Tiszatájonline | 2018. február 5.

A hazai metál mesélője

FARKAS ZOLTÁN – KISS LÁSZLÓ: OUTCAST, KITASZÍTOTTAN A VILÁGHÍRIG
Kutatok a megfelelő szó után, hiszen – nem túlzás, ha ezt írom – jelen szövegemnek egyik tétje épp az, hogy meghatározzam minél pontosabban, mi ez a könyv, amelyről írok. Mi az Outcast? Ha azt írom, interjúkötet vagy beszélgető-könyv, azzal keveset mondanék. Bizonyára az egyikből és a másikból is olvasott már párat a nyájas olvasó, ugyanúgy, ahogy járt már a kezükben zenekarról szóló monográfia is. Ismerjük ezeknek a műfajoknak a jellegzetességeit, van elképzelésünk arról, hogy például mitől jó egy interjúkötet, és mi az, amivel az őrületbe lehet kergetni bennünket… – BARLOG KÁROLY KRITIKÁJA

FARKAS ZOLTÁN – KISS LÁSZLÓ: OUTCAST, KITASZÍTOTTAN A VILÁGHÍRIG

Kutatok a megfelelő szó után, hiszen – nem túlzás, ha ezt írom – jelen szövegemnek egyik tétje épp az, hogy meghatározzam minél pontosabban, mi ez a könyv, amelyről írok. Mi az Outcast? Ilyenkor általában – a vicc kedvéért – ellátogatok a könyv­tárba, és megnézem, hogy a derék könyvtáros kollégák, hogyan találnak fogást egy-egy köteten. Fantáziájuk határtalanságáról sok esetben precíz képet ad az általuk a polcon (a rend­szerben) elhelyezett könyvkínálat. Csak, hogy néhány valós példával támasszam alá mindezt: Cserna-Szabó András és Darida Benedek Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan c. könyve a siófoki könyvtárban a Művelődéstörténet szekcióban lelhető fel, ugyanebben a könyvtárban Kukorelly Ezer és 3-ja az Életmód címszó alatt. De kanyarodjunk vissza az Outcasthoz, amelyre nem tudok hasonlóan frappáns meghatározást hozni, hiszen a siófoki könyvtár – teljes nevén Balatoni Regionális Történeti Kutatóintézet Könyvtára – nem szerezte be. Fájdalom, hogy emiatt metálból nem okulhat a siófoki polgárság.

Szóval, megkérdem újból (magamtól): mi az Outcast? Ha azt írom, interjúkötet vagy beszélgető-könyv, azzal keveset mondanék. Bizonyára az egyikből és a másikból is olvasott már párat a nyájas olvasó, ugyanúgy, ahogy járt már a kezükben zenekarról szóló monográfia is. Ismerjük ezeknek a műfajoknak a jellegzetességeit, van elképzelésünk arról, hogy például mitől jó egy interjúkötet, és mi az, amivel az őrületbe lehet kergetni bennünket.

Farkas Zoltán és Kiss László kötetét közvetlenül azután vettem a kezembe, miután átrágtam magam a Lévai–Lovasi-féle hasonszőrű könyvön (Idáig tudom a történetet). Voltak tehát elvárásaim vele szemben, amelyeket többé-kevésbé be is váltott. Aztán eltelt néhány hónap, és újra lekerült a polcomról ez a könyv. Most sem volt nagyobb szerencséje, hiszen a ’98-as Spiró-interjúkötettel, valamint Réz Pál és Parti Nagy Lajos beszélgető-könyvével kellett „vetélkednie”. Másodszor is kiállta a próbát, noha ezúttal is éreztem rajta azt, hogy néha túlcsordul a beszéd. De miért is ne csordulna, hiszen ez egy szubjektív műfaj, itt az emberek megnyílnak, illetve a hangsúlyozottan jó interjúkészítő „megnyitja” őket, aztán megy a szöveg a maga útján, szinte semmi sem vethet neki gátat.

Pontosan ez a Farkas Zoltán – Kiss László páros könyvének az egyik legnagyobb erénye. Hogy tudniillik olyan szépen folyik, csordogál ez az élettörténet, hogy szinte lehetetlen a kötetet letenni. Jómagam egyetlen egyszer torpantam meg az olvasásban (ez az első olvasásnál és az újraolvasásnál is megtörtént), amikor Farkas Zoli eposzi magasságokban dicséri békéscsabai személyi edzőjét, meg a konditermet. De fontos itt hangsúlyoznom, (talán) ez sem a szöveg, a könyv hibája, nem is az interjúkészítőé, aki szerkeszt, mérlegel, hanem az enyém (olvasóé), aki nem tudok azonosulni ezzel a gondolatfutammal. A mese – miért is ne nevezhetnénk annak, ha elkövetője, Farkas Zotya egy igazi mesélő – kilencvenkilenc százaléka viszont annyira jól megkomponált, hogy nem egyszer eszembe jutott, hogy én is pont ilyen gördülékeny, simára csiszolt történeteket szeretnék írni. Bizonyára Kiss is örül neki, hogy ez számára megadatott.

Bevallom, egy kicsit félek leírni, hogy ez a könyv, illetve az, ami benne foglaltatik: példamutató. Egy efféle kijelentés nekifutásból stigmatizál. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartanunk, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely rühelli a (pozitív) példákat, példázatokat. Nekünk aztán senki ne merészelje megmondani, hogy mi a helyes, és mi kevésbé az – hallanók a pusztán a lázadt ember vad keserveit – pláne egy ilyen tetovált, hosszú hajú cigány ipse (egyesek szerint maga az ördög; lásd a kötet idevágó történetét) ne mondja meg! Félek leírni, mégis leírtam, mert végül is ez lenne az igazság.

Miközben olvastam ezt a könyvet, többször eszembe jutott, hogy olyan ez a Farkas Zoli, mint a mesebeli legkisebb királyfi (és akkor már megint a mesénél tartunk): szívós, a végtelenségig kitartó, szándékaiban tiszta, egyenes, érzékeny az igazságra, éppen ezért képtelen elviselni a hazugságot, és adott esetekben a furfangossága is megmutatkozik. Arról nem is beszélve, hogy a mesebeli legkisebb királyfikhoz hasonlóan ő is mindig nyer. Pontosabban, a megfeszített munkának köszönhetően folyvást nyerésre áll, hiszen mind a mai napig derekasan futja a rá „kimért” köröket.

Ugyanilyen fontos az is, hogy önnön létével és élettörténetével rávilágít piciny társadalmunk egyik legjelentősebb problémájára, melyet hosszú évtizedek óta képtelenek vagyunk megoldani. Mindez már az alcímből is kiviláglik: Kitaszítottan a világhírig. Mert mit is mond nekünk ez az alcím? Nagyjából azt, hogy édes hazánkban az igazán nagy tehetségeknek csak korlátozottan adatik meg, hogy a csúcssztrádán suhanjanak (azok igazából nem is nekik épülnek), az esetek többségében be kell érniük a kapaszkodósávval. (És akkor most még finom voltam.) Stílszerűen azt is mondhatnánk – és lényegében ez lenne ennek a könyvnek a nagy tanulsága –, hogy hatalmas a távolság Mezőkovácsháza és a Júeszéj között, de megfeszített munkával és tenni akarással ez a távolság legyőzhető. A metál zene, és az általa létrehozott közösség pedig egy olyan közeg, amely feloldja az ellentéteket, felülemelkedik a faji vagy bármilyen alapú megkülönböztetésen – nem én-ben és te-ben gondolkodik, hanem mi-ben. A zenész feladata pedig az, hogy felhívja a figyelmet az előítéletekre, és segítsen az embereknek felszámolni a kirekesztő gondolkodást.

Az Outcast tehát az előbb említett megfeszített munkáról (is) szól, a folytonos egyéni és „csapatos” harcról, megtalálásokról és elvesztésekről, a zenészlét minden előnyéről és nyűgjéről (hogy melyikből adatik több, ezt döntse el mindenki maga). Egyszerre az Ektomorf és Farkas Zoltán története, melyek lényegében elválaszthatatlanok egymástól (talán ki is mondja az énekes-gitáros egy helyütt á la Fleubert, hogy „az Ektomorf én vagyok”).

Itt szükségszerűnek érzem idézni a kötet második fejezetének egyik mondatát (a közlője a Farkas testvérek édesapja), amely már önmagában is „legendássá” teszi számomra a zenekart: „A cirokfejtésen túl hagymapucolásra is vállalkoztak, hátul, a disznóól mellett pucolta az egész Ektomorf a hagymát…” (37.) Ez egy olyan mondat, amely szentesíti a zenekar munkásságát, és akkor is legitimálná minden törekvésüket, ha soha nem jutottak volna tovább az első demónál. A hagymapucolás egy csodálatos metaforája az Ektomorf történetének, hiszen egyrészt megmutatja, hogy „keserű könnyek” között született ez a zenekar, másrészt megrajzolja a banda útját is, amint az egyes rétegektől megszabadulva dinamikusan haladtak befelé, a metál középpontja felé, hogy végül olyan nagyágyúk mellett találják meg a helyüket, mint a Kreator, a Pro-Pain, vagy a zseniális Max Cavalera (a teljesség igénye nélkül).

Az Outcast jócskán bővelkedik a fentihez hasonló egyszerű, mégis frappáns mondatokban, amelyek különös, barátságos atmoszférát kölcsönöznek ennek a könyvnek – az olvasó szinte az első pillanattól bennfentesnek érzi magát, és egy percig sem vitatja e történetek igaz voltát. Nem is tehetné, hiszen a mesélő „védve van”. Sokan megszólalnak rajta kívül ebben a könyvben: szülők, rokonok, egykori és jelenlegi tagok, technikusok, roadok, sofőr, zenészkollégák, fesztiválszervezők, lemezkiadó-vezetők, és sorolhatnám még hosszasan. Ezek a megszólalások – a nagy történet mozaikjai – erősítik az énekes-frontember által vezetett narratívát. De a mesélő nemcsak mesél, hanem összegez is, tanulságokat von le, mintha ez a könyv a múltjával való szembesülés is lenne, afféle füveskönyv – már ha a metálosok írnak ilyet.

Rendkívül becsülendő az a gesztus is, hogy Farkas Zoli a (nagybetűs) Rajongóinak ajánlja könyvét, hiszen tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennyit köszönhet nekik. Hogy a becses publikum nélkül a megfeszített munka gyümölcse sem lenne olyan édes, mint amilyen. Farkas azonban nemcsak a rajongóival szemben alázatos, hanem – akár egy bölcs zen-mester – szinte mindenkit tisztel, akivel összehozta a sors. Tiszteletének pedig minden lehetséges fórumon hangot, sőt képet is ad (gondoljunk csak a tetoválásaira, amelyekkel a zenekara, kiadója, gitár- és erősítőgyártója iránti tiszteletét fejezte ki).

Van mit tanulnunk Farkas Zolitól, és ettől a könyvtől, az Outcasttól is – alázatot a mesterek iránt, tiszteletet minden élővel szemben, kitartást, elfogadást, et cetera. Nem bevett szokás az, hogy a recenzióíró a könyv gyakorlati hasznáról regél a finisben (talán még pszichológusi körökben sem), de szinte adja magát, hogy leírjam: ez a könyv amolyan kötelező olvasmány, Farkas Zoltán és Kiss László munkásságát pedig a jövőben is érdemes lesz figyelni.

 Barlog Károly

(Megjelent a Tiszatáj 2017/6. számában)

 

9182802Athenaeum Kiadó

Budapest, 2015

304 oldal, 2990 Ft