Tiszatájonline | 2018. január 24.

Apai szív

THE OATH
Izlandi szerzői darabot boronálna össze a tömegfilmes konvenciókkal Baltasar Kormákur legutóbbi filmje, ám vállalkozása jobb esetben is csak félsiker. Drámának nem valami árnyalt, míg zsánerműként a kelleténél finomkodóbb, magát többnek feltüntetni igyekvő mozi, így a fagyos szigetország talán legismertebb – időközben hollywoodi kitérőket tevő – rendezője két szék között a pad alá esik… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

THE OATH

Izlandi szerzői darabot boronálna össze a tömegfilmes konvenciókkal Baltasar Kormákur legutóbbi filmje, ám vállalkozása jobb esetben is csak félsiker. Drámának nem valami árnyalt, míg zsánerműként a kelleténél finomkodóbb, magát többnek feltüntetni igyekvő mozi, így a fagyos szigetország talán legismertebb – időközben hollywoodi kitérőket tevő – rendezője két szék között a pad alá esik.

A címét az orvosok hippokráteszi esküjéből kölcsönző film jóval közelebb áll a 2008-as, Óskar Jónasson rendezte Reykjavík-Rotterdam szabványthrilleréhez – nemcsak azért, mert jelen esetben is színészként lép fel a direktor (azzal a különbséggel, hogy most önmagát instruálja), hanem a The Oath jobbára sablonokból építkező, az európai színtérről az Álomgyár felé nyitó globális mozi, cselekményszövése is szembetűnően amerikai típusú. Hovatovább, Kormákur tavalyi dobása akár vezeklésnek sem lenne utolsó, amennyiben a Jónasson-krimi újráján, a Csempészeken (esetleg a 2 kaliber buddy movie-ján, az Everest katasztrófa-giccseposzán) kíván javítani, ám ez sajnos hiábavaló nézői vágyálom. Jóllehet, a rendező rengeteg energiát öl a karakterrajzokba, nemes döntése félúton enervált kényszerré alakul, és bár a szülő-gyerek reláció beemelésével olyan speciálisan izlandi témákat érint, melyeket épp a 101 Reykjavík vagy a Rúnar Rúnarsson jegyezte Madárkák szokott, a The Oath egyszerűen nem lel rá a helyes arányokra.

Felnövéstörténettel, az apa szubjektív döntéskényszerével/ karaktertragédiájával, generációs különbségekkel egyaránt operál a narratíva, vagyis nyomatékosan művészfilmes beütést választ, ám a filmben jó ideig nincs annyi szufla, hogy centrális témái gyomorszájon üssenek, de legalábbis relevánsnak hassanak. Nyitánya rendkívül unalmas: Kormákur a Finnur nevű, sebészként dolgozó édesapát játssza. Szimpla családi életképek jönnek, vacsorához ül le a família, hithű templomba járó az apa, az anya és a kislány, a vidéki idillt – szinte már a Schwarzenegger-féle Kommandó naiv felütését idézően – a doktor családfő lovászkodása hivatott aládúcolni. Persze, a The Oath jelzi, annyira mégsem stimmelnek a hétköznapok, ugyanis az apa idősebb lánya, Anna láthatóan lepukkantan, késve zuhan be a nagyapa temetésére. Hihetetlenül komolyan veszi magát a cselekmény, faarccal bámészkodnak szereplők, ám eszköztelenségük sajnálatosan eseménytelenségbe fullad. Finnur konzervatív, családszerető beállítottsága így legfeljebb egy Derrick-típusú, nyugalmas ütemű bűnügyi tévéfilmhez illik, világmozis, korlátokat átszakító szerzői remekléshez, bőr alá kúszó famíliatragédiához azonban nagyon kevés. Igyekezzen bár Kormákur súlyt adni az apa morális dilemmájának (Miképp érvényesüljön szerető páterként és védelmezze a drogfüggővé züllő lányát, plusz őrizze a családi békét?), nehéz úgy együtt lélegezni a karakterrel, ha vívódását a valóban lélegzetelállító havas-rögös, kietlen hegyvidéki panorámák, netán az iskolás repetitivitással visszatérő, dühödt úszó és bicikliző apa-epizódok támasztják alá.

MV5BMTYwODEzMDkyN15BMl5BanBnXkFtZTgwNTc4ODAxMDI@._V1_

A főszereplő helyzetének legtökéletesebb metaforája egy nyitott szívműtét gyakori bemutatása, és talán ezen a ponton látszik úgy, a The Oath erőre kaphat. Finnur ugyanis, noha őszintén, önzetlenül áll ki saját sarjáért, egyre jobban bemocskolja a kezét – a film ilyenkor egyszerre hajt fejet az Elrabolva-trilógia és a Denis Villeneuve rendezte Fogságban előtt, sőt, különösen az utóbbi tetszik jó referenciának. Moralitásdrámaként sóz oda a mozi: miután az apa elrabolja, és rabságban tartja Óttart, a lányára szexragadozóként leselkedő, testileg kigyúrt, de erkölcsileg leépült, alkoholizáló gorillák körében villogó srácot, csaknem rizikósabb vizekre evezünk. Finnur ilyenkor nem Bryan Mills-típusú akcióhős, Kormákur ignorálja a szemérmetlen akció-hatásfokozást a visszafogott karakterépítés javára. Gyarló átlagpolgárként bőg le az apa, bűnbeesőként mind távolabb sodródik lánya kívánalmaitól, és végül önnön céljától, amit magának jelölt ki. Odüsszeiája így veszélyes egocentrizmussá duzzad, a The Oath ilyenkor patriarchális válságról, krízisbe futó maszkulinitásról regél – Kormákur saját rendezései közül leginkább az alulértékelt Lélegezz! című neo noir ugorhat be az Orfeuszként alászálló, A gonosz érintése Mexikójában csatangoló, illegális szervdonorok közé verődő és hasonlóan kérdőjeles erkölcsi választásokat hozó apa-főalakkal.

Hiába zárul ambivalensen a friss Kormákur-darab, utolsó teljesítményére legfeljebb csak félszívvel tanácsos csettinteni. A The Oath fantáziátlanul rendezett, ritmustalan vesszőfutás, direktora ráadásul sokkal jobb színész, mint rendező. Réveteg, tehetetlen ábrázata tényleg visszaad kicsit az apát kínzó feszültségszcenárióból, drámai alaphelyzetből, ám lomha vágásai, unalmas plánjai, alulinspirált jelenetszervezése kevés örömmel kecsegtetnek, holott bátrabb nekifeszüléssel ez a film nemcsak szép elegye volna a rendező kedvenc amerikai thrillereinek (A kis szemtanú, Lángoló Mississippi) és az általa nagyra becsült csehovi drámáknak (A tenger, Fehér nászéjszaka), de gond nélkül belesimulna az új izlandi szerzői alkotások deviancia-problémáiba.

Szabó Ádám

 

MV5BMWEwMmRhMzItMzQ5NC00ZTFlLWJiM2YtMGM4MGIxYWRkMTI2XkEyXkFqcGdeQXVyNTAzNDM2Njc@._V1_Eiðurinn, 2016

Rendező: Baltasar Kormákur

Szereplők: Baltasar Kormákur, Hera Hilmar, Gísli Örn Garðarsson, Ingvar Eggert Sigurðsson, Þorsteinn Bachmann