Tiszatájonline | 2018. január 21.

Új Appendix (45/52)

2009-et írunk. Június negyedike van. Gyalog indulok el, de hiába próbálok a lehető leglassabban haladni, mégis én érek oda a leghamarabb az RS9-be (Rumbach Sebestyén utca 9.), ahol este 6-tól kezdődik az első könyvem, az Inter Presszó (FISZ), bemutatója.

2009

2009-et írunk. Június negyedike van. Gyalog indulok el, de hiába próbálok a lehető leglassabban haladni, mégis én érek oda a leghamarabb az RS9-be (Rumbach Sebestyén utca 9.), ahol este 6-tól kezdődik az új az első könyvem, az Inter Presszó (FISZ), bemutatója. Lemegyek a hátsó terembe, teljesen üres, nemcsak, hogy ismerősök, de konkrétan senki sincs a helyen a személyzeten kívül. Hirtelen ideges leszek, hogy mi lesz, ha senki nem jön el! Képtelen vagyok maradni, elmegyek kicsit sétálni inkább. Kötetlen séta, ez jut eszembe, amikor kilépve az ajtón elindulok a Király utca felé. Még rengeteg időm van. Mit csinál egy író, ha van 45 perce az első könyvének a bemutatója előtt?, kérdezem magamtól. Vajon végiggondolja a könyv születését az ötlettől egészen addig, amíg bele nem dobja a még szinte nyomdameleg első példányát egy pocsolyába?, tanakodom. Igazából nem gondolok semmire, örülök, mint majom a farkának, és sodródom a kora nyári estében. Azon kapom magam, hogy a Kiskörúton megyek a Nyugati felé, és percenként veszem elő a telefonomat, hogy megnézzem rajta az órát, el ne késsek. Van még időm, a Bazilika is belefér!, állapítom meg. Bent elég sok a turista, de nem törődöm velük, beülök az egyik hátsó pad közepére. Hűvös van. Megtörlöm az izzadt homlokom, és megszokásból imára kulcsolom a kezem. Aztán mégiscsak gondolok a könyvre, de mindenféle pátosz nélkül. (Na, persze!) Boldog vagyok és elégedett! Majd amikor újra megnézem a telefont, már örömmel állapítom meg, hogy végre megint rendesen telik az idő. Mielőtt kilépnék a templomból visszafordulok, és intek egyet a kupola az ég felé. Szinte már sietnem is kell visszafelé. Útközben elkezdenek hívogatni, hogy hol vagyok. Amikor újra belépek a hátsó terembe már teljesen tele van, olyanok is itt vannak, akikre egyáltalán nem számítottam! Még tízperc, és kezdünk!, mondják. Oké, rendben!, válaszolom, és ahogy elindulok az asztal felé, elkezdem érezni a vibrálást a gyomromban.

További Új Appendix történetek Neszlár Sándortól: https://tiszatajonline.hu/?tag=uj-appendix