Francia csemege

JONAS KAUFMANN: L’OPÉRA

Értjük már a lemez címéből is, hogy most a franciák következnek, francia szerzőket és áriákat hoz el nekünk Jonas Kaufmann, mert hát előbb-utóbb ennek is el kellett jönnie. Ha jól emlékszem, volt már lemeze német dalokkal, és persze megvoltak az olaszok is, utóbbi kapcsán még egy koncertfilm is született, ahol a nagy német megmutatta, hogy mi mindent köszönhetünk Itália zeneszerzőinek, miből maradnánk ki, ha nem lett volna Puccini vagy Verdi. Teljesen igaza van: ezernyi csodából kimaradnánk, ha nem lett volna Puccini és Verdi, és valószínűleg szintén ezernyi csodából maradnánk ki, ha nem volna Jonas Kaufmann. Vagy ha Kaufmannak nem olyan hangja lenne, amire odafigyel mindenki.

Persze, az már nem újdonság, hogy van egy jóképű tenor, akit jól mutat a tévében, a plakátokon, és még a hangja is olyan, hogy csak na. Ma már inkább az a kérdés, hogy Kaufmann mi akar lenni, hogyan küzd a beskatulyázás ellen, próbálja megmutatni, hogy elénekel ő mindent: nemcsak operaáriákat, hanem középszerű dalokat és sokat idézett operettslágereket, ha éppen ezt kívánja meg a helyzet. Ami a közönséget illeti, nos, az leginkább azt kívánja, hogy Kaufmann énekeljen, adjon ki újabb és újabb lemezeket, vagy jöjjön el Budapestre, és vegye meg kilóra a hallgatóságát azzal, hogy elénekli: „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket”.

Ha kilóra nem is vesz meg az új lemezével, a L’Opérával azért minden a legnagyobb rendben. Tisztelgés ez az album a francia szerzők előtt, ennek megfelelően van rajta Bizet, Gounod, Berlioz és Massenet is, és Kaufmann még azt is elmondja az ismertetőben, hogy a francia operarepertoár milyen közel is áll a szívéhez. A hallgató ezt persze készséggel elhiszi, ám egy picivel fontosabb, hogy mit nyújt a lemez. Aki kételkedne a minőségben, azt már az első három percben meggyőzi a tenor, olyan ugyanis az indítás, hogy rögtön érezzük, itt komoly dolgok vannak készülőben. Gounod Rómeó és Júliájával indul a lemez, és az első másfél perc csak felvezetés, a francia karmestersztár, Bertrand de Billy vezényel, aztán belép Kaufmann is, és csupán annyit kell kiejtenie a száján, hogy „l’amour”, már érzi az ember, hogy nincs itt semmi probléma. Úgy telik el ez a kicsivel több mint egy óra, hogy nem is érzi az ember, jön egymás után a részlet Wertherből és a Carmenből, és Kaufmann énekel, tartja a tempót, ha kell, visszafogja magát, olykor meg kiereszt magából mindent. Jól csinálja, na.

Persze, lehetne kicsit komolyabb a tét, nem kellene ez a biztonsági játék, nyugodtan válogathatna szélesebb repertoárról is Kaufmann, beemelve más, akár kevésbé ismert szerzőket is, de ennek nyilvánvalóan marketinggel kapcsolatos okai is vannak, bár lehet, hogy csak én magyarázom a bizonyítványt. Mindenesetre az összbenyomás nagyon is pozitív, és aki egyéb tanulságra is kíváncsi, annak örömmel mondom: Bertrand de Billy megint, újfent és parádésan bizonyítja, hogy kevés jobb karmester van most nála a világon.

Gera Márton

Jonas Kaufmann: L’Opéra

Sony Music, 2017