Oliver Friggieri: Az ember legjobb barátja

– Egy kutya elég, több mint elég. Minek kéne több? – intette az asszony az urát. Az meg szó nélkül hallgatta. Így szokta. A férfi unatkozott, üresnek érezte az életét és ki akarta tölteni valamivel. Az első kutya után jöttek a többiek, végül négy lett, a felesége meg csak panaszkodott. A férfi mindig meghallgatta az asszonyt, mert nem volt más választása, de ő maga sosem bocsátkozott vele vitába.

– Egy napon, majd rájön – mondogatta magában a férfi. Sose mondta ezt az asszonynak hangosan, azt akarta, hogy az jöjjön rá magától.

Az esküvő napjától magukban éltek. Akkor a férfi nagy büszkeséggel mondta:

– Sok-sok gyerekünk lesz, és majd ránk hasonlítanak. A gyerekek olyan aranyosak. Isten ajándékai. Meglásd, tele lesz a ház gyerekkel! – De valójában nem érzett különleges vágyat arra, hogy apa legyen.

– Kívánom, hogy ikreitek legyen – mondta nekik az egyik vendég az esküvőjükön, és mindenki, aki hallotta, megismételte a kívánságot.

A hosszú évek olyan gyorsan teltek el, mint a villám, és nem hoztak gyermekáldást. Az esküvői éjszaka nyugalma is elszállt, s olykor veszekedés tört ki közöttük, akár semmiségeken is.

– Mindig te kezded! Mindig! – dünnyögte a férfi.

– Mindig én? Az lehet, de te folytatod… – és az asszony kötelességtudóan végigment a panaszlistáján. Ez többé-kevésbé így történt.

Ketten kezdték, és ketten folytatták. A valódi bűnös másvalami volt: azért vitatkoznak, mert nem volt jobb dolguk. A férfi azt hitte, hogy a sokévi házasság után az asszony belátja, a ház túl nagy kettejüknek, a csend néha szörnyűséges és rémisztő, és megérti, amit ő már régóta ért: az állatok az ember igaz barátai.

– Igaz barátok, igaz barátok, mivel jössz még elő? – vágott vissza az asszony mérgesen. A férfi próbálta megmagyarázni még a kutyák ugatását is. A szíve mélyén persze azt szerette volna, ha kutyák csendesebbek lennének, de sose szólt rájuk.

– Amíg én itt vagyok, nem fogtok nélkülözni! Inkább nektek adom a részem – mondta nekik csendesen.

Amikor az asszony ágyban fekvő beteg lett, a kutyák megérezték a házban a bajt. Már nem volt, aki ellenséges pillantást vessen rájuk, és megszűnt a veszekedés is. Mintha értették volna, mi történik körülöttük, de nem látszott rajtuk aggodalom.

Az asszony meghalt, meggyászolták a maguk módján. Attól fogva több időt tudtak tölteni a férfival. Azonnal rájöttek, hogy gazdájuk is megváltozott.

– Mivé lettél? Mivé lettél? – kérdezgették pillantásaikkal.

– Meghalt a feleségem. Nem szeretett benneteket, ez igaz, de el kell felejtenetek a rosszat és meg kell bocsájtanotok neki. Ami elmúlt, az elmúlt. Gyászoljátok, legalább én miattam – mondta a kutyáinak.

Azok köréje gyűltek, összebújtak szorosan, mint a hűvös éjszakákon. Várták, hogy gazdájuk befejezze a mondókáját, és egy pillantást vessen rájuk.

– Tudom, hogy ennek ellenére boldogok vagytok, azért ugrándoztok – mondta nekik szánakozva. Ezt a kedves hangot jól ismerték, már kölyök koruk óta, mióta a gazdájuk rájuk lelt az utcákon.

A férfi megsimogatta mind a négyőjük pofácskát. A kutyák hálából azonnal a nyelvüket lógatva bújtak hozzá, csakhogy megmutassák, mennyire imádják őt. Mindenki a saját módján szeret; ez a szeretet értéke.

– Tudom, tudom, hogy szeretsz, talán jobban, mint én téged. Ha láthatnád ezt, asszony! Én is megérdemlem a szeretetet – mondta a férfi, de az asszony már nem hallotta. Ha hallotta volna, biztosan megint fújna rá.

A gyászidő letelt. Először a kutyáknak, aztán a férfinak is. A jószágok nem voltak kifejezetten boldogok, de legalább szabadon kószálhattak a házban. A férfi a gondjukat viselte, bár gyakran eszébe jutott felesége szidalma: „Te a bolondjuk vagy! Ezeknek a bestiáknak a bolondja. Ahelyett, hogy velem törődnél! Kevesebbet érek tán, mint egy állat?” De aztán megértette, hogy mindenki másodrendű a bestiákhoz képest és nincs náluk becsesebb teremtmény a földön.

A férfi most érezte először az életében, hogy ő a ház abszolút ura. Senki sem panaszkodik, hogy ugatnak a kutyák, senki se veszekszik vele, ha azok egymást hajkurásszák a ház egyik végétől a másikig, senki sem szidja: ”Ne hozz ide több kutyát!”

A férfi megváltozott. Még a szobáját is átrendezte, hogy az is az eljövendő életét szolgálja. Új terek, új vendégek. Semmi sem maradt a régi módon a házban, kivéve a képeket a falon. El akarta felejteni a múltat és élni a jelent, de minden zúg, minden régi bútor a feleségére emlékeztette. Még az illat is, s a csend is, amely hirtelen hullott le mindennap ugyanazon órában. Valahogy az asszony még mindig itt volt, de már nem vetült árnyéka a férfira.

A kutyák száma szaporodott. A férfi minden új jövevényt rendesen fogadott.

– Az igaz barátok megérdemlik a kényelmet – mondta és nem volt, aki ellentmondott volna neki. Reggelente korán kelt, fogott egy üres zsákot és elindult keresgélni. Mindig talált nekik kenyérhéjat, olykor még húst vagy csontot, valami kidobott ételt. Azon kívül voltak jószívű emberek is, akik újságpapírba csomagolták a maradékot, és odatették az ajtaja elé. Előfordult, hogy a környékbeli kutyák megelőzték őt és felfalták. A szomszédok jól ismerték az öreget és gyakran gondoltak rá: a gyerekek kettőt kopogtak az ajtón, az öreg kinyitotta és a lurkók ott álltak, kezükben apró csomagokkal.

– Köszönöm, nagyon szépen köszönöm! Köszönöm az édesanyádnak! – vette át a csomagot, és magában motyogva bontogatta az újságpapírt. A gyerekek még mindig az ajtóban ácsorogtak; behívta őket. Nem minden gyerek kedvelte a kutyákat. Volt, aki megijedt, és inkább odakinn maradt, onnan kukucskált, de legtöbbjük félelem nélkül lépett be:

– Nézd, az tegnap még nem volt itt! − kiáltott fel az egyik fiú.

– Nos – mondta a férfi lassan –, a parkban találtam. El se tudod képzelni, milyen éhes volt szegény! Megfürdettem, és nézd, most úgy néz ki, mint új korában – mosolygott.

Hazahozta, bárhol is találta őket. Mászkált a falu utcáin, benézett minden sikátorba. Fütyült nekik, azok meg rohantak hozzá. Megcirógatta őket, nyakukra tette a pórázt, amit a zsebében hordott. Másokat mérges apukák hoztak hozzá, akinek csemetéi hasonlóképpen szerzett jószággal állítottak haza.

– Nem akarok állatot a házban! – mondták az apák a fiaiknak. A szavak és a hangsúly mindig ugyanaz volt. A fiúk sírásban törtek ki, haragosan dobbantottak a lábukkal, éhségsztrájkkal fenyegetőztek, és egyetlen pár cipőjüket végig csuszolták a földön, hogy tönkretegyék rosszaságból vagy bosszúból.

– Ha elnyüstölöd a cipődet, úgy fogsz benne járni! Nem akarok kutyát a házban! – Az apák megragadták a kiskutyákat és elvitték az öreghez. Néhány gyerek megvigasztalódott azzal, hogy iskolából hazafelé jövet az öreg házánál eljátszadozhatott kedvencével. A szomszédok sosem panaszkodtak. Csak egyszer tett bejelentést egy öregasszony. Egy este elment a rendőrségre és kérte, hadd beszélhessen az ügyeletessel. Azt követelte, tüntessék el a kutyákat. Két nappal később a falu rendőre figyelmeztette az öreget. Megmondta, hogy bejelentés érkezett ellene és azt tanácsolta, hogy szabaduljon meg a kutyáktól, vagy legalább néhányuktól. Az öreg kétszer bólintott és azt mondta: – Igen, igen uram.

A rendőr elment, és minden úgy maradt, ahogy azelőtt volt. De onnantól kezdve nem volt több új jövevény.

– Nyugi, shhhh! – intette őket az öreg, mikor ugattak. – Nem mindenki szeret bennünket.

A kutyák lökdösni kezdték a tányérjaikat a gazdi felé.

Amint az öreg kiosztotta a vacsorát, egyetlen hang se esett. Evés után magához szólította őket, azok odamentek, ő meg beszélt hozzájuk. Még az ágyából is. A kutyák legtöbbször ott feküdtek az ágya mellett és nézték alvó gazdájukat. Úgy aludt el, hogy látta az imádatot a szemükben.

– Jó kutyák! Jó kutyák! Most alszom. – Lekapcsolta az éjjeli lámpát és kinyújtózott.

Másnap amint megszólalt az ébresztőóra, rögtön hívni kezdte kutyáit. Néhány közülük még lustálkodni szeretett volna. De olyan is előfordult, hogy valamelyikük rámordult a gazdira, mert akármilyen jó is volt hozzájuk, mégis csak voltak hibái, keveset aludt, és őket se hagyta békén.

Egy napon az öreg nem ébredt fel. A kutyák is tovább aludtak. Órák teltek el és senki sem szólította őket, mint máskor. Végül a jószágok maguktól fölébredtek és az ágyhoz somfordáltak. Az öreg a takarójába bugyolálva aludt, kinyújtózva, ahogy szokott. Néhány kutya ugatni kezdett, a többi az üres edényt nézegette. De a víz elpárolgott, az ételt meg fölették már az előző éjjel. Rohangálni kezdtek a szobában, a konyhában, aztán egyik helységből a másikba, várták, hogy gazdájuk felébredjék.

– Már napok óta nem láttam az öreget – mondta az egyik szomszéd.

– Igaz. Már vagy három napja – felelte a másik.

A negyedik nap a szomszédok az ajtó előtt gyülekeztek. Gyerekek is voltak közöttük, mert látni akarták a kedvenceiket.

– Szóljunk a rendőrségnek! – mondta valaki.

– Igen. Történhetett vele valami – mondták a többiek.

A hír szétfutott a faluban és rövid idő alatt tömeg gyűlt az ajtó elé. Megjöttek a rendőrök, egyikük kopogott az ajtón kétszer. A kutyák azonnal csaholni kezdtek.

– Még sose hallottam ilyen pokoli lármát – mondta az öregasszony, aki a feljelentést tette.

A rendőr először a tenyerével verte az ajtót, míg bele nem vörösödött a keze, majd csizmájával rugdosta. Senki se válaszolt, kivéve a kutyákat, de azok most már őrjöngtek.

– Nyissa ki, nyissa ki! – nógatta a tömeg a rendőrt.

– Egy, kettő, három – kiáltotta az őrmester. A rendőrök nekivetették vállukat az ajtónak és betörték. Még az ajtóvas is kiszakadt. Por hullott, vakolat, és potyogni kezdtek az apróbb téglák is.

A házból bűz csapott ki. A kutyák, mint neveletlen regiment rohantak ki, hangosan ugattak, fogaikat vicsorgatták és vészjóslóan indultak a hátráló emberek felé. A rendőrök egy pillanatig haboztak, hogy bemenjenek-e a házba. Az őrjöngés az ugatás, a vicsorgás egyre erősödött. A kutyák egyre vadabbakká váltak.

– Takarodj! – próbálta elzavarni az egyik kutyát az őrmester. De hiába, az a nadrágjába csimpaszkodott.

Nem tudott mást tenni, minthogy a ráugráló állatokat pisztolyával célba vette, és lelőtte egyiket a másik után. Néhány pillanat múlva az állatok mozdulatlanul hevertek a földön. Az őrmester abbahagyta a lövöldözést, de nem eresztette le a fegyverét, míg meg nem bizonyosodott, senkit sem fognak megtámadni. Ahogy az utolsó kutyát is leterítette, csend lett, és a tömeg is döbbenten elnémult.

A hálószoba közepén megtalálták az öreg csontig rágott tetemét. Húscafatok és csontok hevertek szanaszét.

– Akik az életét jelentették, azok jelentették neki halált is – sóhajtotta az őrmester szomorúan.

Fordította: Boda Magdolna