazaárulóként jeleníti meg. Ez azonban szemléletbeli hibaként vissza is vonja a film alapkérdését, elvégre ha Wright azt a dilemmát forszírozza, hogy a béketárgyalás vagy az ellenállás-e az üdvözítőbb, de egyértelműen Churchill mellé áll, és vele teremti meg a néző (politikai) azonosulásának lehetőségét, akkor kérdése voltaképpen már eleve álkérdés, áldilemma volt. A film a történelmi filmeposzok azon hibájába csúszik bele, hogy utólagos pozícióból szükségszerűnek ábrázolja a nagy formátumú politikus döntését, míg ellenfeleit pusztán gáncsoskodó, saját karrierjüket építgető alakokként intézi el, holott az új brit kormányfő döntésének helyessége saját korában egyáltalán nem volt magától értetődő.

Kétségtelen, hogy a valós Churchill mint erős történelmi személyiség tálcán kínálja fel magát bármely filmben extrém szokásainak kigúnyolására. Ennek színre vitelével A legsötétebb óra az eposzi tartalmat és a heroikus hangnemet látszólag az antihős magatartásképletével és a demisztifikált politikus képével lazítja fel. Wright a brit miniszterelnököt bogaras vénemberként reprezentálja, aki reggeltől estig dönti magába a szeszt (még a repülőgépén is whisky-t szolgálnak neki), alkoholizmusa romba dönti a családi kasszát, ágyban szivarozik, önkontroll nélkül üvöltözik a titkárnőjével, vécén, ürítkezés közbeni megjelenítése sem feltétlenül felel meg a Nagy Nemzeti Hős eszményképének. Ezek a reprezentációs formák és módok azonban bejáratottá váltak a Churchill-ábrázolásokban (lásd például a már említett Halló, halló! című szituációs komédiát), következésképpen nemhogy szubvertálnák a leleményes eposzi hős harcra kész alakját, épp ellenkezőleg, mitizálják a történelmet, konzerválják a Churchill-lel kapcsolatos mítoszokat.

Ilyenformán A legsötétebb óra semmit nem tesz hozzá a „történelmi film” vagy a „háborús filmeposz” konvencióihoz, kényelmesen beleáll azok sablonos megoldásaiba. A filmben minden kétséget kizáróan a Churchillt alakító színész, Gary Oldman grandiózus alakítása és maszkmesterének munkája viszi el a pálmát, minden egyéb a műfaji közhelyek, bevett minták szimpla felmelegítése.

Gerencsér Péter

A legsötétebb óra (Darkest Hour) 

Rendezte: Joe Wright

Brit történelmi dráma

2017, 125 perc

Perfect World Pictures – Working Title Films