JAGOS ISTVÁN RÓBERT
KÖLTŐ EMLÉKEZETE
Meghalt egy költő? – Meghalt A Költő!
Szerencsés csillagzat alatt született – tanult és képezte őstehetségét – amellyel kimagasodott közvetlen irodalmi környezetéből, amelyből számos barátunknak, pályatársunknak segített kiemelkedni. Míg a magoncok és korhadt törzsek utolsó ágai, kókadt gallyai keresték nála a tavaszt, a kertész gyógyító kezét, metszőollóját, hogy ne hozzanak ráncos, savanyú vagy csökött gyümölcsöt!
Félúton. Sokkal szűkebb körben ismerték egyéni és eredeti hangját, valódi költészetét, mint amit versei, fel-felvillanó színpadi művei megérdemelték volna!
Már csak egy lépcsőfoknyi kellett volna, hogy a kritikusok és szerkesztők, elismert pályatársak az irodalmi kánonba fogadják.
Neki nem kellett lépcső, hogy a családi indíttatás bányagödréből, tudatos munkával eddig jusson. Családja és társasága volt. Sikerei voltak-vannak egyre magasabb szinteken. De ő nem a lépcsőfokok embere.
Nem kell Juhász Gyuláig visszanyúlnunk, hogy szegedi költők végzetének szerény emléktábláira találjunk, olykor ledöntésre váró falakon. Többen újságírók voltak bohém rabszolgák ebben a képtelen világban. Képesek voltak némi hírnévre szert tenni a körtöltésen belül. A költőknek rendelt kórság, a korai halál azokat is elérte, akik, mint Jagos István Róbert átúsztak vagy átgyalogoltak a holtágakon, akik a víztornyoknál jobban kimagasodtak, akár a templomtornyok harangszaván is utaztak, vagy utaztak volna.
Nem kell az ő esetében sem magyar csodáról, sem magyar átokról beszélnünk. Két gyermeke volt, más talán a párját is megtalálta volna a társában, a feleségében! Nem volt eleve elrendelve sem a menny, sem a pokol. A földi lét éppen a kegyeibe akarta a fogadni. Önégető életmódja is sokkal simábban alakult, alakulhatott volna.
Ma hátat fordítottunk kenyérnek, az ostyának, méltatlanul bánunk a borral. A nyolcadik szentség az ipari varázslat. Új istencsodák, amelyeket tanult emberek terjesztenek, mint a jelenkor ítélet-végrehajtói! Nem használ a kedves betegnek? Vegyen be egy tablettával többet, nagyon jó gyógyszer!
Költészete nem volt sem nyakatekert, sem finomkodó, pontos volt. A forma nem mankója, de illendő köpönyege a szónak. Nem idealizálta mai világunkat, a korát, de alá sem becsülte. Nem volt holtvágányon, nem csepegtette el a súlyos szavak rakományát, vidám gondolatai nem oszlottak köddé. mint a pára. Félúton volt, mindannyian félúton vagyunk, de az ő útja már nem kanyargott, nem volt mit kerülgetnie.
Egyik utolsó fellépésén, kettős könyvbemutatónkon, amelyre a Magyar Írószövetség adott alkalmat, nemcsak Toldi petrencésrúdját adták – erős fizikuma okán – a kezébe. Ő sem maradt volna sem „paraszt”, sem „vidéki”.
Főváros-centrikus kishazánkban a megfelelő irányban haladt, ha el nem gáncsolják.
Kimondom! Más is lehet beteg, másnak is lehetnek gondjai, azért még nem kell gonosz karjukkal megragadniuk a modern varázslóknak, a mai világ sámánjainak, hogy a képzelet máglyáján elégessék.
Decemberben írtam neki, hogy némelyik gyógyszer ingerültté tesz – három hete feküdt akkor már a kórházban. Mint barátja, ajánlottam, hogy aludjon, amire szó szerint ez válaszolta: „nem tudok. Most emelték az adagot és semmit sem ér.”
Elég csak egy-egy „nagyon jó” gyógyszer, gyári mentegetőzését, figyelmeztetését elolvasni. Megismerhetők a mellékhatások, tudhatja egy orvos, hogy egy tartás nélküli, emberi kapcsolatait veszített betegét mikor lehet elengedni és nem igényel-e kórházi felügyeletet?!
„Senkinek nem adok mérget, még, ha kéri is” – szól Hippokratész 2500 éve érvényes esküje. „Nil nocere!” – Sohasem árts!
Egyes gyógyszerek ismert mellékhatása az öngyilkossági hajlam – az öngyilkossági kísérletek számossága bizonyítja!
Szegény barátunk, ahogy a bejegyzéseinek hullámzó lelkivilága mutatta, teljesen elveszítette a realitásérzékét!
Létezik-e mai orvoslásban olyan élesen elkülönülés a sebész és a pszichiáter szakterülete közt, hogy nem is kommunikálnak? Hogy mindössze széttárják a karjukat, miután az „okoskodó” és „fárasztó” családtagokat elhajtják maguktól – jogos aggodalmukkal? Érdekli ez a társadalmat?
De engedjük el az embert, a beteget! Ő már a maga útját járja, elhagyta őt a mi világunk!
Dr. Bakonyi István, aki alig fél éve, felfelé ívelő pálya-szakaszában ismerte meg Jagos István Róbertet, így ír róla az Agriában megjelent kritikájában: „A hajdan nehéz napokat átélt ember tartásáról, akaraterejéről” valló költészetéről.
„Játék, keserűség, fájdalom és a remény egyaránt átitatják a Jagos-versek világát. Mögötte az önálló életre kényszerül ember kemény sorsa. A ’Magamtól tanultam meg hajtani magam’ – hozzáállásról.”
Bakonyi Jagos villoni gyökereire is rámutat. Legfontosabb megállapításai közül két sort említek meg – a nálam avatottabb szerző engedelmével – „Azon költők közé tartozik, akik nem fogadják el a morális értékeit vesztett világot, é küzdenek igazukért. Tudatában vannak a riasztó tünetek hatásainak. Ugyanakkor jól láthatjuk nála az egyéni sors és a „közsors” szoros összefüggéseit.”
Meghalt egy költő? Meghalt egy ember?
Egy univerzumot veszítettünk el, egy kerek egészet, és azt, aki félúton járt a saját univerzumának lehetőségeit tekintve. Azok közé tartozott, „akik nem fogadják el a morális értékeit vesztett világot” – és akiket az érték nélküli világ, mint értéket nem fogadott be. Ahogy a mainstream, a megmondók világa a hazát és a hazaszeretetet sem fogadja be, amely fogalmak mélyen beleivódtak a költő verseibe!
Most már az agyonszennyezett föld fogadja be, de mi, akik nem csak pénzzel-kenyérrel élünk – szerény vigaszként – soha el nem égő, el nem porló szelleme szilánkjait nap, mint nap olvashatjuk!
(Radnai István)
