08.17.
| Ismét Fekete Zaj Fesztivál Mátrafüreden >>>
09.04.
| Budapesti Klasszikus Film Maraton >>>
08.17.
| Szentendrén látható először együtt hazánkban a Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band >>>
08.16.
| Az ötödik Malomfesztiválon minden több lesz >>>
08.10.
| MAMŰ Galéria – A véletlen >>>
08.08.
| Vass Tibor El, Kondor, pláza című önálló kiállítása – Nyílt, ti, tok című csoportos kiállítás >>>
08.07.
| Magyar műemlékek restaurálási folyamatait mutatja be a Teleki László Alapítvány legújabb kiállítása >>>
08.03.
| Hazánk legmenőbb független társulatai a szegedi THEALTER vendégei >>>
08.03.
| Legéndy Jácint performansza a ZegZugban DJ ANDONE estjén >>>
08.02.
| Változó terek – A Duna menti térség történeti térképeken 1650-1800 >>>
07.30.
| Erdélyi hét a Gyulai Várszínházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>
08.06.
| Hamarabb kezdődik a Szegedi Szabadtéri 2019-esévada >>>
07.25.
| Szőcs Petra első nagyjátékfilmje a Velencei Filmfesztiválon >>>
07.22.
| Újabb díjat nyert a Virágvölgy >>>
07.14.
| A Pannon Filharmonikusok évadzárása >>>
06.22.
| Júliusi kiállítások a Deák17 Galériában >>>
06.21.
| Elkezdődtek a Rómeó és Júlia próbái >>>
06.20.
| Megjelent a Black Nail Cabaret új videoklipje >>>
06.08.
| Itt vannak az Év Gyerekkönyvei >>>
06.04.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
06.03.
| Könyvhét – Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>

Kortárs makedón költők
Krusovszky Dénes, Malárburk József, Tolnai Ottó, Alice Walker prózája
Janáky Marianna drámája
Baka István levelezéséből
Holokauszt – Csend – Beszéd – Emlékezet – Üzenet (Goldmann Márta, Jablonczay Tímea, Kelemen Zoltán, Máté-Tóth András, Szőke Dávid Sándor, Turai Gabriella, Wéber Péter)
Nátyi Róbert Endre Béla kiállításáról

>>>

BESZÁMOLÓ A TAPASZTALATOKRÓL
A Madrid szívében található múzeum hármas legfőbb csúcsának tekinthető Prado (a Thyssen-Bornemissza, illetve a Reina Sofia mellett) a kezdetektől a mai napig töretlen presztízzsel bír a klasszikus művészeti intézmények között. Tekintve, hogy a 2017-2018-as tanév tavaszi félévét Erasmus hallgatóként Madridban töltöm… – KISS ENIKŐ BESZÁMOLÓJA

>>>

Tarján Tamás: Az ifjúságmotívum Csoóri Sándor lírájában
2018.02.03 - tiszatáj

Aki a mélyebb áttekintés, a megfontolható esztétikai hozadékot eredményező mérlegelés szándékával igyekszik fellapozni az újabb magyar költészet egyik jelentős teljesítményét, a fél évszázadnál hosszabb időszakot felölelő Csoóri-lírát (hangsúlyosan azt; prózáját, esszéit, forgatókönyveit, egyéb írásait csak érintőlegesen), nincs könnyű helyzetben. Egyelőre ugyan-is nem áll rendelkezésére olyan verskorpusz, amelyet autentikusnak fogadhat el.

Vallathatja a megjelent kötetek egymásutánját (és a kötetbe nem került verseket) mint oeuvre-öt, de az egyébként mindenképp elvégzendő művelet által rengeteg nehézségbe ütközik és szöveggel nehezen megalapozható következtetésekre ragadtathatja magát. Egyebekről (változatok, újraközlések stb.) nem szólva: tudvalevő, hogy a költő legelső (az ifjúságmotívum szempontjából szükségképp megkerülhetetlen) gyűjteményét (Felröppen a madár, 1955) később nem vállalta. Az érdeklődő mégis könnyen rábukkan a Digitális Irodalmi Akadémia a pálya kezdetétől a végkifejletig gazdag (sajnos nem hiánytalan) primer és szekunder búvárlást engedő honlapján.

Két kései, ünnepi alkalmakból kiadott reprezentatív verseskönyve egyként az 1957-es Ördögpille anyagával indul, de ezek a ciklusok sem az eredeti kötettel, sem egymással nem egyeznek meg. A Csoóri Sándor hetvenedik születésnapja (2000) előtt tisztelgő A jövő szökevénye [Összegyűjtött versek] (amelyet névvel jelölt, avatott szerkesztő, Cs. Nagy Ibolya Debrecenből – Kossuth Egyetemi Kiadó – bocsátott útjára) tág merítésű, a közlés pontosságára ügyelni igyekvő összeállítás. Érezhetően a szerzővel való konzultálás, egyetértés jegyében jött létre – de ekkor még mintegy tizenöt alkotó esztendő állt Csoóri előtt (bár az utolsók a betegség szorításában elapadtak). A nyolcvanadik születésnapra, 2010-ben az addigra Csoóri Sándor kötetpublikációs otthonává lett Nap Kiadó tette közzé a Föld, nyitott sebemet [Összegyűjtött versek CD-melléklettel. – Névvel csak a kiadói szerkesztő, illetve a CD szerkesztője van feltüntetve. Nem kétséges, hogy ez az „összegyűjtött” szintén a poéta egyetértésével öltött alakot]. Az előzőhöz képest szűkült, változott s persze bővült az összegyűjtés versmatériája, noha az időhatár miatt csak 2009-ig, a Harangok zúgnak bennem költeményeiig. Ezt követően még íródott, illetve vált ismeretessé Csoóri-vers. Amennyiben az ún. ultima manus, az alkotónak a szövegen (könyvlevonaton) tett utolsó keze vonása, javítása (ha ismerünk ilyet) törvényszerűen mindig vagy szinte mindig mértékadó a szöveg végső formáltságát és későbbi publikálásait illetően, akkor bizonyos vonatkozásban az „utolsó hang”, a költő maga mondotta alkotásainak sora: a lemez részben mintegy autorizálja azt is, ami a gyűjteményben olvasható. Ám, mint jeleztük, A jövő szökevénye és a Föld, nyitott sebem elvileg közös matériájának és egybeeső líratermő időszakának összevetése rengeteg tisztázandó textuskérdést stb. vetne fel. Amit megtalálunk az egyikben, esetleg nem leljük vagy másképp olvashatjuk a másikban. Mindezt (a mihamarabb újrainduló és kiteljesedő Csoóri-filológia reményében) illett előre bocsátanunk, mert jelen keretek között további hivatkozásokra, vitára és pontosításra nemigen nyílik lehetőség.

Nem meglepő tehát, hogy míg a 2000-es vaskos „összes” a Falusi délutánnal kezdődik, a karcsúbb 2010-es az iméntibe csak húszadiknak sorolt Cseresznye-balladának juttatja az élhelyet. A „nyers kölyök, ki kószál egymaga”, „ki az egészből egy szót sem ért” ott fájdalmas, jajduló életképben vált lírai alteregóvá. Itt a cseresznyemotívum (a korábbi változat szerint „balladás”) dala egyes szám első személyű elmúlásvers (s ki hinné, hogy Csoóri utolsó eddigi versgyűjteménye, melyet már csupán posztumusz kiadás követhet, a „piros csillag” szószerkezettel indít. Van-e ennek [a „barbár jelképnek”] bármiféle mögöttes tartalma, emlékező, kritikai vagy más szándéka, tudatossága, miközben a jelzős szerkezet látszólag csupán a kis gyümölcs égre vitt képzete…? A tizenkét sorból a cseresznyeszem-szólító utolsó hét: „…akartál lenni piros kedvem, / s lenyakaztak: most véres fej vagy, / barbár jelkép suhanó versben. // Nézek utánad s magam látom: / fölkap, elvisz az idő csőre, / látomás leszek eltűnőben, / s amit itthagyok, minden az lesz”.

Nyitányként tehát egy kiábrándulás-versként is jelentéses testamentumvers, dalszerűségét a szabálytalan rímek kaszaboltságával (a „véletlen rím”, csak „neszező rím” Csoóri kedvelte esetlegességeivel) ellentétezve. Nem valószínű, hogy a Cseresznye-ballada kitüntetett helyét távoli hatásként indokolná Nagy László még maga elrendezte Versek és versfordítások című, sokszor napvilágot látott hatalmas foglalatának invokációja. Ő is halál-témájú, korai dallal nyit (mely azonban már-már dúdolja önmagát, halmozottan rímes: a a x a rímképletű, sőt egy strófában bokorrímes). A Holtak felkelőben Nagy László később beteljesült halállátomásainak, jóserejű szívhalál-megsejtéseinek egyike. Első szakasza: „Márvány az ég alja, / nincs repedés rajta, / az én erős szívem / csak meg ne hasadna!”

Csoóri e versről és a gyűjteményben oly előkelő pozíciójáról évtizedek óta tudott. Nem hihető, hogy ily későn és ilyképp akarta volna a példaképként tisztelt költőbarát életmű-elgondolásához társítani a magáét, melléje stilizálni gyűjteményét. Tegyük hozzá: felfogásunk szerint a Nagy-vers és a Csoóri-vers – minden, főleg szókészleti és szövegdinamikai rokonsága, későmodern testvér-vonatkozása ellenére – sokkal erősebben eltér egymástól, mint azt általában a szakirodalom és főként a literátus közvélekedés tételezi. Csoóri Nagynál kötetlenebbül kezelte a formákat, vadabbul döntögette a szürrealisztikus poétikai kordonokat, messze túlmerészkedve rajtuk űzte olykor a költészet extrémsportjait, kinyíló ejtőernyő nélkül, nyaktörő magasból engedett el szavakat, mondatokat. Aligha épp erre a technikára céloz, azonban ezt is fedi a Talán még van idő kezdése: „Nem fértem el rövid sorokban…” (Sosem a szótagszámlálás volt a gondja – itt, íme, „elfér”, ahogy a negyedik, a reakció-sor sem hosszú: „…nem fértem el az életemben”.)

Egy költő megélt ifjúságának, életrajzi fiatal énjének nincs feltétlenül köze a műveiben megénekelt ifjúságmotívumhoz, a költészet, a művészet egyik örök toposzához. Csoórinak nem uralkodó, bárha fontos motívuma az ifjúságmotívum. Ha táplálkozik is (autobiográfiai kötődéssel) a korai ezerkilencszázötvenes években vagy még jóval korábban lerakódott emlékképekből, inkább negatív, tagadó érelemben – tehát az ifjúságmotívumnak kevéssé kedvező módon – táplálkozik. A Csoóri beszélgetéseit a teljességet súrolóan összegereblyéző Az elhalasztott igazság (2011) írásai közt egyetlen beszélgetés címe sem tájol az ilyen irányú tájékozódásban (legfeljebb a Közel a szülőföldhöz. – Feltűnő, hogy a kötetbe illesztett legkorábbi párbeszédet is Csoóri életének ötödik évtizedében rögzítette a magnetofon, írószer, esetleg kamera).

Természetesen itteni vallomásaiban s másutt is szól fiatalságáról, de szinte sosem a tematizálás, az ihlet szintjén. Erre magyarázat lehet (hivatkozzunk Bertha Bulcsu 1976-os interjújára, mely utóbb Az egyik felem paraszt, a másik értelmiségi címet kapta), hogy nem családi, hanem tágabb-szűkebb társadalmi okokból a költőben sok terhes, megalázó emlék élt tovább, s amikor már neves irodalmi szereplőként becsülték, akkor sem volt a legfelhőtlenebb a kapcsolata szülőfalujával. A – kölcsönös – rosszallás, részleges idegenkedés egy termelőszövetkezeti, ünnepélyes zárszámadási invitálás lemondása után semmiképp sem oldódhatott: „Amerikába már meghívtak előadást tartani, de Zámolyra még nem”.

Az erős anya- és apa-élmény érzelmi teltsége, meghittsége, egyes tanárainak hősies, okos tisztessége viszont beivódott lelkébe. Nem feledhette, hogy ifjúságát több súlyos betegség árnyékolta be. Hosszasan kezelték tüdőszanatóriumban („egy orvos barátom szerint biológiai esélyeimet ismerve már kétszer meg kellett volna halnom” – hogy ismét a Bertha-interjút idézzük.) Kezdő verseit csak indulatukért és igazukért becsülte érett fejjel (ezeknek a szárnypróbálgatásoknak egy részét a kor asztalfiókba kényszerítette), esztétikai értékükről nem dédelgetett illúziókat.

Mindez nem jelentheti azt, hogy Csoóri, a költő ne élt volna benne mindennapi hévvel, érdeklődéssel ifjúsága, fiatal felnőttkora, a dokumentumok (emlékezések, fényképek) szerint is sokáig megőrzött fiatalsága egymásra toluló történelmi-tektonikai rétegeiben. (Itt nem térhetünk ki rá, de az egykori táncház-mozgalomban vitt meghatározó szerepe szintén a fiatalok, új eszmék mellett kötelezte el, „megfiatalította”.) A beatköltészet fiatalság-vérátömlesztésnek bizonyult; a hatvanas évek közepe-vége tájától erős nyomot hagyott munkásságán. Ha jobban tud angolul, kiválóan fordíthatta volna magyarra a beat reprezentánsait. A beat lírájában, teljes gondolatkörében épp azokat a harmóniát és diszharmóniát ütköztető intenzív egyéni és társadalmi indíttatásokat érzékelhette, amelyek az ő törekvéseit is nagyrészt jellemezték. A szerelem és szeretet alapszavait, a küzdés és a kontempláció feleselő igéit, a „sorhosszúsággal mit sem törődő”, messzire hangzó, prófétáló megszólalást az ő alkotásaikból (ha nem is egészen az üvöltésükből) ugyancsak kihallhatta.

S ha még jobban tud oroszul, autentikus, szisztematikus tolmácsolóját nyerhettük volna személyében az akkori szovjet-orosz lírai robbanásnak. Jevtusenko, esetleg Viszockij fordítójaként. Ahmadulinának mindenképp. Aki előtt kimondás-gátakat nem ismerő, tobzódó, csapongó, erotikus vallomással hódolt az 1967-es Második születésem egyik versében: „Szélhámos tündér, / te női Jeszenyin, / vodkában fürdő apáca – / tatár hordák verődtek össze benned / és zúdulnának Európára. // A múzsák kertjében kancaszag / s a nyírfák törzsén fehér tajték: / önkívületed édes nyála. // Imádlak, te esztelen nagylány, / villámló éghajlat-kisasszony, / tanítgatod Moszkvát a selypegésre, / Párizst a csodálkozásra” (Kihívó vers Bella Ahmadulinához). Itt is fedve parázslanak a rejtett Csoóri-rímek, és saját kedvelt, kívánt alakmása: a hazájából Európára kiáradó, kiható, katalizáló művész-én ölt testet (ahogy majd a nagyjából ugyanezen időszakból való Rejtett önarckép dokumentálja).

Más kérdés, hogy az ifjúi szereptudat nagy nyilvánossága – akár az amerikai, akár a szovjet „orátor-líra” – szcenírozásával, tömegszuggesztiójú modern felolvasó, vers-kikiáltó rítusával távol állt Csoóritól. A „színész”-poéta alkatával nem rendelkezett, a nagy közönséget kérő extroverzió (akár a Ginsberg-, akár a Jevtusenko-, akár a Viszockij-idol) hiányzott belőle. Különösen az „orosz vonal” elmaradása fájó, mert ebben a korabeli ideológia-esztétikai lázadás és elfogadás nem is mindig egyértelmű kettőshangzata még nyomatékosabban feltehette volna a költőnek azokat a világnézeti és morális kérdéseket, melyeket persze feltett ő magának.

Az ifjúságmotívum tartalmi-érzelmi nagyságrendjével bíró alaptoposzok sokféle feltérképezést tesznek lehetővé ott is, ahol előtűnésük nem gyakori (a kései Csoóri-líra ugyancsak tartogat idevágó elszórt darabokat: a húsvétmotívummal átitatott Tavasz! Tavasz! stb.).   Csoóri Sándor természetszerűleg megkötötte és megverselte szövetségét az ifjúsággal. Például a Második születésem (1967) címadó versében: „Szükségem van az ifjúságra, / mint útlevélre az utazónak”. Fiatalság és tettvágy, tetterő összefüggéseinek lírai vetületeire a Csoóri-recepcióban főképp Ilia Mihály és Görömbei András utalt, de – jóllehet bújtatottabban – ügyelt e kontextusra a Csoóriról kevéssé rokon nézeteket valló Bata Imre és Kiss Ferenc, valamint Czine Mihály, Vasy Géza, Márkus Béla és számos más hozzáértő interpretáló.

A tettvágy, tetterő – a vitalitás a Csoóri-versben egészen a kései évekig gyakorta átlendült az egész élet (a vita) és a világszemléleti vitázás, a vita mezeire is. A fiatalság a költő felfogásában nem annyira jobbára nagyszerű, pozitív hozadékokkal járó, noha múló állapot, inkább egyfelől a sorstól kapott kitüntetés – s így már személyes tulajdon –, másfelől az ego nem biológiai, hanem erkölcsi jussa, mellyel jól kell sáfárkodnia. A tettre szántság, a dinamizmus nála szívesen ölti magára az imént említett kiáramlás, örökös mozgás, intenzív jelenlét óhajait és formáit: „Menni csak, mindig menni, / ott lenni mindenütt” – ismétlődik háromszor (a Második születésem erősen önarcképi, nyitó versei sorába került A szökevényben) a beszédes sorpár. Keserűbben és az egyik fiatalember-pályaállomást, küldetést, a diáklétet kényszerűen lefokozva másutt: „Hány felé élek, Istenem!”; „Hát élek, ahogy élhetek, / avas deákként mondok éneket” (Carmina burana).

Csoórinál nagyon ritka, hogy az ifjúságállapot hiánytalanul átérzett és kifejezett öröm, teljesség lenne. A többféle értelemben vett korlátozottságot, a menekülésre sarkalló magányosságot az ifjúság (később az ifjúság emléke) alig oldotta fel. A menekülés-, szökés-, magány-, meg nem értettség-képzetek egymást érik. E képzetek legmélyebb sóhaja vagy kiáltása az életmű csúcsversei egyikében, a Berzsenyi-bicentenáriumi esztendő (1976), a nagy előd életfaggatása kapcsán súlyos érzelmi töltéssel ad hírt az elszalasztottság fájdalmáról: „Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba! / Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait” (Berzsenyi elégiája).

Az elfutott fiatalság, a társtalanság, Berzsenyi koraöregsége az agglegény szóban fejeződik ki. E szó a méltóságot, a vershős öntudata a küldetésességet sem nélkülözi. Mint oly sok más Csoóri-vers, a Berzsenyi… alkalmazza az én-sokszorozás részint Ady-hatásokra („Seregben kell magadat látnod…”) visszavezethető gesztusát: „Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó, / virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény – / lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok, / de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül / s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény”.

Önmegszólító versnek valószínűsíthető (bár akad mérlegelendő ellenérv) A látogató emlékeiből (1977) az Óda egy kamaszfiúhoz, mely a világot protestáló sihederre pillant vissza. „Haj és zene” meg füst függönye mögé: „Másokat repülő visz a kitakart Földet megbámulni, / te fecskékkel vonatod magad, / ágyékod áttüzesedik, / ordítanál, de csak röhögsz, / eső oltja ki parazsad, / gőz vagy, / pára vagy…” Csoóri metaforikusan túlságig ragadtatott, képhalmozó versei tartományába sorolódik az Óda… Halmozó-ismétlő technikája révén a szegmensek egymást építenék, értelmeznék („Te bakancskirály, / te gyalogember, / te bicikliző és cigarettázó tuskó…” stb.), majd a szövegvilág rokon struktúrájú tömbjei után hirtelen bevonja az új képzettársítások tömkelegével érkező Hamlet-figurát, végül pedig én- és időszembesítésre vállalkozik, a városi tér megnyílása nyomán némi tanácstalanságot hátrahagyva: „Koponyákra sandító Hamlet, / az újság-álarcos banditákon csak nevess! / Téged jóllakat még az idő jó hírekkel, / megitat záporokkal, / mintha fa volnál, / kihajtott gallérú fa, / egyetlen példaképem a nyakkendőktől fuldokló világban – // Vad városlakó, / csordában járok árnyékoddal”.

Az ifjúság-misztérium, az ifjúság-mámor és – sűrűbben, sok szemszögből – az ifjúság-diszharmónia kimondására többször nyújtott alkalmat a kortársak, író- és művésztársak döntéseiről, életéről, ars poeticájáról, nemegyszer pedig ifjúság-tékozlásáról, ifjúság-vesztéséről, korai távozásáról történő szólás. Jan Palachot, „Prága diákját” évtizedek múltán is megidézte (Ősz Erdélyben), A tűz bentlakó diákja 1969-ben a prágai események mártírja előtt tisztelgett, bár akkor csak kéziratnak maradhatott a mű (ajánlása szerint: „Jan Palach emlékére, aki 1968-ban Prágában fölgyújtotta magát”). A Levél Gregory Corso amerikai költőnek a rokon lélekhez („a huszadik század vagányához”) fordult, a negyedik életévtizedben járó fiatal a majdnem azonos évjáratú fiatalhoz. A beatköltészet e hangpróbája inkább deklarálás, ujjgyakorlat, lehetséges szólamai közül egyik sem válik ki meghatározóként.

1976-os közlés a Szabó István halálára írt Búcsúztató: az életutak radikális eltérése ellenére hirdeti az összetartozást az önpusztító baráttal – egy év volt csupán köztük a korkülönbség – („Megyek a szélben veled, / viszem a vállamon a holttestedet”). Ezúttal is egy monumentális, tragikus irodalmi allúzió szab váratlanul új irányt a kifejletnek, az oly gyönyörű rímelésű – hol dúdoló, hol kereplő – soroknak: „Egy fiúcska-Dosztojevszkij / hátán csattan a szíj, / egy fiúcska-Dosztojevszkij / leül és baltákról ír – // Zsebre tett kézzel mentem veled a Néva hídon, / zsebre tett kézzel megyek veled a Duna fölött…”

Ifjúságversei számára Csoóri fenntartott bizonyos hangulatokat – leginkább a befelé forduló, mégsem passzív egyedüllétét – és bizonyos szavakat. Ezt a verscsoportot leggyakrabban a fiú szó kíséri. Nincs különösebb életkori kötöttsége, gyermekre ugyanúgy ráérthető, mint ifjúra vagy férfire. Önmegszólításra hajlékonyan alkalmas. Szükség esetén, láttuk, kicsinyíthető, becézhető. Meg is növekedhet. A nem hívő, nem vallásos ember számára is jelen van benne távolról a második isteni személy: a jézusi attitűd. Közvetve jelen van a fiú révén az apa, Atya. A szó motivikus, állandósult, egyedi, asszociatív jelentéseinek kiaknázása rendre megtörtént, élen a tékozló fiú bibliai áthallásával. Csoóri még A jövő szökevénye válogatott verseinek kötetét is ezzel a fiú-képpel bocsátotta útjára a fülszövegen: „Újra és újra megráz a bibliai Tékozló Fiú története: az elvesztett és összemocskolt élet utáni hazatérés mítoszi esélye. A boldog végkifejlet azzal a reménnyel ajándékozza meg az embert, hogy nincs sors, amelyet ne győzhetne le a szeretet, a megbocsátás, az otthon utáni sóvárgás ereje. // Sajnos nem mindegyik tékozló fiú jut el a diadalmas megnyugvásig. // Jó példája lehetek ennek magam is”. Vissza kell vonnia az előre bocsátott bizakodást a számvetőnek, aki, idősödvén, a Mint tékozló fiúval kék lángú lepkék című költeményt is írta. Hiszen summázva úgy ítélt – hogy a későbbi gyűjteményes kötetből szintén idézzünk –: „Nem voltunk fiatalok / s már nem leszünk öregek sem, / gyorsan eltűnünk, fiúk” (Nemzedéki dünnyögés). Kiviláglik, hogy a Csoóri-poézis nem pusztán a fiatalságot tételezi elveszettnek: nemzedéke mindegyik életkori szakaszában az aszinkronitást rögzíti. A történelem nem tette jóvá vétkeit – a „Hamletek” nem tudták helyretolni az időt. Nincs nekiszánás a megtéréshez; nincs hová megtérni; nincs hazatérés. Ahogy a Cantata profana korábban írta: „Nem mentünk haza ma sem, / nem mentünk haza, fiúk”. Kevésbé emelkedett, nem bartóki gyökerű motivikával, hatvan után, hetven felé tartva kelt versében, a Kerékpárversenyzőkben, „Lassítsatok le, hajrázó fiúk” intéssel: „Hova suhantok, szilaj biciklisták…”, „Tudjátok-e, hogy nincs többé / békemenet és békeverseny? / Nincsenek nyakba akasztható babérkoszorúk / tengerig ellebegő szalagokkal, / csak bombatölcsérnyi / mély sebek varasodnak / az utak mellett felsorakozó emberszemekben…”

Csoóri legemlékezetesebb ifjúságverse – férfikor-vers. Az ezerkilencszázhetvenes évekből való Rejtett önarckép tavaszi hónappal (május) és tavasz-attribútummal (pünkösdirózsa) eljegyezve szerepelteti a lírai ént. A személyiség-kiáramlás, az én-többszörözés eszköztárát az első szakasz ötszörös-hatszoros, a második szakasz háromszoros-négyszeres mellérendelésű, önjellemző kérdéseinek, fordulatainak stilisztikája erősíti. A fiatalság sajátos módon a nagy időtávot ajándékozó, sűrített emberi-művészi tapasztalatban, kortalanságban (az évezrednyi energiában) sistereg. A tizedik este (1980) e verse két főváros nevével a közép-európai elköteleződést, egy harmadiknak utalásos sejtetésével a tágabb európaiságot sugalmazza: „Bakonyerdő a vállaimnál, / Prága és Varsó homlokfénye, / ezeresztendős eső sétál / elém egy májusvégi éjben // s elázok benne, csontig ázok, / borzas pünkösdirózsás férfi, / vándor-arcom a másnapi szél / napos égboltra kicseréli”.

Mint Csoóri legtöbb zenitverse, ez is tartalmaz „mesterszót”, vers-uraló kifejezést. A Bakonyerdő fölösleges szóösszetételnek tűnhetne, de ebben a formában még erősebben hordozza a törvényen kívüliség, a (Nagy László „versben bujdosó”-, haramia-, zsiványmotívumával távoli sorsközösségű) betyárság büszkeségét. A Bakony(erdő) visszavontabban, ám egyértelműen adys kötődés is, a „Páris, az én Bakonyom” értelmében (a  még huszonéves Ady tollából). Radioaktív a vers mesterszava, holott lenne versenytársa egy másik szóban (homlokfény).

A „mesterszó” ösvényén szívesen elkalandoznánk, hogy a fogalmat bővebben kifejtsük és működését alaposabban bemutassuk. Ifjúságverset is találnánk – az ezerkilencszázhetvenes évek közepéig visszahátrálva –, a Vadfiú hajjal címűt. Második tételében Csoóri atléta- és sporthasonlatait (az én-re értve: „futóbajnok”, „légtornász”, „biciklista”) gyarapító pompás kifejezéssel: „…túl nagy a fény, hogy vakító papírra verset írjak – / hajamat, mint a nádast, zúgni hallom, / s a parázna utak porában magam vagyok a költemény, / a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok, / röpül előttem lángpöttyös meggyfalevél, / járomcsontom fölött vadászok sortüze / s fejem a Kárpátok halántékához odacsattan…” A megelőző és követő sorokat – Csoóri részint e dolgozatból már ugyancsak ismert, itt is pattanó versrugóit: a mágikus hajképzetet, a költeménnyé történő alkotói átlényegülést, a kárpát-medencei tudatot, a célpont-kiszemeltséget és a többit – a mesterszó: a világválogatott szó gyűjti maga köré. A kiválóságot, kiváltságot és kivált-ságot e (költeményben szokatlan) szó én-sokszorozása, önérzete, jelentésének több rétegű – a szerelem mellett a kalandra, kiválasztottságra, vállalásra, alkotásra is értett – transzponálódása foglalja össze. Egy-egy mesterszó elővarázslása nélküle átlagosnak ható vagy szertelenül kuszálódó Csoóri-verseket is remekké bűvölhet.

Teljes költői életén át gondként, teherként, problémaként vitte magával Csoóri az olykor rajongva vagy áhítattal megverselt, egészében azonban elveszített (felfogása szerint voltaképp teljességében soha meg élt) ifjúság emlékét, tudatát. A történelmi időmetszetek, melyek egymást váltották, követték a költő életévtizedei során, nem engedték, sőt – benyomása ez volt – akadályozták, hogy ezt az életszakaszt legalább utólag, visszamenőleg kedvezően rekonstruálja, esetleg az életrajzitól mindenestül elszigetelt, elgondolt-álmodott térben hívjon elő lírájából optimistább, távlatosabb, elvontabb ifjúságideát. A Hátranézek és nem látom magam – az 1989-es A múlt emlékművei lapjain – nem talált biztos pontot: „Hátranézek és nem látom magam / fiatalon…”, „Hamis tanúja voltam tán magam is ifjúságomnak / s tüzes kutyákat láttam futni a mezőn // ott is, ahol rőt kórót hömbölygetett valami vihar?” A veszteséget, kétséget tanúsítja, az űrt vádolja, hogy Csoóri a kedvezőtlen, leverő elszámolás tételeit csak megszokott enyészés-fordulataiból sorjáztatja (ősz, hamu, „időszerűtlen álom”): a feltételes mód alakzataiban bővelkedő, hánykódtató elégia fogva tartja menekülni igyekvő beszélőjét.

Csoóri Sándor, akinek oly sok verse bizonyítja a szerző empátiáját, szolidaritását, sorsokban osztozó, beleéléses, dialogikus kommunikációját, előőrs-bátorságát, több évtizedes közéleti viaskodás, vitathatatlan érdem és indokoltan vitatott állásfoglalás után néha az indulatos elkülönülést, a kárhoztató elhatárolódást az ifjúság-motivikához közeli mezsgyék egyes verseibe is beleprogramozta. Mivel ezzel már a „Csoóri-viták” (a költő politizálása és végletesen változatos, nagy ívű esszéprózája) felé kellene mozdulnunk, mindössze jelzésként idézzük a 2001-es Csöndes tériszonyból Az én ostoba Hiszekegyem részletét. A fölindultságot tükröző mű („Ne óbégassatok miattam annyit, / megviselt, fakó barátaim / s ti, kedves nők se…”) a Csoóri költői életművében ugyancsak jelen levő, kritikai átpoetizáltságú „én – ti” szembeállítás kevéssé szerencsés oldalhajtása: „A divatos költőfiúk / előre tudták, / hogy a hazáról beszélni / röhejes macskazene. / Tudták és mondták, / míg fényekkel kitapétázott / repülők vitték őket / Berlintől Chicagóig”.

A személyesség, sőt személyeskedés e publicisztikusan tüskés bozótosából húzódjunk vissza jelen írás tárgyának síkjára. De az eddigiekhez talán már nincs mit hozzátennünk. Ez a sík szintén meglehetősen bozótos. Csoóri Sándor úgy írt jelentékeny verseket az ifjúságról, úgy avatta munkássága egyik összetevőjévé az ifjúságmotívumot, hogy még a feloldódás perceiben is élesebben látta a motívum fonákját, mint a színét.

(Az MMA 2017. február 6–7-i Csoóri-konferenciáján élőszóban tartott előadás szerkesztett változata.)

(Megjelent a Tiszatáj 2017/5. számában)


Címke: , , ,
2018.08.16 - tiszatáj

BRECHT ÉS SHAKESPEARE A THEALTER HATODIK ÉS HETEDIK NAPJÁN
A Thealteren bemutatott előadások közül kettő is több ízben bizonyította, hogy az alkotók életkora és a színházi hierarchiában elfoglalt státuszuk egyáltalán nincs egyenes arányban előadásaik esztétikai minőségével. Azaz sosem jelenthet kiindulási alapot, hogy egy adott előadás alkotója évtizedek óta a pályán van, avagy éppen a színművészeti végzős hallgatója… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.08.16 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS ZUZANA KIZÁKOVÁVAL
Ahhoz, hogy egy fesztiválon minden flottul menjen, a folyamatokat a legapróbb részletekig meg kell tervezni. A Malomfesztiválon viszont nem csak színpadot, de közösséget is építenek. A fesztivál szellemiségéről  Zuzana Kizákovával, produkciós menedzserrel beszélgettünk… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2018.08.14 - tiszatáj

A THEALTER ÖTÖDIK NAPJA
Három megtekintésre érdemes előadás szerepelt egymás után a programban. Elsőként délután hatkor a k2 társulatának A Cenci-ház című előadása volt látható a régi zsinagógában, ezt követte Kokan Mladenović Felhő a nadrágban című rendezése a Kisszínházban, hogy aztán a kitartó közönség újra a Hajnóczy utcában találja magát a színművészetisek Az éjszaka a nappal anyja című produkcióján… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.08.14 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS OLÁH DÓRIVAL
Egy fesztiválon rengeteg múlik a külső dizájnelemek, installáció kivitelezésén, az apró részleteken. A Malomfesztivál 16-án csütörtökön kezdődik, a szépítő táborban viszont már tempóznak az ujjak a dekorok összerakásán. Arról, hogyan érdemes az anyagokat újrahasznosítani, Oláh Dórival, a Malomfesztivál egyik szervezőjével beszélgettünk… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2018.08.13 - tiszatáj

SOLTIS LAJOS SZÍNHÁZ
A celldömölki társulat olyan üdén robbant be a Thealter Fesztiválba, mint pár éve a K2 Színház. Biztos nem véletlen, hogy egymásra találtak, közös produkciójukat látva a napnál világosabb, hogy értik egymást… – IBOS ÉVA KRITIKÁJA

>>>
2018.08.12 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS ASZTALOS ERIKKEL
Ha fesztiválra mész, általában olyan napra tervezed az érkezést, amikor már haptákban állnak a standok, a sör hideg. Észreveszed azt is, hogy tavaly óta kinőtt pár új épület a földből, jól tette, nagyon ügyes mindegyik. A Malomfesztivál augusztus 16-án, csütörtökön indul, de már napok óta folyik az infrastruktúra kiépítése. A háttérmunkáról Asztalos Erikkel, a Malomfesztivál egyik szervezőjével beszélgettünk a helyszínen, Oromon… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2018.08.10 - tiszatáj

IMPULZUSMORZSÁK A THEALTER ELSŐ NÉGY NAPJÁRÓL
Elkezdődött, s a vége felé közelít a tíznapos a 28. Thealter Szegeden. Amelynek erejét és népszerűségét jól mutatja, hogy a finoman szólva sem nézőcsalogató kánikula ellenére mind az esténként szaunává avanzsáló régi zsinagóga, mind a kellemesen befülledő Horváth Mihály utcai Kisszínház is megtelik a szegedi, vagy a fesztivál miatt Szegedre érkezett publikummal… – FRITZ GERGELY BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.08.06 - tiszatáj

NYÁR
Noha Kirill Szerebrennyikov legújabb filmje beilleszthető volna a témáját politikai szemszögből vizsgáló szerzői darabok közé, a Nyár egyszerre laktatóan könnyed és rendkívül fajsúlyos alkotás. Bizonyos rétegeit akár fogyaszthatónak is nevezhetnénk, ha aztán a játékidő második felét nem uralná el a borongósabb tónus, az egyre jobban moralizáló hangvétel. Az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütáló zenés ballada csaknem észrevétlen az itthoni mozikban, pedig meglepetésmozi… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő