A megismerés gyönyöre

TRIO LES ESPRITS: BRAHMS & DVORAK: PIANO TRIOS
Igazából már magam sem tudom, hogyan akadtam rá a Trio Les Esprits lemezére, mert korábban nem ismertem őket, a névvel is barátkozom kellett, és aki behatóbb információkat szeretne szerezni a trióról, annak valamennyit érdemes franciául beszélnie, mert angolul alig találni róluk valamit. Ami nagy hiba, mivel tényleg jók, és akinek már a legújabb lemezük borítója láttán az a benyomása támadna, hogy roppant tehetségesek, annak teljesen igaza van… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

TRIO LES ESPRITS: BRAHMS & DVORAK: PIANO TRIOS

Igazából már magam sem tudom, hogyan akadtam rá a Trio Les Esprits lemezére, mert korábban nem ismertem őket, a névvel is barátkozom kellett, és aki behatóbb információkat szeretne szerezni a trióról, annak valamennyit érdemes franciául beszélnie, mert angolul alig találni róluk valamit. Ami nagy hiba, mivel tényleg jók, és akinek már a legújabb lemezük borítója láttán az a benyomása támadna, hogy roppant tehetségesek, annak teljesen igaza van. 2009-ben koncertezett együtt először Yang Mi-sa, Adam Laloum és Victor Julien-Laferrière, majd három évvel később megalakították a Trio les Esprits-t. Az ilyen történeteknek általában kétféle folytatása szokott lenni: a formáció a szép indulás, a szép remények után hamar feloszlik, netán hamar világhírűvé válik. Most egy harmadik változattal állunk szemben, mert a Trio Les Esprits nem oszlott fel, de még nem is világhírű, amivel egyébként az égvilágon nincs semmi gond, van még idejük kifutni.

Amit a friss lemezük alapján el tudok mondani, az mindenképpen biztató: nem akarnak túl nagyot markolni, nincs az albumon tucatnyi szerző tucatnyi száma, csak Brahms és Dvořák. Pontosabban négy Brahms-darab, és hat Dvořák-zongorahármas, és valójában teljesen mindegy, melyiket hallgatjuk, a Trio Les Esprits jól teljesíti a feladatát. Az indítás persze kicsit rémisztőnek tűnik elsőre, ám ez csak a prekoncepció, mert hiába Brahms zongorahármasa a leghosszabb tétel (majdnem 15 perc) a lemezen, már az indítás olyan könnyed, hogy rögtön meggyőzve érzem magam: itt valóban hárman játszanak, mind a három hangszer reflektál egymásra, és bár az instrukció szerint élénken, gyorsan kellene előadni a tételt, ők mégsem sietnek. Hiba, tévedés, esetleg rossz játék? Még véletlenül sem, csak játszanak velünk, kísérleteznek, élvezik, hogy zenélhetnek, és hát a zene már csak ilyen: hívogat a kísérletezgetésre.

A Dvořák-darabok nekem most valahogy komorabbnak tűntek, de ez aligha hiszem, hogy malőr, egyszerűen csak interpretáció kérdése. Persze, persze, majd az album első felét szívesebben hallgatom, Brahmshoz nagyobb örömmel nyúlok, de a lényeg mégiscsak az, hogy van késztetés arra, hogy az ember újra elővegye a lemezt, vagy éppen berakja a Spotifyon. És ez nagy szó. Ha úgy tetszik: dicséret.

Gera Márton