Kötter Tamás: Tűzkeresztség

Az ezredest a parancsnokságon találtam. Az ezredtörzs tagjaival egy térképet álltak körül, és a másnapi támadást tervezték. Az ezredes rendkívül kedves ember volt, sürgős teendői ellenére, azonnal fogadott, s miközben a vezénylési parancsomat olvasta, váltott velem néhány udvarias mondatot.

– Szóval azért jött, hogy harci tapasztalatot szerezzen. Ráadásul önként jelentkezett a frontra – fordult a többi tiszthez.

Néhányan közülük közölük barátságosan felém biccentettek.

– Szeretném látni, milyen is egy modern háború, mielőtt vége lenne.

Egy pillanatra elkomorult az ezredes tekintete.

– Én meg attól félek, hogy a háború csak most kezdődik igazán – mondta, de nem folytatta, én pedig nem mertem faggatni, hogy miért nem osztja optimista álláspontomat.

Az előző évi moszkvai fiaskó már múlté volt. A németek, szabadulva a tél fogságából, tavaszra gyorsan összeszedték magukat, és nemcsak megállították az orosz ellentámadást, de a szövetségeseik támogatásával két hatalmas hadseregcsoportban zúdultak előre az orosz sztyeppéken. Az, amelyikben a mi második hadseregünk is harcolt, Sztálingrádot, míg a déli csoport a kaukázusi olajmezőket vette célba. Az előbbi éke, mint a dárda hegye, a nagyszerű hatodik hadsereg volt, amely kemény napi harcokban, de feltartóztathatatlanul közeledett a szovjet diktátorról elnevezett városhoz. A hadsereg köreiben általános volt a vélekedés, hogy az oroszországi hadjárat hamarosan véget ér, amint a németek elfoglalják Sztálingrádot, és az olajmezőket, a szovjet kapitulál.

– Nos, hadnagy úr erre hamarosan módja lesz. Holnap támadást indítunk – bökött a térképre, amin apró piros és kék zászlók jelezték a saját és az ellenséges csapatok helyzetét. – És talán még az első harctéri kitüntetését is megszerezheti.

– Tudja, ezredes úr, a kitüntetés olyan, mint a repbomba: magasról jön és ártatlanokat érint – feleltem megfeledkezve magamról. Az ezredes és a többi tiszt udvariasan felnevetett ezen az elcsépelt katonaviccen.

Kilépve a parancsnokságról, roppantul elégedett voltam a bemutatkozással és önmagammal. Az épület előtt nagy volt nyüzsgés, motoros futárok jöttek, mentek vagy járó motorral parancsra vártak. A városkát kettészelő úton harckocsik, teherautók és kétoldalt libasorban gyalogosak tartottak a front irányába, ahonnan tompa ágyúdörgés hallatszott. Kellemes nyári nap volt, az ég tiszta, sehol egy felhő; enyhe szellő simogatta az arcomat. A közelgő kaland jóleső, bizsergető érzése járta át a testem.

Egy őrmester elvezetett a századomhoz. A főhadnagy is a másnapi támadás előkészítésével volt elfoglalva, akkor tért vissza az előőrsöktől. Egy földbe vájt bunkerben fogadott.  Ismerkedésre nem volt sok időnk, de annyit láttam, hogy a főhadnagy inas, barna ember. Az arca, mint az éhezőké, beesett volt, a szeme alatt vastag, fekete karikák húzódtak; a ráncok közé beette magát a por. Terepszínű álcaruhát viselt, a nyakában távcső lógott. Meglehetősen hűvösen fogadott.

– Hát nem siette el. Már hetek óta könyörgöm, hogy küldjenek valakit.

– Sajnálom, csak nemrég kaptam meg az áthelyezési parancsomat, már több mint egy hete úton vagyok.

– Kurva Oroszország, mindent elnyel – szakadt ki belőle, aztán tett egy megjegyzést a főparancsnokságra is. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy nincs túl jó véleménnyel a felső vezetésről.

Amikor közöltem, hogy egyenesen az akadémiáról jövök, elfintorodott, majd azt mondta:

– Az egyik szakaszparancsnokom néhány napja esett el. Maga veszi át a helyét.

– Értettem – feleltem.

– Sok szerencsét – nyújtotta felém a kezét. – Mert szüksége lesz rá – a hangja vészjóslóan csengett.

– Köszönöm.

Szinte éreztem, ahogy a megsemmisítő pillantása alatt, az önbizalmam, és vele jókedvem is, úgy illan el, mint reggeli napsugárral a harmat.

– És hadnagy úr – már a kijáratnál voltam, amikor utánam szólt.

– Uram?

– Az elődje jó katona volt…

A tekintetéből megértettem, hogy azt akarja mondani: „Magának kellene helyette ezeket az embereket vezetni, de maga nem lesz képes rá.”

Stukarajok csaptak le vijjogva a városra. Az oroszok a szélső házakban rendezték be az állásaikat, a bombázók ezeket támadták több hullámban. Az egész várost belepte az összeomló épületek porfelhője. A síkságon fekete füst úszott lustán.

A századunk egy nagyjából öt méter mély és ugyanilyen széles horhosban várakozott a támadási parancsra. A vízmosás a város szélső házsoraitól két-háromszáz méter távolságra,  párhuzamosan futott a síkságon, kitűnő védelmet nyújtva az oroszok tüze ellen. Csak a megfigyelők és én feküdtünk a horhos peremén, a század többi tagja lent a vízmosás alján készült a rohamra. A katonák csoportokba verődve beszélgettek, cigarettáztak, mások még egyszer ellenőrizték a felszerelésüket, a mélyen vallásosak különvonulva imádkoztak. Időnként robbanások rázták meg körülöttünk a sztyeppét, de az oroszok csak vaktában lövöldöztek, és szemmel láthatóan senki sem törődött velük.

Az utolsó Stukák is befejezték a támadást, alakzatba rendeződtek és nyugat felé vették az irányt, hogy visszatérjenek a repterükre.

– Készüljenek, hamarosan indul a támadás! – kiáltotta a főhadnagy.

Mintegy varázsütésre, megelevenedett a horhos. A század a város felőli oldalon, de egyelőre még a biztonságos mélységben vonalba fejlődött. Tőlünk jobbra és balra a másik két század is hasonlóan járt el. Hallottam a závárzatok vészjósló csattanását, amikor a honvédek csőre töltettek, aztán a kattanásokat, amikor visszabiztosították a fegyvereiket.

Felhúztam, és óvatosan, nehogy föld menjen a csőbe, magam mellé fektettem a Király-géppisztolyomat. Az utolsó repülőgépek hangja is elhalt, a nyugat felé szálló Stukák már csak apró pontok voltak az égen. Az M41-es tarackjaink is elhallgattak. Vészjósló csend ülte meg a tájat, csak véletlenszerűen törte meg egy-egy robbanás.

A parancs egyre késett.

Cigarettát vettem elő a zsebemből.  Azt reméltem, hogy néhány szippantás, ahogy máskor is, majd megnyugtat. De amikor végre sikerült az öngyújtómat előkotornom, a kezem megszűnt engedelmeskedni az agyamnak. Képtelen voltam felemelni és meggyújtani a számban lógó cigarettát. Összeszedtem minden erőmet, mély lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, elszámoltam tízig, aztán újra megpróbáltam felemelni a kezem, de mintha mázsás súlya lett volna, és lehetetlen volt akár csak megmozdítanom is.

– Hadnagy úr.

Összerezzentem a váratlan emberi hangra. Oldalra fordultam, és az őrmesteremmel találtam magam szembe, aki mellettem feküdt.

– Mit akar? – kérdeztem a síráshoz közeli hangon, amit hasztalan próbáltam leplezni.

Csak a szemével jelzett. Követtem a tekintetét. A kezében égő gyufát tartott, és felém kínálta a lángot.

Már félig elszívtam a cigarettát, és kissé meg is nyugodtam tőle, bár a szívem még mindig hevesen dobogott, amikor a városba vezető országút mentén felsorakozó harckocsik leadtak  néhány lövést, aztán nagy dübörgéssel elindultak az oroszok felé. Két Nimród páncélvadász fedezte a támadást, folyamatos tűz alatt tartva a város szélső házaiban megbúvó ellenséges tűzfészkeket. Az oroszok azonnal viszonozták a tüzet. PAK-ok ugató hangja a géppuskák kelepelésével, a harckocsiágyúk süvöltő hangjával, puskaropogással és az aknavetők tompa puffanásaival keveredett.

– Előőőőőőre – harsan fel a főhadnagy hangja. Mögöttem a katonák a horhos aljáról elkezdtek felkapaszkodni. Eldobtam a cigarettát, kibiztosítottam a géppisztolyomat, és vártam, hogy felérjenek.

Tőlünk jobbra-balra a többi szakasz is nekilendült, és néhány pillanat múlva a század harsogó „Hajráááá! Hajráááá!” kiáltásokkal a lángokban álló szélső házak felé zúdult.

Golyók fütyültek körülöttünk, néhányan felbuktak, de az oroszok érezhetően csak tessék-lássék módon védekeztek.

Teli torokból együtt üvöltöttem a többiekkel, ami furcsamód megnyugtatott. Már egészen közel jártunk az oroszokhoz, és én még mindig éltem, sőt egy karcolás sem esett rajtam. Mindez furcsa eufóriával töltött el.  „Végeredményben nem is olyan szörnyű dolog ez a csata”, gondoltam magamban, és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy februárban, ha majd hazautazom Budapestre, milyen lelkesem fogom a bálokon újra és újra elmesélni tűzkeresztségem történetét.

Az élen előnyomuló páncélosokkal egyszerre értük el a város szélét. Meg kell hagyni, a Stukák igazán kiváló munkát végeztek. Mindenütt orosz hullák hevertek; kiégett könnyű harckocsik, teherautók és a robbanásoktól megvetemedett, furcsán összecsavarodott ágyúk roncsai borították a környező házak udvarait és az utcákat. A megmaradt ellenség meg sem kísérelt ellenállni a rohamunknak, szinte harc nélkül feladta a szélső házakban kialakított állásait, és a város belseje felé hátrált.

– Eddig jól csinálták, hadnagy – kiabálta oda a mellettem elfutó századparancsok. – Most induljanak befelé – mutatott a város centrumába vezető utcára.

A katonák külön parancs nélkül is tudták a dolgukat. A szakasz két oszlopra vált szét, és az utca jobb és bal oldalán, szorosan a házak falához lapulva, libasorban folytatta az előrenyomulást.

Szinte tapintható volt a csend. Olyan üresek voltak az utcák, mintha vasárnap lett volna: az emberek otthon ülnek, rádiót hallgatnak és az ebédhez készülődnek. Orosz katonáknak, barikádoknak nyomát sem láttuk, orvlövészek sem lassították az előrenyomulást. Olykor egy-egy lövés csattant valamelyik szomszédos utcában, ahol a század többi része velünk párhuzamosan nyomult előre. Ilyenkor megálltunk, füleltünk, az ablakokat kémleltük, de nem történt semmi. „Akkor ennyi”, gondoltam magamban, „ezt igazán olcsón megúsztam.”

– Hadnagy úr, gyanús ez a csend – mondta az őrmesterem. – Valamire készülnek az oroszok.

– Vagy egyszerűen leléptek – mondtam. De inkább csak magamat akartam megnyugtatni, semmint az őrmesternek válaszolni.

Aztán, ahogy az már történni szokott a háborúban, a végén romlott el minden.

A főtér közepén csinos, fehérre meszelt, hagymakupolás templom állt, régi, jobbára a tizenkilencedik századi stílusban épült házak vették körül. Más utcák is ide torkolltak, így a század többi részével szinte egyszerre értünk ki a macskakővel borított térre.

A géppuskát a templom tornyában rejtették el, s abban a pillanatban, amikor a két orosz T-34-es csörömpölve előtört a tér túlsó felén folytatódó utcákból, és azonnal működésbe lépett. A géppuska, a tér házaiban rejtőzködő orosz gyalogság és a két harckocsi tüze azonnal szétszórta a századot.

– Az isten verje meg! Ez csapda! – kiabálta a századparancsnok.

Szinte azonnal kilőtték az egyik harckocsinkat. A kezelők kiugráltak a tankból, és a macskaköveken hemperegtek, hogy eloltsák égő ruhájukat. P-36-os páncéltörő ágyúink használhatatlannak bizonyultak, lövedékeik anélkül pattantak le az orosz harckocsik páncéljáról, hogy kárt tettek volna bennük. De aztán néhány bátor katona kúszva az egyik orosz tank közelébe férkőzött, és egy nyeles kézigránátköteggel lerobbantotta az egyik lánctalpát. A T34-es, mint valami sebesült, lesántult őskori szörny még néhány méternyit vonszolta magát, szikrákat hányva a macskakövön, aztán megállt. A bent rekedt legénység kétségbeesetten forgatta körbe-körbe a tornyot, hogy távol tartsa a gyalogságunkat. A tank  lőtt, töltött és újra lőtt; hatalmas darabok szakadtak ki a tért szegélyező hazák falából; a toronygéppuska lövedékei pattogtak a kövezeten. Mindent belepett a por. Végül sikerült lánggránátot dobni a torony mögötti rácsos szellőzőre. A motor azonnal beszívta a gyúlékony folyadékot, és a tank pillanatok alatt lángra kapott. A másik orosz harckocsi, látva társa szomorú végzetét, hátramenetbe kapcsolt, leadott még egy lövést, és eltűnt ugyanabban az utcatorkolatban, ahonnan néhány másodperccel korábban előrontott.

– Előre! Előre! A harckocsi mögé! Lapulj a házfalhoz! Ne tömörülj! Sebesülteket hátra! Gyerünk, ne maradj le! Emeleten géppuska! Tovább, gyorsan előre!

Megpróbáltam, a többi tiszthez hasonlóan, túlüvölteni a hangzavart és irányt szabni az eseményeknek. Arra még emlékszem, hogy berohantam egy házba, amelynek az emeletéről a tér másik oldalát tartották tűz alatt orosz géppisztolyosok. Aki a közelemben volt, mind követett. A ház már kigyulladt, sűrű füstben rohantunk felfelé. Kézigránátokkal vágtunk utat magunknak. A robbanások leszakították a gipszstukkókat, és nagy foltokban omlott a vakolat. Vastag porfelhőben rohantunk felfelé. Célozni nem volt időm, úgy tüzeltem bele a füstfelhőbe, hogy magam előtt mozgattam a géppisztolyt, mintha locsoltam volna. Hogy fenn pontosan mi történt, arról nincs világos emlékem. Lakásról lakásra küzdöttük magunkat előre. „Kézigránát!”, üvöltötte minden egyes alkalommal valaki, mire a falhoz lapultunk, vártuk a robbanást, amelyet üvegzápor követett: gyakran tokostól szakadtak ki az ablakok. Közelharcot vívtunk, ember ember ellen, olyan sűrű füstben, hogy nem láttuk egymást.

Az egész tíz percig, ha tartott, és kábult csönd követte.

Mire leértem a térre, a kiégett orosz tank fullasztó füstje már oszlani kezdett. Láttam a vért, a vonagló sebesülteket, a halottakat és a pusztítás ezernyi nyomát.  A templom aranyló kupolája eltűnt, csak a torony csonkja meredt a sápadtkék égre. Újabb egységek érkeztek: szanitécek sürgölődtek a sebesültek körül, a hullákat pakoltak egy teherautóra. Néhány orosz fogoly ácsorgott a templom falánál, őröktől körülvéve. A zászlóalj parancsnokát egy páncélkocsi mellett találtam. Az őrnagy közölte velem, hogy a főhadnagy súlyosan megsebesült, és én maradtam az egyetlen tiszt a századomnál.

– Hadnagy úr, vegye át a parancsnokságot, és vezesse az embereit a város szélére. A felderítés szerint orosz egységek gyülekeznek tőlünk keletre, hogy ellentámadást indítsanak. Vegyenek fel védőállást a másik két századdal együtt – adta ki a parancsot.

A városba vezető útra merőleges épületsorban rendezkedtünk be. Valamiféle üzem lehetett, mert a csarnokokban gépek álltak szabályos sorban. A két Nimród csatlakozott hozzánk. Az utászok rést robbantottak a gyárcsarnok betonfalába a páncélvadászok lövegeinek.

– Hadnagy úr, jönnek – jelentette az őrmester, alig fél óra várakozás után.

Elővettem a távcsövemet, és odaléptem az egyik lőálláshoz. Az orosz tankok még messze, lőtávolon kívül voltak, de gyorsan közeledtek. Hamarosan a páncéltesten utazó deszantlövészek apró alakjait is ki tudtam venni. Úgy számoltam, hogy néhány perc múlva a páncéltörők lőtávolába érnek. Cigarettát vettem elő, és az őrmestert is megkínáltam.

– Alázatosan köszönöm, hadnagy úr.

Óvatosan kiválasztott a tárcámból egy szálat, a szájába vette, aztán előzékenyen gyufáért nyúlt a zsebébe.

– Hagyja csak, őrmester – állítottam meg, aztán minden sietség nélkül elővettem az öngyújtómat, és előbb az övét, aztán saját cigarettámat gyújtottam meg.