Villa is, borbély is

A SEVILLAI BORBÉLY SZEGEDEN

A magam részéről izgatottan vártam vissza Kerényi Miklós Gábort a szegedi operai életbe. Ugyanis vagy 30 éve (jóval azelőtt, hogy Keróvá vált volna) jelentős szerepet játszott. 1983-ban lett Szegeden Oberfrank Géza főzeneigazgató, azaz egyszerre vezetője a szimfonikus zenekarnak és az operatársulatnak. Fő eszménye a zenés színház volt, színházi értelemben is jelentős és kidolgozott operaelőadások létrehozása. Ebben fő szövetségesét 1985-től Kerényiben találta meg, akivel főleg a Macbeth, A bolygó hollandi, és az Otelló előadásaiban megmutatták, hogyan is képzelhetjük a korszerű operaszínházat. Az értelmes színpadi cselekvések, a tömegek hatásos mozgatása, a szuggesztív világítási effektusok, valamint a merész szcenikai megoldások ebben a közegben újdonságként hatottak és az operajátszás megújítását indították el. Később a karmester is, a rendező is Pesten folytatták pályájukat, de Kerényi 1995-ben egy csodás Pillangóasszonnyal, később pedig a Dóm téren egy izgalmasan kavargó Álarcosbállal növelte művészi tőkéjét a Tisza-parti operabankban.

A Szabadtéri Játékokon hosszabb szünet utána Carmennel és a Parasztbecsület Bajazzókkal tért vissza a műfajhoz, most pedig Rossini elnyűhetetlen remekét jegyzi ismét a kőszínházban. A szokásos fordulat azonban most igazi értelmet nyert, hisz Kerényi – szentpétervári rendezése és időközben kipattant zaklatási botránya miatt – csak néhány korai próbán vett részt személyesen, a színpadra állítás dandárját asszisztenseire volt kénytelen hagyni. A produkció a Szentendrei Teátrum 1992-es produkciójának a fölújítása. Az előadást azonban ezen a nyáron ismét eljátszották Szentendrén, abban a mostani gárdából többen benne is voltak, úgyhogy a produkciót bízvást tekinthetjük vérbeli Kero-rendezésnek, és jól megvizsgálhatjuk rajta a sikeres zenés színpadi alkotó erényeit, gyengeségeit, korlátait.

Székely László mutatós rácsvillát tervezett. Az elgondolás világos: Rosinát gyámapja fogva tartja, ez egy börtön. A darabnak alapmotívuma a bezártság. Másfél felvonás azzal telik, hogy Almaviva szeretne bejutni a házba, a végén meg az okozza a fejtörést, hogy a szerelmesek nem tudnak kijutni. Akkor viszont érthetetlen, hogy a rácsos falakon bárki könnyedén fölmászik az erkélyre, a jobb oldani ajtót állandóan nyitva felejtik, az előtér alacsony, rácsos kerítésén pedig simán átlépnek. Úgyhogy az egyik fő probléma jelentéktelenné és érthetetlenné válik.

Ma már mindenki ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megoperarendezze a nyitányt. Igaz, Kerényi ezt már az 1986-os Macbethben sem mulasztotta el. Most azt eszelte ki, hogy Bartolo és háztartása az előzene alatt költözik Sevillába. Logikus elképzelés, csak az zenedrámai probléma vele, hogy több szereplő, főképp Rosina és Figaro megjelenését Rossini rafináltan kigondolta és megkomponálta, most pedig ezek a színpadi meglepetések szertefoszlanak. Kerényi színpada mindig dinamikus, nyüzsgő, élettel teli. Ez különösen egy vígopera esetében jól hangzik. A rendező viszont jobban hisz a saját petárdaiban, mint énekesei és a zene erejében. Ma már úgy gondolom, hogy az opera esetében kényes arányt kell találni, és elsősorban az éneklő emberre kell koncentrálni. Figarót három segéd kísérgeti, hol kismaffiózók, hol borbélysegédek. Híres belépője alatt három nézőt meg is borotválnak. Egyszer én is sorra kerültem. Élveztem a bohóságot, viszont miközben szappanoztak, egyáltalán nem tudtam figyelni rá, hogy Balla Sándor milyen kadenciát énekelt az ária közepén. (Egy régi Sevillaiban Gyimesi Kálmán magát borotválta meg a belépőben. Ez a játékbravúr teljes összhangban volt az énekszólam virtuozitásával és nyomban jelezte: kivételes képességű emberrel van dolgunk.)

Hasonlóan működik az egész előadás. Az Almaviva–Figaro duettbe például lelki finomságok egész sora van beleírva. A gróf lassú felfogású, nehezen érti meg, mit akar a borbély, mi a fenének húzzon katonaruhát és miért tetesse magát részegnek? Figaro élvezi szellemi fölényét. Ugyanakkor nem tudja leplezni pénzsóvárságát, amire meg Almaviva játszik rá. Na, most ezerféle statiszta nyüzsög körülöttük és a színpad szélén, részeg katonát hoznak, levetkőztetik, Almavivának adják az uniformisát. Mindez logikus, de teljesen elvonja a figyelmüket arról, ami a két ember között zenei értelemben történik. Kero szellemes ötleteket pufogtat, ám közben elmulasztja, hogy Rossini muzsikájának mélyére nézzen. Mintha nem bízna benne: lépten-nyomon meghúzza az áriákat, együtteseket, a recitativókat viszont hosszú sodrófával nyújtja végtelen hosszúra. Galambos Attila új magyar fordítása mindenféle szlenggel zsúfolja tele a mondókákat. Kár, hogy a szereplők között egyáltalán nincs stílusbeli különbség, beszédük pedig nélkülözi a finom árnyalatokat, ami ellentétes a zenével. Ráadásul a prozódia se túl jó.

A sevillaiban csak egy kisebb létszámú férfikar szerepel. Rossini úgy gondolta, ami történik, az a 6 főszereplő ügye. Ehhez képest Kero folyton katonákkal, csendőrökkel, maffiózókkal, pappal, kertésszel traktál bennünket. Pedig Sevilla dolgos népének semmi köze ahhoz ami ebben a villában és előtte történik. Nem vesz részt benne, nem is érdekli. A rendező a játékot vásári komédia felé mozdítja, és úgymond közelebb hozza a közönséghez a – mit is? Merthogy amit látunk, az éppen eltávolít bennünket az operaműfaj lényegéről, az éneklő embertől. Kerényi a drámát nem a muzsikából bontja ki, s ettől élvezetes megoldásai külsőségesek maradnak.

A produkció több színház kooperációjában jött létre, nyáron Szentendrén ment, később Győrött és a Fővárosi Operettszínházban is be fogják mutatni. A kettős (sőt hármas, négyes stb.) szereposztás eleve kétségessé teszi, hogy az egyes alakoknak pontosan körülhatárolt karaktere lehet. De ez nem feltétlenül aggályos. A szegedi előadásban épp az az érdekes, hogy az egyes énekesek eltérően, ám mégis érvényesen formálnak meg egy-egy hőst. A darab kilóra legnagyobb szerepe a leghálatlanabb. Bartolóként Cseh Antal kedvesen akadékoskodó öregfiút formál, aki mulatságosan sodródik a nagy kavarodásban. Kiss András viszont életveszélyes! Az ő alakítása mutatja pregnánsan, mi is hiányzik leginkább az előadásból: a tét! Ez a gyámapa teljes elszánással küzd a terveiért, nagyon szeretné feleségül venni Rosinát. Haragja valódi, indulata elsöprő. Így aztán a néző nyomban megérzi ennek az ellenszenves palinak – az igazságát! Akinek házába tényleg betör egy idegen, és „szétveri az egész házat” őt pedig igazságtalanul „kapcarongynak” nevezi. Ettől minden konfliktus egyszerre valódivá válik, a néző nem azért izgul, hogy a fiataloknak sikerüljön átverni őt, hanem, hogy – érzelmileg és zeneileg – bizonyítsák szerelmük igazságát. Mindennek nyomban emberi tartalma és drámai ereje lesz.

Kendi Lajos merőben ellentétesen értelmezi fa maga figuráját, helyesebben Figaróját. Minduntalan mókázik, fintorog és gesztikulál, állandóan kikacsint a történetből. A címszerephez megvan a kedélye, az énektechnikája, a mozgékonysága. De sokkal inkább szituációkat illusztrál, semmint egy egységes karakter nevében nyilatkozik meg. Ritkán hallani ilyen virtuóz és fölényes belépőt, ennyi beiktatott magas hangot, a szólam semmi problémát nem okoz neki, de képes kellő súllyal megszólalni a néhány drámai frázisában is. Részben egyénisége, részben túl sok beosztottja miatt azonban nem igazán válik a játék mesterévé. Balla Sándor zártabb egyéniség, hangja is egy fokkal drámaibb az ideálisnál, inkább Rigoletto vagy Nabucco jutna róla eszünkbe. Ugyanakkor kellően mozgékony és magassága is jól szól. Az ő borbélyában kevesebb a mókamester és több a helyi bandavezér. Hasonló a helyzet a két Bertával. Vajda Julia öregecskedő, pongyolás, mindenes házvezetőnőt formál, aki reménytelenül próbálja követni az eseményeket. Frankó Tünde gondosan fodrászolt frizurájával bohókás szépasszony, aki inkább csak beszél a házimunkáról, és jó részét meghagyja másoknak. A rendező egy kis laposüveg szíverősítővel segít be nekik a jellem egyénítésébe.

Egyik Almaviva jobb, mint a másik, és most nem tudnám megmondani, melyik az egyik! Két karcsú derekú, karcsú hangú, játékos fiatalember, olajozott bel cantóval, mindkettő üdítő humorérzékkel, még üdítőbb magas C fölötti hangokkal. Rab Gyulának jobban állnak az amoroso részek, Hanczár György viszont a kópéságban verhetetlen. A darab, a színpad és a szólam bármely pontján tökéletesen lehet hallani őket, a lírai tenor nem föltétlenül jelent kicsi hangot.

Kovács Éva szopránja egyre erőteljesebben, magabiztosan szól a bel canto primadonnák szólamaiban, és egyre nagyobb magasságokat hódít meg. Rosinaként világosan megmutatja, hogy szellemileg egyedül ő van partiban Figaróval. Nemcsak szerelmében boldog, de gyámapja leckéztetését is határtalanul élvezi. Banai Sára szép tónusú mezzója egyelőre nagyon bizonytalanul szólal meg a színpadon. Tőle egyelőre inkább csak szerepgyakorlatot látunk-hallunk. Ha Basiliót nem jelentős mélybasszus énekli, könnyen kabaréfigurává válik. Altorjay Tamás és Pataki Bence is megfelelt, de az általuk képviselt rágalom csak egy népszerű ária szintjén maradt, drámai erőt nem kapott. A 2. felvonás kvintettjében a rendezés nem ad nekik erőt. S puszta vokalitással ezt egyikük se pótolta. Itt a legnehezebb elfelednünk, hogy egykor olyan nagystílű dögevők kényeztettek bennünk ebben a szerepben, akik nem mellesleg hangfenoménok is voltak: Gregor, Begányi, Kováts Kolos sőt Nyesztyerenko.

A zenekar otthonosan muzsikált az általa egyébként régről ismert világban. Gyüdi Sándor a legnagyobb kavalkádban is higgadtan irányította a színpadot és az árkot.

Aki eltöltött már pár évet a nézőtéren, nehezen szabadul emlékeitől. De nem is kell. A darabot legutóbb Kovalik Balázs radikális értelmezésében láthattuk Szegeden. Ő a zene és az abszurditás mentén értelmezte a darabot, messze rugaszkodva a realitástól. Úgy hívta: Se villa, se borbély. Kerónál villa is, borbély is, humor, nevetség is van. A színvonal magas, de az értelmezés nem mély.

Márok Tamás

SZEREPLŐK
Figaro – Kendi Lajos, Balla Sándor
Almaviva gróf – Balczó Péter, Hanczár György, Rab Gyula
Rosina – Mester Viktória, Kovács Éva, Banai Sára
Bartolo – Cseh Antal, Kiss András, Bátki Fazekas Zoltán
Basilio – Altorjay Tamás, Pataki Bence
Berta – Frankó Tünde, Vajda Júlia
Fiorello – Szélpál Szilveszter, Major Attila
Őrtiszt – Taletovics Milán
Ambrosio – Nemes Roland

ALKOTÓK
Díszlettervező – Székely László
Jelmeztervező – Rákay Tamás
Karigazgató – Kovács Kornélia
Súgó – Zsoldos Anikó
Ügyelő – Kürtös Petra
Zenei asszisztens – Zalánki Rita, Tóth Viktor
Rendezőasszisztens – Magyar György, Pányik Tamás, Czene Zoltán
Vezényel – Pál Tamás, Gyüdi Sándor
Rendező – KERO ®

KÖZREMŰKÖDŐK
a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara, a Szegedi Nemzeti Színház tánckara

Kapcsolódó írásunk:

Teljes csapatmunka (Bodóné Hofecker Zsuzsanna)