Petőcz András: Tiszta optimizmus

DEBRECZENY GYÖRGY SÖTÉT LESZ CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA
Van egy generáció, vagy inkább nemzedék a kortárs magyar irodalomban, amelyiknek az elmúlt években, évtizedekben valamiféle köztes szerep jutott osztályrészül. Ez a nemzedék, amelyik, tágan értelmezve, az ötvenes években, annak is a második felében születettek nemzedéke, és amelynek a tagjai mostanában érkeznek meg az érett korba, vagyis mostanában lesznek nagyjából hatvan évesek, mondhatjuk így is, a kenyerük javát már megették, ha, reméljük, még nem is teljesen […]

DEBRECZENY GYÖRGY
SÖTÉT LESZ CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA

Van egy generáció, vagy inkább nemzedék a kortárs magyar irodalomban, amelyiknek az elmúlt években, évtizedekben valamiféle köztes szerep jutott osztályrészül. Ez a nemzedék, amelyik, tágan értelmezve, az ötvenes években, annak is a második felében születettek nemzedéke, és amelynek a tagjai mostanában érkeznek meg az érett korba, vagyis mostanában lesznek nagyjából hatvan évesek, mondhatjuk így is, a kenyerük javát már megették, ha, reméljük, még nem is teljesen.

Ez a nemzedék mindig, mindenütt kilógott a sorból. Nem illeszkedett a Kádár-korszakba, már nem is illeszkedhetett, mert a „boldog” nyolcvanas években lett fiatal felnőtt, a Kádár-kori pártbeli karrierek útjai pedig lezárultak már ekkoriban, nem utolsósorban a „nagy nemzedék” tagjai zárták azt le, és lettek az akkori fiatal irodalom karriert építő szerkesztői és szerzői. Ugyanakkor ez a köztes nemzedék felnőttkorára még innen volt a rendszerváltáson, tehát „rendszerváltó” nemzedék sem lett, azt a nála fiatalabbak valósították meg, mert ez a „köztes” nemzedék valamiért nemcsak a létező szocializmust utasította el, hanem abban sem hitt, hogy a létező diktatúrában lehet valamiféle változást elérni társadalmi, politikai szinten.

Ez a „köztes”, vagy éppen „arctalan” nemzedék, sem pártkatona, sem forradalmár nem lett tehát, ilyen módon arra a szerepre kényszerült, hogy mindent kissé kívülről, távolságot tartva szemléljen. Ennek a nemzedéknek, ennek a generációnak az egyik legfontosabb fegyvere éppen ezen okok miatt lett az irónia, az abszurd iránti érzékenység, illetve, más szempontból, de hasonló indíttatásból a másság keresése és megvalósítása a kísérletezésben, az experimentalizmuban.

Debreczeny György ebbe a nemzedékbe tartozik.

Abba a köztes nemzedékbe, amelyik örökösen kívülről szemlél mindent, és ezt a „kívülről” szemlélést jó adag iróniával teszi, érzékenyen az abszurd iránt, illetve az olyan, alapvetően egzisztencialista gondolkodók iránt, mint Kafka, avagy Camus.

Ahogy arra korábban már utaltam, alapvetően a modernizmus jellemzi ezt a nemzedéket, amely kiteljesedhet a jobbára apolitikus experimentalizmusban, mint például a vizuális költészet, vagy az akusztikus líra, de kiteljesedhet az abszurd, az irónia, és az ezekkel együtt megvalósuló reflexivitás irányában is. És tény az is, hogy ez a nemzedék éppen e modernizmus iránti igényének köszönhetően szívesen fogadta, és fogadta be a korszak nagy abszurd szerzőinek, mint például Samuel Beckettnek, Eugéne Ionescónak vagy Raymond Queneau-nak a műveit. Csupán zárójeles megjegyzés, hogy a XX. századi modernitáson belül éppen Queneau lesz az, aki az experimentalizmust és az abszurdot a személyében is egyesíti, ő ugyanis mind különleges kísérletező kedvével, mind iróniájával és képtelen ötleteivel maradandót alkotott.

A nyolcvanas évek elején felnőtté lett generáció számára ezek a fentebb említett szerzők voltak a meghatározóak. Beckett azzal, hogy magát a mindennapi életet, annak értelmét kérdőjelezi meg regényeiben is, és különösen a franciául megírt drámáiban. Azzal, hogy azt sugallja, nincs értelme semminek, csak a semmi létezik, vagyis nincs Isten, és nincs méltó emberi élet, csak a semmi van. Nem véletlen, hogy Debreczeny költészetének az egyik alapszava a semmi. Mintegy ötvennyolc alkalommal írja le Debreczeny a „semmi” szót, ami szépen jellemzi azt a gondolkodást, szemléletet, ami a sajátja. Ez a semmi megjelenik a Becketthez kapcsolódó versekben éppúgy, ahogy például a Ionesco darabjait, művészetét megidéző munkákban is.

Beckett mellett ez a generáció felfedezi magának Ionescót is, elsősorban persze a „kopasz énekesnőt”, annak is a nyelvi humorát. Debreczeny erre is rájátszik Ionesco-ciklusában, ahogy írja az egyik versében, a „letépett gombom gomblyukában” című munkában: „idegen nyelv hangjainak tűntek az idegen nyelv hangjai”. Vagyis megkérdőjelezhető maga a nyelv is, és valóban, létezik-e nagyobb abszurditás, minthogy valamiféle nyelven keresztül fejezzük ki az érzéseinket, gondolatainkat, valamiféle egyezményes jelrendszeren keresztül, amely egyezményes jelrendszer csak az emberek bizonyos csoportjának mond valamit, másoknak viszont, más nép tagjainak semmit sem jelent. Ebben a helyzetben, ahogy Debreczeny írja a „tegnap van már” című versében, „a logika megmondja, mi a teendő, folyékonyan kell nyávogni, és szilárdan állni mind a négy lábunkon”. Vagyis a nyelv sem mond meg semmit, és nem is old meg semmit, amiből egyenesen következik a Queneau-t jellemző magatartás, vagyis hogy a mindennapok ismétlődése úgy abszurd, ahogy van. Az „élet hétfőjén”, ami Debreczeny versének a címe, vagy az „élet keddjén, szerdáján és csütörtökén” mindig rendre ugyanaz történik, és ez az ismétlődő mindennapi kényszer lesz az alapja annak a banalitásnak, hogy valójában soha, semmi érdemleges nem történik velünk.

Három szerzőt idéz meg tehát a könyvében Debreczeny, a nyolcvanas évek „köztes” generációjának három alapvető élményét. A három szerző megidézésében keveredik a humor, az abszurd, a keserűség, a morbiditás, az élet értelmetlenségének, kilátástalanságának a hangulata és egyfajta pátosz, amely pátosz persze nem idegen Debreczeny generációjától. Maga a cím, miszerint „sötét lesz”, nem nevezhető valamiféle nagyon pozitív szemléletnek, ironikusan mondhatnánk, hogy „hurrá optimistának”, mégis azt mondom, és ez jellemző erre a generációra, hogy mégis „tiszta optimista” hang, vagyis „tiszta optimizmus”, mert azt sugallja, hogy még lesz valami, ha sötét is, de lesz, és ez, vihetnénk tovább a gondolatot, nem éppen az a „semmi”, amiről annyit, de annyit ír Debreczeny. Vagyis, mondhatjuk, az irónia, a mindig, mindent abszurdnak látunk szemlélete, és a mindig mindent gúnnyal nézünk, és nevetünk a nyelvi furcsaságokon és játszunk is ezekkel a nyelvi furcsaságokkal szemlélete végül is valóban a „semmibe” torkollik, vagyis abba a valamibe, ahol a semmi van, illetve a sötétség, ami persze nem teljesen maga a semmi.

A „tegnap van már” című sorozatban azt olvassuk, hogy „örömében üvöltözik az egyik / a másik bánatában / ennék az életet nagykanállal / de hát a széklettartályban / / csak kiskanál van / örömében kanalazza az egyik / a másik bánatában / gyógyszerészüknek kezelőorvosa van „. A „semmi mellékdalok”-ban azt olvassuk, hogy „van aki le is ugrik / de van aki csak kiált / és van aki le is ugrik / és kiált is”, meg azt, huszonnégyszer egymás után, hogy „semmi, semmi”.

Debreczeny tehát megtestesíti azt a fanyar humort és keserűséget, ami jellemzi ezt a nemzedéket, ezért is öröm olvasni – ha szabad ezzel a paradoxonnal zárni ezt a kis eszmefuttatást.

(Elhangzott Debreczeny György: sötét lesz című kötetének a bemutatóján, 2018. január 30-án, az Írók Boltjában)