Németh László levelei Illyés Gyulához (1985)
70 éve, 1947 márciusában jelent meg először folyóiratunk, a Tiszatáj. Az évforduló emlékére a következő hónapokban régi számainkból szemlézünk. Grezsa Ferenc 1985-ben jutott hozzá Németh László Illyés Gyulához írt leveleihez, melyeket a Tiszatáj augusztusi számában közölt.
70 éve, 1947 márciusában jelent meg először folyóiratunk, a Tiszatáj. Az évforduló emlékére a következő hónapokban régi számainkból szemlézünk. Grezsa Ferenc 1985-ben jutott hozzá Németh László Illyés Gyulához írt leveleihez, melyeket a Tiszatáj augusztusi számában közölt. |
Kedves Gyula!
Ma délelőtt összeszedtük a három színdarab — mint kiderült: utolsó példányait (kettő készült, de csak egy van már meg) s még elutazásom előtt (holnap reggel utazom) felküldöm hozzád.
Ne várj a Galileihez hasonló kész, dramaturgokkal átemésztett műveket. A Szörnyeteg és az Áruló a betegségemet közvetlen megelőző időben (decemberben és januárban) készült, a napi fordítás után, az éjszaka óráiban, sokszor a karilt használva muzsául. Céljuk, persze ösztönösen, már a prevenció volt, kidobni magamból azt a fájdalmat, amely éreztem, összeroppantja az agyamat. Az Áruló témája rég megvolt bennem, de Mártáék, Sinkáék hangos „áruló” kiáltozása aktualizálta; bizonyos fokig igazat adtam nekik, hisz minden ilyen vádban van némi igazság, amit a lelkiismeret, ha van, fölnagyítva érez, ugyanakkor persze a nemzetnek is megadtam a magáét s ez teszi a darabot egyelőre három-négy ember olvasmányává (idáig ketten látták). A Szörnyeteg harmadik-negyedik felvonása elhamarkodott, kifejtetlen: de talán a legélesebb s a valóságot természetesen mű-szerűen túlzó kifejezése annak a meghasonlásnak, amelybe emberekkel, családdal, barátokkal, pályatársakkal kerültem. A II. Józsefhez nem kell sok magyarázat; április második felében írtam meg Ady-ligeten. Sajnos ezt is elérte mindannak a sorsa, amit betegségem óta írtam (tán a Levelek a hypertoniáról-t kivéve), az áldozat, erőfeszítés, hogy agyam tartalmából valamit megmentsék, nem állt arányban az elért eredménnyel…
S ezzel itt is vagyunk a „Petőfi Mezőberényben”-nél! Nagyon szégyelem, Gyula, hogy mint valami öreg csecsemőt, ebben az évben már háromszor kellett dajkaként tisztába raknod. A Galilei üggyel valóban én terheltelek, a másik kettőben azonban nem vagyok hibás. Több időt vesztegettél a Petőfi Mezőberényben (e jelentéktelen jószág) bevezetésére, fedezésére, megvédésére, mint én a megírására. De bár korántsem vagyunk még a dolog végén, átállítottam már magam annyira a derűről, amellyel Pestre jöttem, az új atmoszférára, amelyben élni fogok és fogunk, hogy a dupla szégyen mellett az eset előnyeit is lássam. 1. A „magyar irodalom becsülete”, ha ugyan kockára tette ez az írás, mégiscsak „megvédődött”… 2. Írtál egy kitűnő kis mű elemzést, amilyen a magyar irodalomban, Kosztolányi Barbárok elemzésén kívül (nem akarom a két művet összehasonlítani) tudtommal nem igen van. 3. Ha számomra nem is ért véget ezzel az ügy (sőt a tapasztalás szerint a szamárpaták rúgása után ilyenkor az elefánttalpak tiprása szokott következni) mégis csak hallottam közben az igazság vagy (s betegnek ez tán még kedvesebb) az irodalom szavát is.
Vásárhelyen igyekszem bezárkózni s elvágni a világ felé vivő szálakat, ami persze azt is jelenti nálam, hogy állandó készenlétben élek a legrosszabbra. A Bóka bombája azért is bántott, — mert egy orvosi, vagy inkább öngyógyítási kísérletbe hullott belé, amelyről azt hittem igen meggyőző és sok ezer beteg életében utánozható lesz. Végeredményben azonban arról győzött meg, s győzhet meg másokat is, hogy helyes uton jártam: mert ezt a traumát aránylag jól vészeltem át. Épp szenteste délutánján mondtam valakinek, hogy kísérletemben, mivel értágító gyógyszereket nem szedek, hanem egy sajátságos diétával nyomtam le a vérnyomásomat, az a veszély, hogy ha agyamat most egy váratlan csapás éri, nem lesz ami hatását az érrendszerben feltartóztassa. S alig két óra múlva itt volt a csapás s még aznap este a 230-as vérnyomás. De annak ellenére, hogy három nap igen sokat kellett beszélnem, tárgyalnom is, a megfelelő ellenrendszabályokkal (amelyek közt nem utolsó helyen állt a most tíz éve nálatok is nagyban űzött mosogatás) sikerült a vérnyomást megint leszorítanom, úgy hogy tegnap már 160-at is mértem. Ez azt mutatja — hogy nem csak az „agydiéta” gondolata helyes, de hogy az ellenállásom is fokozódott az alatt a két hónap alatt, ami alatt magamnak voltam orvosa… Hogy aztán azzal az állandó feszültséggel, amelybe most lebocsátkozom, hogy tudok megbirkózni, más kérdés… Ha a világ rosszabbodik, akkor ennek a betegségnek is rosszabbodnia kell. Hisz voltakép a világ — a szellemi atmoszféra — rosszaságának a tömegbetegsége, éppúgy mint a tüdővész a lakás és hygyénés viszonyok rosszaságáé.
De hát ezzel már biztos előtted gyanús, az Erdélyi nyelvészetére emlékeztető vidékekre tévedtem. Megköszönve hát, remélem, utolsó asszisztenciádat, búcsúzom tőled s Flórától is, aki bizonyára nem csak a telefonokban vett részt, — ez alkalommal éppúgy mint tíz éve, amikor a Sarolta-intézetből föl-fölzarándokolt hozzánk.
Szeretettel:
Németh László
Budapest, 1954. december 28-án.
(Megjelent a Tiszatáj 1985/8. számában)