Meyerbeer – Luther segedelmével

A HUGENOTTÁK AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN

Biztos alapos oka van annak, hogy A hugenottákat vagy 86 éve nem játszották Magyarországon. Persze tudjuk, hogy a vallásos tematika jó 50 évig nem volt népszerű errefelé, meg a stílus sem. Francia nagyopera, sok szólistával, nagy kórussal, balettel, dög nehéz főszerepekkel, de azért mégis. Különös, hogy egyetlen szopránban, tenorban, karmesterben, rendezőben sem volt meg az a mérhetetlen becsvágy, mely különösen a színpadi előadó-művészetben oly fontos hatóerő. Például Rossini Mózesét színrevitték, igaz, nem a francia, hanem a csillapított, olasz változatát.

De most adódott az alkalom, a reformáció 500. évfordulója, és Luther Meyerbeerhez segített bennünket. A nagyopera nagyszabású kiállításban, jelentős húzásokkal, de azért formáját megtartva, méltón került elénk. Tekinthetjük újrabemutatónak, hisz aligha akad néző, akinek az 1931-es produkcióról értékelhető élménye van. Nota bene az Erkel Színház előterében nagyon is értékelhető, mégpedig nagyra értékelhető fénykép-összeállítást láthattunk a szerző, és néhány másik, kevésbé játszott francia darab magyarországi karrierjéről. El is kel a látnivaló a két hosszú szünetre, az eredetileg ötfelvonásos darabot három részben adják.

Szikora János rutinos operarendező, és ezúttal főképp a rutinjából dolgozott. Már-már a mű 1836-os bemutatójának stílusában. Horesnyi Balázs is engedelmesen elfogadta, hogy az Erkel színpadának nincs mélysége. Jókora, aprólékosan megfestett kastélyfalakat enged le a zsinórpadlásról. Ezt egészíti ki néhány úgy kétember-magas szóépítmény, melyek a darabhoz kapcsolódnak. Az persze furcsa, hogy először két ókori istenség, BACCHUS és AMOR nevét látjuk, utána viszont magyar szavakat: a REMÉNY-t ugyanabból az anyagból könnyen lehet alakítani MERÉNY-nyé. Ha egyszer a jövőben külhoni vendégénekes jön a darabba, őt sem fogja zavarni, hogy magyar szavakon át kell néha sétálgatnia. Szikora már az elején sikerrel lebeszél bennünket arról, hogy izgalmas, vitára ingerlő, fölkavaró színpadi megoldásokat várjunk. A jelmezek szokatlanul gazdagon díszítettek, mutatósak, (Kovács Yvette Alinda sem a képzeletével, sem a szövetekkel nem spórolt) mindenki jó helyen jön be, és megy ki, az alapvető interakciók érthetőek. A záróképre azért a rendező kitalál valamit, felénk dől le az utolsó szó az IRGALOM és építőkockáira esik szét. De ebben az otthonos színi környezetben a néző elandalodik. Persze ebben nagy szerepük van az énekeseknek, akiknek többsége meglepően ügyesen a mozog a francia bel canto világában.

A második felvonás végén az ember elmereng, hogy vajon tényleg Valois Margit-e a darab legjobban megírt szerepe, vagy csak alakítója magasodik ki a mezőnyből. Kolonits Klára az a különös tehetségű énekes, aki nemcsak Lucia, Elvira, Szilágyi Erzsébet vagy Melinda szerepét énekli el szépen, kifejezően, bensőségesen, hanem az az érzése a hallgatónak, hogy mindig személyesen hozzá szól, vele akar közölni valami titkosat, őt szórakoztatja. Kolonits az utóbbi években páratlanul nagy sikereket arat. A nagyszerű teljesítményen túl ebben döntő szerepe van, annak hogy a publikum megérzi ezt a közvetlenséget. Korszerűen avítt énekes. Tökéletes technikai vértezetben lép elénk, virtuozitása elkápráztat, a XIX. századi publikum is lelkesen hallgatná. Ugyanakkor elképedve nézné, ahogy a szép fiatal hugenottával incselkedik, ahogy rövid színpadi életében is izgalmas portrét ad a női lélek ellentmondásairól.

Boncsér Gergely derekasan helyt állt mellette a tenornyűvő szólamban. Mindvégig biztonságosan, fényes tónusban, a darab második felében hatásosan énekelt. Raoul végletes lobogása azonban mind jelenlétéből, mind hangadásából hiányzik, és a királynő franciásan pikáns flörtjével sem tudott mit kezdeni. Igaz, esetlensége itt figurateremtő erővé vált.

Hogy ez a fölvillanyzó jelenet (amelyben minden valamirevaló néző fölcsillanó szemmel hajol előre a székében) inkább egyéni művészpartizán-akció, semmint kidolgozott rendezői lelemény, az a második szereposztásban derült ki. Rőser Orsolya Hajnalka alig valamit mutatott meg a királynő ambivalens érzelmeiből – miközben simogatóan énekelt. Szopránja nagyjából a háromvonalas C-ig terjedő tartományban meleg fénnyel szól. A C fölötti hangok is nagy biztonsággal, ám operettszubrettes színben szólalnak meg.

Hatásosan éli meg Raoul, a fiatal hugenotta szerepét László Boldizsár. Ezúttal csak azt nem éreztem teljesen meggyőzőnek – hogy belehal. Különösen nyitó áriája szólt olvadóan, hajlékonyan. Kollégájához hasonlóan több biztos, magas C-t énekelt. Néhány efölötti hangot is megütött, ám az erre a tartományra kikevert fejhangos tónusa nem meggyőző. Még akkor sem, ha a XIX. század Raouljai valami nagyon hasonló megoldást alkalmazhattak.

Érdekes, hogy az ambitus másik végén Bretz Gábor mennyire elragad – épp a ridegségével! Marcel elvhűsége, rendíthetetlensége aggasztó. Ez a talpig becsületes harcos aggály nélkül adja ki informátorát: ettől a lánytól tudom, hogy összeesküvés készül! Ugyanakkor az idősödő férfi, akinek egyenessége a tragédiához vezet, szinte könnyes emelkedettséggel válik a szerelmesek eskető papjává. A hang nemes színe magától értődően lesz egy Istenben mélyen hívő ember metaforájává. Viszont némi öregítés, ősz melír, néhány ránc nem ártott volna neki. Gábor Gézát sajnos csak videofelvételről hallottam. Amennyivel neki világosabb a haja, annyival sötétebb a hangja. Ő nem az alak nobilitását, hanem vadságát hangsúlyozza. Az ő Marcelje veszélyes alak, amitől nyomban változik a drámai szituációk tétje.

Valentine-ról többször elmondják a darabban milyen gyönyörű és elragadó. Létay Kiss Gabriella ennek a kívánalomnak kevéssé felelt meg. Kissé fojtott, sötét tónusú szopránja inkább befelé forduló, önmarcangoló nők felidézésére alkalmas. A sugárzó, szerelmeséért vallását is föladó ifjú lányt inkább Kriszta Kinga képviseli. Telt, gömbölyű hangja mindig melegséget áraszt, valahányszor megszólal.

A darab első felvonásában kizárólag férfiszólisták és a férfikar jutnak szóhoz. Az egyetlen női hang, Urbain, a királynő apródja, mezzo – de férfi, legalábbis fiú. A második felvonás első felében viszont a női kórust női hangokkal állítja szembe a szerző, igaz egyik közülük az említett apród. Csak a felvonás közepén érkezik Raoul A genderproblémákat felvető hőst pajkosan, érzelmekkel, játékossággal telve szólaltatta meg Balga Gabriella. A másik szereposztásban Heiter Melinda is jól énekelt csak kevesebb töltéssel.

A baritonistákat nem halmozta el kegyeivel a komponista: sok recitativo, kevés dallam, semmi igazi ária. Mindazonáltal az énekesek sem kényeztettek el bennünket. A két makói származású Saint Bris közül Busa Tamás 60 fölött jár. Az évek a hangján is nyomot hagytak, nem mindig a legszebb fényben szól, bizonyos állásokat kissé kiabálva szólaltat meg. A vokális problémák azonban a karaktert erősítették: ilyen egy kérlelhetetlen, minduntalan fölfortyanó, bigott öregúr.

A kórus és a zenekar szépen teljesített. Oliver von Dohnányi széles ecsetvonásokkal szólaltatta meg a partitúrát. Méltóságosabbnak, komolyabbnak láttatja ezt a muzsikát, mint amilyen valójában, sokszor kevéssé kegyes a szólistáival, azaz hangos. Amikor Meyerbeer háromszor megismétli egy-egy dallamát vagy ötletét, azt próbálja nem az invenció korlátjaként, hanem alkotói koncepcióként eladni. Az együttesek és a kórusjelenetek szólaltak meg leghatásosabban.

A premier egyébként a sztrájk árnyékában zajlott. Állítólag az előadás kezdete előtt nem sokkal sikerült megegyezni a szakszervezetekkel. A direktor – akit időközben 5 évre újraválasztottak – a nyitány előtt színpadra is lépett, maga jelentette be a hírt. A protestánsok fekete jelmezét viselte. Reméljük nem követi a darab példáját, és ő nem mészárolja le fehérruhás ellenlábasait.

A hugenották magyar színpadon soha nem fogja elérni egy jó Donizetti vagy Bellini hatását. De 85 évente azért meg lehet nézni egyszer-kétszer.

Márok Tamás

Giacomo Meyerbeer: A hugenották

Opera három részben, öt felvonásban, francia nyelven, magyar és angol felirattal