Ernesto Morales Metamorphosis című kiállítása

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

2018. 01. 25 – 2018. 02. 08.

Léna & Roselli Gallery

1052 Budapest, Galamb u. 6.

Abafáy-Deák Csillag: Az Opus Magnum (Nagy mű) felé

2017 szeptemberében volt alkalmam első ízben találkozni Ernesto Morales képeivel. A nemzetközileg elismert, Argentínából származó, jelenleg Olaszországban élő és alkotó művész három fiatal magyar művésszel együtt mutatkozott be első ízben Magyarországon a Léna&Roselli Galériában az Érkezők 4, Reneszánsz most című tárlaton, majd októberben a budapesti Art Marketen. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a négy művészt bemutató kiállítást megnyissam, ahol láthattuk, miként értelmezik a reneszánsz hagyományát, a maradandót és a változót, és szubjektumként miként őrzik, újítják meg kapcsolatukat a világgal. Érkezni sokféleképpen lehet. Az érkezés távozás is, mert mindig valahonnan érkezünk. Az érkezés jelenlét is. Ernesto Morales érkezett a legmesszebbről, nem szülőföldjéről, Argentínából, hanem jelenlegi választott hazájából, Olaszországból. Aranyat és fényt hozott nekünk. Nem csillagok ragyognak a sötét égen, hanem fehér felhő, mint egy békét felmutató zászló, és alatta a föld arannyá változott.  Mintha huszonegyedik századi, kortárs alkimistaként, megtalálta volna a bölcsek kövét. De munkáin az arany nem talmi csillogást jelent és jelez, az „ultima materia” itt szellemi, ún. filozófusi arannyá válik. Képei szimbolikus utazások is, ahol sötétség és fény elválaszthatatlanok.

Ernesto Morales most megnyílt egyéni kiállítása a Metamorphosis címet viseli. A Lena & Roselli Galériában Keserű Katalin művészettörténész megnyitó beszéde alaposan körbejárta és kontextusba helyezte a művész alkotói világát. Morales képeinek metamorfózisa számos rokon vonást mutat egy alkimista világával, de nem a közönséges fémet változtatja arannyá. Műveiben a lélek megtisztításának vágyát fedezhetjük fel. A metafizikát. Felemeli az emberi lelket. Nem az örök életet kutatja, nem is az elixír nyomában jár. Mesterséges életet sem teremt. Nincs a kezében a bölcsek köve sem. Beavat minket a világ változásaiba, amit megfigyelt. Ahogyan megjelenik egy felhő, és átalakul. Nem más ez, mint az újjászületés szimbóluma, allegóriája, a természet (Anyatermészet) felébredése és mítosza: környezetünk és mi magunk is változunk, hol várakozással telten figyelünk a változásokra, hol csak később tudatosítjuk magunkban, utólag, hogy minek is voltunk a tanúi vagy részesei, alanyai. Ciklikusak a változások, ahogy a nap és éjszaka váltakozása, ritmusa is az. Fehér és fekete, sötétség és fény szegül egymással szembe, ill. egészítik ki egymást, egymás ellentéteiként. Fény és árnyék, a kép bal oldalán az aranyszín, mint mérték, mint attribútum. Intim és vonzó világba vezet a művész, mert mi magunk is átéltünk életünk során hasonlót, kapcsolatot a környezettel, az égbolttal, az aranyszínnel. Ahogy megfigyeltük a színek és a fény váltakozását, egy alkonyt, szavakba nem foglalható jelenségét. Közhelyek sokaságával tudnánk leírni az eseményeket. Morales elkerüli a képi közhelyeket. Az érzékenységére figyelünk, a finom ecsetvonásokra, színkezelésekre, motivációjára. Évszázadokat lép vissza a témaválasztásában, a füstös-aranyozott festészeti módozatokban, egészen a reneszánszig, sőt annál távolabbra is, akár a teremtés mítoszáig.

Képein is ketyeg az óra, megjelenik az idő, múlik, nem fenyegetően, a fekete-fehér felhők jönnek-mennek, mintha szellemek járnának, égi és földi szellemek. Equinox – napéjegyenlőség című kép. Rózsák. Beugrik A rózsa neve (Il nome della rosa) Umberto Eco olasz szemiotika professzor első regénye. A mű tisztelgés Jorge Borghes és annak műve, a Bábeli könyvtár előtt. Morales is tiszteleg Borghes előtt. Tiszteleg a hasonlóság és a különbség előtt. Egyik feltételezi a másikat. Komplementer jelenséget ábrázol. A bolygó fehér lesz, vagy eltűnik. Üres helyét látjuk. Elnyelte egy fekete lyuk. A kettős természetű jelenségeket vizsgálja, egységüket keresi. Mintha önmagát szemlélné, ahogy egy férfi szemléli önmagát egy nőben és viszont. Mert a természetben, a másik emberben van olyasmi, ami nincs meg a művészben Képesek vagyunk-e önmagunkat megismerni? Morales képei tanúsítják, messze jutott az önmegismerésben, a gondolkodásban. Világot teremtett, ami a valóságban nem létezik. Képeinek belső szerkezete szilárd, nincsenek aránytalanságok, felesleges üres terek.

A sárga – lévén az arany színe is egyben – jelképezheti a bőséget is. Dél-Amerika országainak zászlaiban a sárga az arany, s így a gazdagság jelképe. Kínában a császár ruhájának meghatározó színe volt a sárga, s a császári rendeleteket is sárga selyemre festették. A buddhista szerzetesek ruhája is sárga és vörös színekből áll, ami azonban nem a profán, földi javakat, hanem a spirituális értelemben vett gazdagságot szimbolizálja. A sárga a reneszánsz idején kapcsolódik végleg a rózsához, bár az arany, azaz a sárga már a tizenegyedik században Krisztust szimbolizálja

Világot teremt Morales, a változó világot. A teljességre törekszik. Mintha a bölcsek kövét keresné. A megváltást. A harmóniát. A nyugalmat. A paradicsomot. Mintha egy mesevilágot hozna létre. Belépünk ebbe a világba, mint ahogy az Óz a csodák csodájában a kislány egy másik világba kerül. A fantázia világába. Ahol minden megtörténhet és meg is történik. Morales kutat és keres. A látottakat, ennek során saját érzéseit lényegíti át, közben látható erővel alakítja saját jellemét, halad előre saját maga fejlesztésében. Nem más ez, mint a természet visszahódítása, meghajlás a természet előtt, a reneszánsz alkotói előtt. Szétbont és újra összerak. Építkezik. A hétköznapi gondolat és érzelem határán túlra lép. A meg- és felfoghatatlan világba. Mintha arra törekedne, hogy megtalálja annak módját, miként is lehet a saját eszköze által a képi világot újra arannyá változtatni. Morales az aranykorba vágyik? Nem hiszem, és azt sem, hogy ily módon keresné az üdvösség, a boldogság, a fény, a paradicsomi létállapotot.

Morales tudása tégláiból építkezik, hogy létrejöjjön az Opus Magnum. Párhuzamos világban élünk, mai szóhasználattal, globalizált világban. A minket ért hatások másokat is érik vagy érhetik. A reakció lehet hasonló, azonos vagy közeli. A felismerés mellett a végeredmény a fontos. Paul Gauguin édenre lelt élete során. Morales aranyszíne az éden színe is. Még sem mondanám, hogy az édenére lelt, legfeljebb önmagára, ami már felér azzal, mintha a paradicsomot találta volna meg. Az Elveszett paradicsomot. Milton kedvező színben tüntetni fel Sátánt, ambíciókkal teli, büszke teremtésként, aki szembeszáll teremtőjével, a mindenható Istennel és háborút kezdeményez a mennyország ellen. Morales a békét keresi, nem a világgal, hanem önmagával száll szembe, és a képei azt bizonyítják, ügye nem áll bukásra.

Morales a lélek festője is, szellemi érzékenysége és tehetsége lehetővé teszi, hogy elvont formában is kifejezhesse azt, amit érez, amit gondol a világról, önmagáról, az emberről, a természetről. Számára természetes Borges nyelve és világa, a számba vehető világ, mint könyvtár, olyan tér, amely logikai úton elrendezhető. Mitológikus jelképeivel (arany, fehér liliom, bolygó stb) a költészet földjére is lép, jelezve, az irodalom világát is ismeri, szereti. Nemcsak új, hanem folyamatosan megújuló reneszánsz ez, megújulás.

Ernesto Morales érkezőként is folyamatosan úton van, és reméljük úton is marad, utat mutat, de úgy, hogy mi saját perspektívánkból járhatjuk utunkat.

Kölüs Lajos:  Vízgyöngy a hattyú tollán

2017-ben Arany János emlékévet ünnepeltünk. Balladái a magyar költészet gyöngyszemei. Az Arany név fogalom nálunk. Morales számára sem köznapi értelemben fontos az arany szó. Egy egész világot épít fel köré és belőle. Az arany, mint szín mellett megjelenik a fehér felhő és a fehér virág (rózsa és liliom) is. Morales törekvése az emberi természet megértése, miként is látunk, miként is gondolkodunk, érzünk, miközben környezetünk állandóan változik. Az arany már rég nem általános egyenérték (bár kincsképzőként ma is funkcionál), nimbusza ugyan megkopott, de mint szimbólum örök. Morales ikonfestő, a természet az ikonja, a láthatatlan Isten, arckép nélkül. Tilos arcot festeni. Marad  a felhő, az ég, a fény, a sárga fény, az arany, a fekete és a fehér.

Morales a természeti világról alkotja meg vízióit, köztük a Equinox című képét. Akár egy villámcsapást látnánk, égi jelenséget. A négy rózsa köti össze a földi és az égi világot. A földi világ a Casa Rosada (rózsa ház), vagyis az argentin elnöki palota. A palota rózsaszínű, mivel a 19. században a mészkövet ökörvérrel keverték össze, s ezáltal a színezőanyag jó kötőképességet és víztaszító tulajdonságot nyert. Morales rózsái fehérek. A rózsaság képzetével az ösztönök- álmok-látomások világába viszi a néző tekintetét. Lebbenő madárszárnyakat látni, a hajnalfény ködös, áttetsző színe a fényistenhez, így a termékenységhez köthető. Színpöttyök, sárgák, kékek sejtetik, itt rejtőzködésről is szó van, meg küzdelemről, vércseppeket látni a képen.  A négy rózsa a négy égtájra is utal, nincs hierarchikus rendjük, az egymásmellettiségük az egyenlőséget jelöli.

Morales egyik diptichonján a bolygó színe fehér (Gold X, 2017). Arany János egyik balladája jut eszembe. A lelkiismeret elől menekül Ágnes asszony, akit a kitörölhetetlen emlékezet gyötör. Mintha Morales is az emlékezet próbáját járná körül. A csillagok alatti fehér bolygó olyan, mint az Ágnes asszonyban olvasható liliomról pergő harmat vagy a vízgyöngy a hattyú tollán. Ragyog. A diptichon az ellentétekre épül, a sötétségre és a világosságra. Fehér, fekete a születés és gyász, a menyasszony és vőlegény, a nappal és éjszaka, a tisztaság és szenny, az angyalszárny és pokoli sötétség ellentéte, kapcsolata. A fehér virág számomra a japán festészetet jelenti, a természettel való egyesülést, a ki nem válást. Moralesnél fordított a helyzet, a fehér szín a kiválást, az elkülönülést jelenti. Az individuumot. Látszat és valóság fonódik egybe, gyökér és gyökértelenség szimbolizálja a földi élet végességét, esetlegességét. A diptichon domináns mozzanata a fehér, a rend és a megértés, a tisztaság vágyát és lehetőségét fedezhetjük fel benne.

A képek láttán felötlik bennem Csáki Róbert rokokós, aranyló világa, Incze Mózes foltos sárgája, Fürjesi Csaba figurák nélküli hullámzó, kietlen tere, egy sportpálya. Morales Gold VIII, 2017 alkotása egy benzinkutat ábrázol. A fehérrel körül ragyogtatott épület sziluettszerű, és lapos. A perspektíva más, mint ahogy megszoktuk. Nincs mozgás, minden üres, kihalt. A művészi utak olykor váratlanul találkoznak egymással, keresztezik egymást. Az élmény azonossága, hasonlósága okán.

Mai korunkat nem tekinthetjük az üdvösség, a boldogság, a fény korának, sőt aranykornak sem. Morales az aranyszínt használva egy elveszett világot teremt, az egységet, magát a paradicsomot. Fehér virágja jelzi, nincs tökéletesség, változás van. Örökös változás. Értve ez alatt a lelki folyamatokat is. A festék, a szín az anyagi világot jelenti, ahogy Morales keveri a színeket, és ebben örömét leli, nem számít, hogy valami még nincs kész, majd befejezi, nem számít, hogy mikor. Lehet, hogy már befejezte, amit látunk (Gold I, III, 2017) az a végleges befejezetlenség. Felhő, légkör, mindennapi jelenség. A Forest, 2016 röntgenkép, arány és méret, illetve megbillenő egyensúly, kísérteties fekete-fehér világ, szellemi tartomány. Felismerések sorozata, elrendezett világ, absztrakció, teremtett is, ugyanakkor nagyon is érzéki világ, amelyben lazán érezzük magunkat, és ebben a világban olykor érzéseink meglepőek, buják lesznek (Gold XVII, 2017), feloldódunk a természeti látványban.

Morales képei talányosak, a lélek otthonra találását mutatják, helyesebben az otthon keresését. Hol vagyunk otthon? Bolygóközi utazásra csábítanak, a földi lét elhagyására. Az ellentétek egységét keresi, még akkor is, amikor a kép toldaléka, kiegészítője lesz az arany. Kétkedünk, hogy ezzel szerves egységet hozott-e létre, de az ellentét az alkotó elemek között vitathatatlan. A reneszánszban még a világ egységes volt, nem szakadt ketté. Nem volt elidegenedés, üresség sem volt. Morales az isteni teremtés és a festő mint alkotó közötti párhuzamot keresi, a hit és a tudomány világát veti össze, a véges és a végtelen kapcsolatát kutatja, hogy minden a helyére kerüljön. Sokoldalú festő, keresi a harmóniát, de többnyire ellentéteket talál, feloldhatatlan ellentéteket. Nem kényszeríti nézőjét, hogy válasszon, sötétség vagy világosság. Sötétség és világosság. Hogy számunkra elérhetetlen az aranykor? A teljesség is? Melankóliát is érzek a képeken, sőt olykor fájdalmat is. Pestiesen mondva: ez van, ezt kell szeretni, ha kozmikussággal jelzi is képein, csak a távlat teremthet átfogó tekintetet.

Olajfestményeket látunk. Tónusokat, színátmeneteket. Csorgatott festéknyomokat, gondosan kidolgozott felületeket. És tereket, amelyek ott lapulnak a színekben és a színek alatt, fölött. Világos és mély tónusú színek a légkört veszik célba. A felhőket. Az elérhetetlen, a meghatározhatatlan és tünékeny világot. Morales utakat jár be, újakat és régieket. Közel és távol. Mint egy szerzetes, aki arra teszi fel életét, hogy mindig úton van, sohasem ér célba, és nem azért mert nincs célja. A szabadságot keresi, önmagában és a világban is. Mintha csak önmagában találná meg a vágyott szabadságot. A természet és ember kapcsolatára kérdez rá. Hol itt a harmónia, hol itt a gazdagság és jólét? Dimenziókat fest, párhuzamos világokat, amelyek a végtelenben nem találkoznak. A remény időnként könnyet csal a szemünkbe. A könny mint  – Vízgyöngy a hattyú tollán.