Teljes csapatmunka

CO-OPERATÍV SEVILLAI BORBÉLY SZEGEDEN

Ritka alkalom, hogy egy operaelőadásban összejön darab, rendezés és előadói gárda, ám Rossini Sevillai borbélyának 2017-es szegedi bemutatóján ez most sikerült. A minden percben élvezhető produkcióban bónuszként itt-ott briliáns mozzanatok is feltünedeztek. A premier annyiban nem abszolút, hogy a darabot a CO-OPERA program részeként a nyár folyamán Szentendrén már bemutatták, egy másik társulattal. Mindazonáltal a szegedi változat sokkal több vendégelőadásnál, hiszen helyi próbák révén állt fel a darab a színpadra. Az első szereposztást tekintettük meg.

Bemutatásunkat Cesare Sterbini szövegével kezdjük, amit Galambos Attila fordított ez alkalomra újra, nem is akárhogyan. A librettó tele van gegekkel, és a mai embernek is érthetően fejezi ki magát, miközben betartja a jó deklamálhatóság és énekelhetőség kritériumait is. Az új szövegben a szleng dominál, és Galambos nem ijed meg az olyan obszcén határán mozgó kifejezésektől sem, mint a „Csessze meg!” Egyedüli hiányosságként az róható fel, hogy a stílus kissé egysíkú, az egyes karakterek elég hasonlóan nyilvánulnak meg, néha úgy érezni, mintha valóságshow-beszélgetéseknek lennénk tanúi – már ha nem vennénk, hogy itt mindenki énekel. Mindezzel együtt vagy talán éppen ezért a szövegkönyv kulcsszerepet játszott abban, hogy a nem éppen új keletű opera buffa egyenes utat találjon a közönségéhez.

A rendezés kikezdhetetlenül egyben volt. Zökkenőmentesen oldotta meg például azokat a mindig kihívást jelentő szakaszokat, amikor az áriákban és együttesekben a szereplők ugyanazt szajkózzák újra és újra: cselekmény ilyenkor sem vált motiválatlanná vagy túlgondolttá. Kerényi Miklós Gábor ért az operarendezéshez, ehhez sosem fért kétség. A bonyodalom és megoldás ellentmondások nélkül, teljesen logikusan bontakozik ki. Ilyen kerek egészet ritkán ülhet végig a szegedi közönség.

A zenekar Gyüdi Sándor vezetésével szinte mindig önmérsékletet gyakorolt, csak elvétve harsogta túl az énekeseket. A tempók korrektek, és aszinkront az énekkel is csak egyszer értünk tetten, de az is betudható volt annak, hogy hangosan dobogott a padozat a szereplők alatt. Az előadókra, beleértve a kórust, a táncosokat és a néma szereplőt, Nemes Rolandot, komoly panaszunk sehol nem lehetett.

Balla Sándor Figarója talán megcélozhatott volna még egy fokkal vagányabb kiállást, bár így is egybeolvadt a figurájával, és elképzelhető, hogy többtől már ripacsnak is látszott volna, ennyit engedett Balla jelleme. A hang nem volt igazán fókuszált, és a szövegmondása is hagyott kívánnivalót maga után, de a zenei feladatokat nagyon is elfogadhatóan teljesítette, és jó partnere volt a többieknek mint énekes és mint színész egyaránt.

Bartolót Cseh Antal személyesítette meg, és pontosan azt az erős színvonalat hozta, amit tőle megszokhattunk mind hangban, mind színpadi jelenlétben. A csapzott haj és a mackónacis jelmez (Rákay Tamás) pedig eléri, hogy ne azt a karizmatikus egyéniséget lássuk a megtermett férfiemberben, aki szintén Csehben lapul, de ehhez a szerepkörköz nem illett volna.

Almaviva grófot Szeged egyik kedvence, Hanczár György alakította. A fiatal tehetség hangja csodásan csengett, de cseppet kevés volt benne a kakaó, mintha 5-10 méterrel hátrébb állva énekelt volna, mint a társai – ez talán csak fáradságnak tudható be, hiszen nem jellemző rá a spórolás. A magasságokat pazarul tartja ki, ám azokat láthatóan feladatnak tekintve ugorja meg. Ilyenkor kicsit a néző is drukkol neki, ami nem is feltétlenül baj, hiszen szeretjük végigizgulni az akrobata vagy az erőművész bravúrjait, és mi tagadás, nagy kihívás a gróf szerepe. Hanczár kicsit túl sokat énekelt kifelé, a társaitól el, a szerelmes szerepét pedig elbohóckodta, viszont így sok nevetést köszönhettünk neki. Sajnálatos, hogy kisfiús morfológiáját nem ellensúlyozta a jelmeze, az első pólóviselete kifejezetten női felsőnek hatott, egy későbbi fehér passzentos nadrággal sem sikerült megbarátkoznunk. Szerencsésebb lett volna nem egy az egyben transzponálni az összeállításokat a szentendrei előadásból, hanem indokolt esetben az előadóhoz igazítani a választásokat, de mindez nem a kiváló énekes hibája.

Kovács Éva lehengerlő volt Rosinaként. A jóval ritkábban hallható szopránváltozatot énekelte, és a legmagasabb koloratúrákat választva megingásoktól mentesen, könnyedén tolmácsolta Rossini mennyei muzsikáját. Törés nélkül váltott énekbeszédből áriára, az együttesekben pedig kitűnően érvényesült erőltetéstől mentes bel canto hangja, amely az utóbbi években megállás nélkül fejlődött, és jelenleg teljes pompájában tündököl. Színészileg az elkényeztetett nyafkát hozza, és vígoperához méltón karikíroz, nem veszi komolyan magát, ezzel egy nagy adag commedia dell’artéval fűszerezi az előadást.

Altorjay Tamás Basilio karakterében Ballához hasonlóan teljesített, vagyis az intrikus szerephez képest visszahúzódóan adta elő magát, azonban hiányérzetünk nem keletkezett, és éneklése kellemes élményt nyújtott. Vajda Júliát hallhattuk Bertaként, az ő produkciójába sincs semmi okunk belekötni, roppant szórakoztatóan és hitelesen alakította a kiéhezett, korosodó házvezetőnőt. Taletovics Milánt és Szélpál Szilvesztert szintén meg kell dicsérnünk mellékszerepeikben.

A látvány összhangban állt az új szöveg stílusfelfogásával: modern, ugyanakkor támogatja az opera eredeti üzeneteit. Székely László színpadberendezése jól kihasználja a teret, változatosan használható, és nem lő túl semmilyen célon. A koreográfiák is ötletesek, a borbélyok kánkánján kifejezetten jót mulathattunk, sajnáljuk, hogy koreográfust nem tüntettek fel a színlapon.

Színházszerető embernek nagy kár lenne kihagyni ezt a jól sikerült produkciót, reméljük, senkit sem tántorítanak el külső indokok a megtekintéstől.

Bodóné Hofecker Zsuzsanna

SZEREPLŐK
Figaro – Kendi Lajos, Balla Sándor
Almaviva gróf – Balczó Péter, Hanczár György, Rab Gyula
Rosina – Mester Viktória, Kovács Éva, Banai Sára
Bartolo – Cseh Antal, Kiss András, Bátki Fazekas Zoltán
Basilio – Altorjay Tamás, Pataki Bence
Berta – Frankó Tünde, Vajda Júlia
Fiorello – Szélpál Szilveszter, Major Attila
Őrtiszt – Taletovics Milán
Ambrosio – Nemes Roland

ALKOTÓK
Díszlettervező – Székely László
Jelmeztervező – Rákay Tamás
Karigazgató – Kovács Kornélia
Súgó – Zsoldos Anikó
Ügyelő – Kürtös Petra
Zenei asszisztens – Zalánki Rita, Tóth Viktor
Rendezőasszisztens – Magyar György, Pányik Tamás, Czene Zoltán
Vezényel – Pál Tamás, Gyüdi Sándor
Rendező – KERO ®

KÖZREMŰKÖDŐK
a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara, a Szegedi Nemzeti Színház tánckara

Kapcsolódó írásunk:

Villa is, borbély is (Márok Tamás kritikája kritikája)