A Zuluban, ott van a nagy élet… Péntekenként és szombatonként késő estétől kora hajnalig dum-dum zene tölti meg a falut. Hiába menekülsz, hiába zárod kulcsra az ajtót, utánad jön a mosdóba is. A közelben élők előbb letargikusan legyintenek, de egy kis nógatásra máris hosszasan sorolják sérelmeiket. Marci bácsi, a Zulu egyik szomszédja néhány éve boldog süketségben él, így hiába az övé a harmadik ház a hírhedt szórakozóhelytől, őt nem zavarja a hangzavar. Marci bácsit a neje képviseli, sorolja is Marcsa néni bőszen a Zulu-szomszédság örömeit, a kapu alá hugyozástól, a szemetelésen át, el egészen a kibírhatatlan zakatolásig. A Zulu legmegértőbb szomszédja a falu központi parkja, ott csak az árnyas fák bólogatnak a sötétben, nem tudni őket miként érinti ez az egész. A legfurcsább, hogy a szórakozóhely közvetlen szomszédságában egy árvaház van, benne negyven gyerekkel, plusz az ügyeletes gondozókkal. Nincs az a hangszigetelés, ami meg nem történtté tenné a kibocsájtott zajszennyezést. Az egyik felvigyázó mesélte, amikor megszólal a zene, elkezdődik az ő több órás éjszakai malmozása, amely egészen a kora hajnali zárásig tart.
Sokszor eszembe jut ez az abszurd szomszédság, meg az, vajon a jogszabályok miatt a gyermekotthont kellene-e bezárni a Zulu miatt, vagy a Zulut a gyermekotthon miatt? De ez csak az én fejemben létező probléma, a hatóságok részéről mindkét intézmény testvériesen elvan egymással. Az is lehet, nemcsak Marci bácsi él boldog nemhallásban, hanem az önkormányzat, a rendőrség, a gyermekvédelem és ki tudja még, mely szervezetek nem akarják átvágni a gordiuszi csomót.
Egyébként egyszer jártam a Zuluban, egy vasárnap kora délután, amikor csak a pultos lány szemlélte a bejárati ajtóban a falu csendjét. Mert a vasárnap a Zulu halála. A potenciális Zulu-látogatók, a felső tagozatos diákok a délutáni busszal visszazötyögnek a városba. A vasárnap tehát egy békés hétvégi estének számít, régimódi falusi csenddel.
A Zulu léte egyébként azt példázza, hogy minden rosszat meg lehet szokni. Évekkel ezelőtt, amikor megnyílt, nagy felháborodás kísérte a hétvégi zajos estéket. Persze elsősorban a szomszédok részéről. Aztán szép lassan magukra maradtak, ezért jobb hiján beleszoktak, közben pedig megöregedtek, megsüketültek, mint Marci bácsi lelkem, és ma már úgy gondolják, jobb hallgatni. Vagy nem hallani. Az a biztos. Úgy tenni, mintha nem is létezne az az átkozott Zulu. Ezért, amikor finom iróniával és enyhe provokatív éllel a hétvégi pihenésről, meg a Zuluról kérdezem őket, mindig csodálkozásra kerekedő szemmel bizonygatják, hogy ők korán fekvők és úgy alszanak, mint a bunda.
Ilyen az, amikor megszokjuk a rosszat, amikor úgy érezzük túl kicsik vagyunk a dolgok megváltoztatásához, meg aztán idejekorán félni kezdünk, nehogy a végén még kapjunk egy taslit, ha sokat ágálunk egy olyan intézmény ellenében, amely, úgy tűnik, senkit sem zavar. Ezért hát a belenyugvást, a békés, kompromisszumos megsüketülést vagy éppen a füldugót választjuk. És úgy teszünk, mintha. Befelé őrlődünk. Aztán, amikor jó sok puskapor összegyűlt bennünk, ebben a felszínes mintha-életben, jöhet a mentő, a temetkezési vállalkozó, a pap, eltakarítani a robbanás nyomait. Mintha.
Fábián Tibor
