Megőrizted

Az alsóvárosi Fekete Madonnával szemben ücsörgök, erre arra kószálnak a gondolataim, miközben szememmel pásztázom a kis hálatáblákat, amivel a kápolna falát burkolták. Megannyi köszönet, megannyi évszám, néhány név és monogram. Az ezerfordozatú élettörténetek sokméretű márványtáblácskáit egy síkba helyezi és egymáshoz csiszolja a vallási áhítat és a kőműves barát. Az egyszavas feliratok mögött az emlékezés mélysége, tágassága és a felejtés balzsama. Szegedi néprajzosok jártak utána egyszer a családoknak és történeteknek, amikről a Máriának címzett hálaképek tudósítanak. A sok felderíthetetlen történet mellett néhány fellelhető érintett, aki már nem is emlékszik, hogy is volt, ki is, miért is mondott köszönetet az imádság töredékes szavaival.

Egyszerre érzékelem, hogy egy ideje tekintetem az egyik táblán időz, mint szívemben „a tigris meg a szelíd őz”. Nem is a szó, amit odavéstek, hanem inkább a dátum: 1956. X. 23. A forradalom kitörésének napján történt valami olyasmi, amit a hit megörökíteni kívánt, összekapcsolni a Mária-tisztelet évszázados folyamával.

Megőrizted

„Megőrizted”, állítja a tábla felirata, így kijelentő módban, egy szavas tőmondatként, tegezve, a kimondatlan tárgyra utalva. Valaki, a monogram szerint „Eő. B.né”., így adott hálát a Szent Szűznek, megörökítve az utókor számára, hogy ami elveszhetett volna, az nem veszett el. Egykori fényképek és filmrészletek tolulnak elém, fekete fehér képernyővé varázsolva a szürke táblát. Szegedi diákok az AudMaxban, aztán Pest felé vonulva. Boldogan, felszabadultan őgyelgő járókelők az utcákon, nemzeti lobogóval pózoló sihederek, mélybe zuhanó önkényuralmi jelképek, porfelhő a diktátorok ledöntött szobra körül. És a tankok, és a házakon tátongó lövedéknyomok, és a temetetlen halottak az úttesteken. Megőrizted – valaki erre a sorsra juthatott volna, de nem így lett. Egyetemi hallgató vagy szegedi inas anyja mégsem veszítette el a fiát, lányát vagy a nagymama unokáját.

És ha nem is ember lett megőrizve, nem valaki, hanem valami. Talán a családi hagyomány, amelyet a hatalomátvétel megpróbált megtörni és eltakarítani, mint a múltat, végképp. Vagy inkább a hit, amellyel szemben acsarkodó ideológiák ágaskodtak tömegsírokon emelt pódiumokról harsogva. Leginkább a reményről lehet szó, amely mégsem hunyt ki, amely ébren lett tartva, ellenében minden tapasztalatnak, bánatnak, kínnak.

A templomajtó nyikorgása riaszt fel, barna csuhás barát csukja a templomot. Kint szemembe ver az eső az erős szélben. Megőrizve lenni és megőrizni. Az esti Alsóváros házait nézem, megőrizted. Visszapillantok a kivilágított templomra, több mint ötszáz év óta mindig megőrizted. Családomra gondolok, megőrizted őket minden kalandjuk során. Csodák tanúi vagyunk, mindenek dacára mégis megőrizve.

Máté-Tóth András