Semmi nincs a helyén

ROYAL CHRISTMAS GALA SARAH BRIGHTMANNEL
Már akkor éreztem, hogy baj lesz, amikor szembesültem vele, hogy alig látni valamit a színpadból, eleve teljesen sötét minden, és hiába a fények, most azok sem segítenek. Baj az valóban volt a budapesti Royal Christmas Galán, de a látvány volt a legkevesebb, az igazi probléma inkább az, hogy a néző leginkább egyetlen kérdést tehetett fel magának, amikor nem sokkal este 11 óra előtt hazaindult az Arénából: ez mégis mi volt? – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

ROYAL CHRISTMAS GALA SARAH BRIGHTMANNEL

Már akkor éreztem, hogy baj lesz, amikor szembesültem vele, hogy alig látni valamit a színpadból, eleve teljesen sötét minden, és hiába a fények, most azok sem segítenek. Baj az valóban volt a budapesti Royal Christmas Galán, de a látvány volt a legkevesebb, az igazi probléma inkább az, hogy a néző leginkább egyetlen kérdést tehetett fel magának, amikor nem sokkal este 11 óra előtt hazaindult az Arénából: ez mégis mi volt?

Persze, karácsonyi gáláról van szó, és ebből kifolyólag nyilván nem is olyan magasak az elvárások, karácsonyi dalokra vágyunk, meg az érzésre, hogy most majd megkönnyebbül a lelkünk, nyugodtan tudunk készülni az ünnepekre, bár az ember mégiscsak meghökken, amikor olvassa, hogy elvileg ez számít „a világ egyik legnépszerűbb és leglátványosabb karácsonyi show-jának”, ami biztosan így van, még ha én egészen mást is tapasztaltam. A benyomás inkább az, hogy a Gregorian énekegyüttes és Sarah Brightman közös haknijának egyik állomása volt ez, mindenféle koncepció és tematika nélkül.

Persze, a kötelező kellékek így is megvoltak: a Gregorian vezetője megdicsérte Budapestet, mondott pár szót magyarul, és mindenkivel tudatta, hogy szívesen vannak itt. Ez pedig nagyon örvendetes, csak a zenei teljesítményt nem találtam sehol. Kijöttek a színpadra az együttes tagjai, rejtélyes, kapucnis köpenyben, majd énekeltek ezt-azt, ám nagyjából olyan színvonalon, mintha valami iskolai gálán volnánk. Mondjuk, lehet, hogy tévedek, és egy iskolai előadáson jobban lehet látni mindent, mert a mostani koncert alatt csupán azt láttam, hogy énekesek mozognak a sötét színpadon, és olykor gyertyák ereszkednek feléjük felülről.

Szerencsére megjelent Mario Frangoulis görög tenor is, aki, ha nem is mentette meg az estét, legalább megmutatta, hogy van azért hang a színpadon, még ha az a Jingle Bellsben manifesztálódik is. A másik megmentőt Fernando Varelának hívják, Puerto Ricóról jött, és vélhetőleg ebből fakadt, hogy néhány másodperc erejéig elkezdte énekelni a Despacitót, ami lehet, hogy rettentően humoros volt, viszont mégiscsak rámutatott az egész este koncepciótlanságára. Aztán elénekelte a Nessun dormát, amiről megint nem tudom, mennyi köze van egy karácsonyi gálához, de legalább szépen szólt, betöltötte a teret, és annyira már nem is érdekelt, hogy nem látom az előadót, mivel a hang rendben volt.

De sajnos nem ezzel ért véget a gála, mert hát a második rész Sarah Brightmanről szólt, és jött is Sarah Brightman, szép ruhában, koronával a fején, csak a hangok nem voltak a helyükön. Ha azt mondom, hogy rossz volt az egész, akkor még nagyon finom voltam: a magas hangokkal egyáltalán nem sikerült megbirkóznia, és persze, a részlet Az operaház fantomjából rendben volt, de hát ez ne legyen már jelentős pozitívum, elvégre Sarah Brightman majdnem minden koncertjén előjön ez a musicalrészlet, volt ideje gyakorolni. És jöhetett neki írt szám, karácsonyi sláger, a helyzet minden esetben az volt: Sarah Brightman sajnos hamisan hatott. A Time to Say Goodbye persze szépen szólt, de ez nem tartott tovább öt percnél, miközben az este két és fél órás volt, és összességében elég kellemetlen élmény.

Gera Márton