Egy óra múlva itt van

A VENDÉGEK
Mint számos zsánerben vagy kifejezésformában, úgy a kamaradrámában is nehéz feltalálni a spanyolviaszt. Sally Potter dramedy-je ugyan aligha gazdagítja új stílusjegyekkel a zárt térben bonyolódó mozik rangos névsorát, a maga nemében igazi kis csiszolatlan gyémánt, jóformán alig több mint egyórás tour-de-force a karakterek nézőpontjaival, valamint az őket megformáló jeles színészek egymásra licitáló alakításával… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

A VENDÉGEK

Mint számos zsánerben vagy kifejezésformában, úgy a kamaradrámában is nehéz feltalálni a spanyolviaszt. Sally Potter dramedy-je ugyan aligha gazdagítja új stílusjegyekkel a zárt térben bonyolódó mozik rangos névsorát, a maga nemében igazi kis csiszolatlan gyémánt, jóformán alig több mint egyórás tour-de-force a karakterek nézőpontjaival, valamint az őket megformáló jeles színészek egymásra licitáló alakításával.

A vendégek első, rögtön kiszúrható erénye az, mennyire elegánsan, verbalitásra összpontosító celluloid-darabként ékesszólóan, sőt, csaknem szikár modorban épül fel és szabadítja el a poklot. Csípős humorú szóbeli petárdái az elrajzolt sitcom-tirádák helyett hagynak időt a publikumnak, lassan adagolva fejtik ki hatásukat, mintha egy fenyegetően ketyegő bomba robbanna – így a 71 perces játékidő zöme igazi feszültséggel, találó jellemrajzokkal dúsul. Monokróm, fekete-fehér vizualitása (az orosz Alexey Rodionov csodálatos munkát végez) szintén beszédes: Potter burzsujtársasága erkölcsi szürkezónában reked, egyikük sem menthető fel a másik javára. Igazi drámához méltón itt a buli vendégein ostor csattan, a szőnyeg alá söpört turpisságok bőven hálálják magukat.

Noha ez sem újkeletű, a film legnagyobb aduásza mégis másban rejlik, jelesül a rengeteg felmerülő, rendre a szereplőkhöz kötődő vezértémák príma körüljárásában. Mind közül a legfontosabb a rendezőnő védjegyeként funkcionáló feminista látószög beemelése: Virginia Woolf-feldolgozása, a transznemű-irodalom referenciapontjaként ismert Orlando után egyáltalán nem meglepő, hogy A vendégekben fontos szerephez jutnak a gyengébb nem képviselői. Janeten, a főszereplő politikusnőn túl a hozzá látogató hölgyek, így April, a barátnő és az értelmiségi leszbikus pár gyakran talpraesettebb a dicső férfitársaságnál. Az eleinte csupán szavakat mormoló, később halálos betegségéről hírt adó férj, a fürdőszobában kokaint szippantó fiatalabb és az életmód-tanácsadóként tetszelgő idősebb delikvensek mellett viszont a hölgykoszorú szubjektív passiója sem elhanyagolható. Potter ugyanis korántsem Janeték hibátlanságára hegyezi ki a regét, amennyiben lehetséges, komplex emocionális labirintusokban veszejti el feminista hőseit. Hús-vér figurák téblábolnak a színen, cseppet sem szimpla vígjátéki kartonfigurák: A vendégek éppen azért válik a hímnemet, nőnemet remekül ábrázoló mozik jeles képviselőjévé, mert mindkét nem problémáit képes láttatni, így valóban élő-lélegző, közülünk való gyarlókként definiálhatjuk a karaktereket. Merüljenek fel újabb témák, azok csupán árnyalják, jobban kontextusba illesztik a fő problematikát, vagyis a nemi krízis prizmáján át nézett emberi deficiteket. Élet és halál elmosódott határairól ugyanúgy szó esik, mint az őszinteség kontra mézes-mézes pózolás ellentétéről, de még olyan univerzális gondolatkörnek is jut hely, mint a jóindulat és rosszindulat szembeállítása, a film ezen kívül hitről, materializmusról ugyancsak beszél, az idealista Janetet pedig hiába nevezték ki miniszternek, valójában privát nyűgjeivel sem boldogul. (Mintha a Brexit után darabjaira hullott Nagy-Britannia mikrokozmosza tárulna elénk.) Dikciószinten kell működniük a felmerült pontoknak, és Potter egyetlen ziccert sem hagy ki a bemutatásukra. April és német akcentussal okoskodó partnere az önelégültségébe fulladt, cinikus, lekezelő feminizmus és a gyorsan önmaga paródiájába forduló ál-tudományoskodás mini-epizódja fanyar pengeváltásokkal („Egy nácihoz mentem hozzá!”), Janet és férje látszólag egy melankolikus románcnak hagynának utat, amennyiben a nő gondoskodni szeretne passzív uráról, ám kapcsolatukba hamar bekavar egy nem kívánt románc híre, ráadásul a betegség hangsúlyozása is váratlan, így újfent megtöri a pár relációjának dinamikáját. Rengeteg finoman jelzett határsértés adódik A vendégekben, még az akadémiai körökből való hölgy-pár is szakítópróbának tétetik ki – rajtuk keresztül ráadásul olyan plusz tartalmakat nyer a mozi, mint a hétköznapi-földhözragadt gondolkodás vs. értelmiségi szőrözés kontrasztja, helyesebben az, melyik tarthatóbb, melyik alkalmazható jobban egy válságos helyzetben.

Természetesen, Potter nem ad választ erre, sőt, egyszerre lehengerlő, szofisztikált brit humorral és szellemes, száraz poénkodásba mártott kritikával inkább degradálja a felmerülő alternatívákat. Senki bajára nem érkezik megoldás, inkább csak tovább mélyül az összes szakadék. A rendezőnő kommunikációképtelenségről értekezik a higgadt dialógusszekvenciák hátrányára (elvárhatóan egy szűk helyre pozícionált, a maga nemében igencsak analitikus tragikomédiától), karóba húzza a boldog, összeborulásban csúcsosodó szerelem eszményét, és még egy sosem látott, pusztán chat-üzenetek formájában „jelenlévő” titokzatos szerető személyét is homályban hagyja. Marianne, az említett vágytárgy egyébként a film óriási MacGuffinja. Várható felbukkanása kerekíti le a történetet, A vendégek kapkodásokba, veszekedésekbe, idővel fizikai inzultusba torkolló határidő-dramaturgiája már-már az Agatha Christie-féle, zárt miliőt hasznosító krimi-thrillerek paródiájaként írható le, de akár a Hitchcock rendezte A kötél előtti sajátos főhajtásként is megállja a helyét. Célirányos narratívájuk persze dezorientációra cserélődik Potter filmjében, ekképpen a Marianne által szegélyezett, 60 percen belül esedékes ajtódörömbölés esetében a screwball comedy-k, hovatovább az Edward Albee (Nem félünk a farkastól), Anthony Shaffer (A mesterdetektív) és David Mamet (Glengarry Glenn Ross) iskola tekinthetők mintaadónak, olykor Harold Pinter színdarabjainak abszurditásai felé kacsingatva. Háttérben bujkáló szomorúságot vált leírhatatlan felszabadultság, A vendégek e két minőséggel is csodálatosan játszik. Ahogy a leszbikus pár higgadtságát, fátyolos melodrámáját ütközteti Janet mind jobban odavesző kimértségével, felszívódó racionalitásával és April pókasszonyszerű szóbeli fondorlataival, nem szólva a padlóra zuhanó, gáláns slapstick-antihősként botladozó, felsülő hímtrióról, úgy Sally Potter kísérleti, szerzői filmes kézjegye sem tűnik el, amikor a direktorasszony briliáns arányérzékről tanúskodva viccelődést csempész a letargiába, netán fordít a kockán, vagy éppen leváltja az egyik érzést a másik javára. Hét dühös ember gyűlik össze, nem egy tucat, és az annak rendje-módja szerint tropára menő szituáció nem is ér véget a lakás falain belül, plusz annak udvarán zajló haddelhaddal.

Csehovi drámákat idéz a zárlat, még a híres-neves puska is gazdákat cserél, hogy aztán Potter újfent saját gender-nézőpontja mellett végszavazzon, és adja karikatúráját az orosz novellaújító művészetének – A vendégek végső, feminista csattanója nemcsak egy bizonyos kérdésre ad kellemetlen választ, de kacag is az egész szerelmi bánattal, zűrökkel spékelt hajcihőn. Bátran fokoz a rendezőnő, a hangütéseken túl stílusokkal, műfajokkal zsonglőrködik John Coltrane szaxofonritmusára, így posztmodern filmet készít, nem redukáló, pőre modernista sztorit. Színészi mesterkurzust tart mindenki, Kristin Scott Thomastól és Patricia Clarksontól a veterán Bruno Ganzon és Timothy Spallon át a 24 utolsó évadjaiból ismert Cherry Jonesig, Emily Mortimerig, Cillian Murphy-ig nemcsak apait-anyait ad bele az all-star gárda, láthatóan fesztelenül élvezik az indulatok elszabadulását. Ugyanígy érezhet a néző is: talán a Peter Bogdanovich jegyezte Frayn-adaptáció, a Függöny fel! óta nem költözött gyöngyvászonra ennyire lendületes, éleslátó, ám annál csúfondárosabb mű a tévedések komédiájáról.

Szabó Ádám