A 64. Vásárhelyi Őszi Tárlatról

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

64. Vásárhelyi Őszi Tárlat
2017. 10. 01. – 2017. 12. 03.
Alföldi Galéria
6800 Hódmezővásárhely, Kossuth tér 8.
 
 

Abafáy-Deák Csillag: Betakarítás

Amint közeledik az ősz, már nézem a naptárban az október hónapot, annak is az elejét, melyik vasárnap lesz a Vásárhelyi Őszi Tárlat megnyitója. Töretlen hagyomány, immár 64 esztendeje. Itt a betakarítás ideje, szüretelünk, és tároljuk, befőzzük, konzerváljuk a gyümölcsöt. Ezt teszi a tárlat is. Konzervál, értéket ment. Nem konzervatívan. Minden évben megújhodik, közelebb kerül a jelenhez, a nélkül, hogy radikálisan eltávolodna a hagyománytól, ez a rugalmas megközelítés nagy erénye a seregszemlének. Mert ez az is, immár jó ideje, Magyarország legnagyobb múltú kortárs képzőművészeti seregszemléje. Most már nem csak lokális, vásárhelyi kötődésű művészek alkotásai, valamint az alföldi világ, a paraszti kultúra ábrázolásai kapnak itt helyet. Jó néhány éve a sokszínűség, a stílusok és műfajok változatossága jellemzi a tárlatot.

Akaratlanul is mindig az előző évi Őszi Tárlathoz hasonlítjuk az ideit. Ember és környezete a fő téma, holott az Őszi Tárlat nem tematikus kiállítás. Most kevesebb művet láthatunk, mint tavaly, néhány híján kétszázat. Az idei tárlaton 134 művész alkotásai jelentek meg: 113 festmény (82 művésztől), 42 grafika (23 alkotótól), 35 plasztika (24 szobrásztól), 4 egyéb, műfajilag be nem sorolható mű (4 alkotótól), valamint 1 multimédiás mű, összesen százkilencvenhat alkotás.

A hagyományos paraszti életforma visszaszorulását, megszűnését markánsan jelzi, hogy az egymást követő tárlatokon a népi kultúra tematikájával egyre kevésbé, vagy csak nagyon áttételesen találkozhatunk. Számos alkotás révén jelen van az informatikai forradalommal és a tömegmédiumok terjedésével kapcsolatos változás hatása, amely érinti vagy érintheti a társadalom szerkezetét, a működését, és még a gondolkodásunkat is. Nem véletlen, hogy a populáris kultúrához tartozó műveket is látni. A mai korban megemelkedett ingerküszöbünk, lerövidült reakcióidőnk és az óriási információdömping hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat. Az individualizáció korszakos jelenség, az egyéni stílus és látásmód felértékelődik.

Az Őszi Tárlat évről évre újhodik, változik, közelebb lép, kerül a jelenhez. És ez a közeledés egyben távolodás is az Őszi Tárlat hagyományaitól, a regionális jegy immár országosat jelent. A tavalyi fődíjat és Tornyai plakettet Kondor Attila triptichonja (Részesülés a létben I., II., III.) nyerte el, a tárgyi világ érzéki-konkrét jelenlétét hozva felszínre, a látvány belső és külső perspektíváján keresztül. Most diptichont látunk a főfalon, Keserű Ilona Szív ultrahang és Felhőben szálló hangok alkotásait. Ha nem tudnánk, hogy erre a falra helyezik el a fődíjasok munkáit, akkor is itt állna meg tekintetünk, illetve nem áll meg, mert a két festmény a végtelen felé tágítja ki a teret, a színkavalkád hangokká transzformálódik, szívünk ultrahangja metronómként dobban, a felhőben szálló éteri hangokat is hallani véljük.

Az Őszi Tárlat megújhodását jelenti, hogy absztrakt alkotás nyerte el a fődíjat, azonban maradt a hagyomány is, a tájkép, csendélet, zsánerkép és a portré uralja továbbra is a termeket. A figuratív elemet tartalmazó művek olvashatósága csak látszólagosan könnyű, mert csavarokat fedezhetünk fel a képeken, rejtett szimbólumokat, sávokat, foltokat, mintha töredezett tükröt tartanánk a kezünkben, a látvány nem egysíkú. Transzformált. Túl vagyunk a táblakép halálán.

A termekben nagyrészt heterogén művek sorakoznak egymás mellett. Jelentős a portrék aránya a hagyományos ábrázolástól a dekonstruáltig, festmény, grafika, szobor és kisplasztika formájában. Szabó Menyhért Big me No. I. alkotásán diszharmónia uralkodik, ahogyan a változás változatlanul kíséri életünket, összemosódnak a formák a koponyán, mozgást érzékelünk, fáziseltolódást, egyidejűleg. Kotormán Norbert Vízbelépő-i (Pater noster) arctalanok, tabula rasa. A még nemtelen, hófehér, androgün lények, mégis kiűzettek a paradicsomból és tisztítótűz helyett tisztítóvízbe lépnek? Horváth Roland Lucio Piccinino, a páncélba zárt szellem talányos, manierista alkotás, Lucio Piccinino, aranyműves és díszpáncélzat készítő mintha saját páncéljából nem tudna kiszabadulni. Sípos Barbara Isis-e horrorisztikus, akár Hannibál Lectert is megidézi, de kamaszkorába helyezve, még fogszabályzót visel, az ördög már kezdetektől bennünk lakik?

Verebes György triptichonja a Castrum, Radix, Stigma című sorozata új szentháromság, csupán kézábrázolással a keresztény narratíva misztikus megjelenítése. Dobó Bianka Budapesten a Széll Kálmán terén épít, a tőle megszokott szürkeséget, nagyrészt fekete-fehér alkotásokat itt a munkagépek pirosa töri meg, emberfigurái szinte liliputi méretűek, halványsárga láthatósági mellényük se emeli ki őket, nem lehetnek főszereplők. Gallov Péter Vulkán I. és II.  (Hommage á The Black Scorpion) fekete-fehéren idézi fel a hasonló című fekete-fehér horrorfilmet a mexikói vulkánkitörésről, nincs vöröslő láva, tűzhányás és szörnyek, valami ismeretlen tör fel a mélyből, feltartóztathatatlanul, megvilágítja a teret, és szinte hiába fenséges a látvány, mégis borzongunk. Jakatics-Szabó Veronika is a városba visz, Város és ego című festményével, zsúfolt házak között fél szeme takarva, mintha a számtalan ablakszemen keresztül nézne ránk, csak mi nem látunk be a lakók, és a művész életébe. Nagy Attila Dolce vitája nem is oly édes, mint gondolnánk, a cabrio bumfordisága akár kalodának is felfogható, kereke rejtett, valami megkövült, talán csak a vágyott álmaink feneklettek meg, az illúzió, hogy szabadok vagyunk, hogy száguldhatunk, miközben talán nem is egy irányba tartanánk, de nem tudunk kiszállni.

Földi Péter a Póczos kocsma légyfogója (A szép kocsmárosné) minket nézőket fog meg, késztet megállásra, de nem ragadunk ott, hiába keressük a szép kocsmárosnét, e helyett a sok, Földitől megszokott szellemes részlet, mozgás, körforgás köti le figyelmünket, mintha egy társasjátékba vonna be minket egy nagy kocsmaasztalon, és fölöttünk lógna figyelmeztetésként az emberléptékű légyfogó. Beretvás Csanád Kapa (Kis parasztbálvány), ikonikus alkotás, néma csendélet, nem veszett fejsze nyele, a kapáé veszett el, lassanként véglegesen, a hagyományos paraszti élet megszűnésével együtt, ásó, kapa, nagyharang, rozsdás, lyukas, csak éle, hegye csillog bearanyozottan, a sok elvégzett munkától, fordított glóriaként, emlékmű, kis emlékmű, kis bálvány, ennyi jutott, juthat eszünkbe.

Szabó Klára Petra A gyűjtő (Préda) alkotáson csak egyetlen alakot, aktot látunk, ismerős motívum a művészettörténetből a mellbimbót csippentő kéz, megkékült, sérült kezek sokasága nyúl a semmi után, míg a következő képen (A gyűjtemény megunt darabjainak számbavétele) fejüktől megfosztott testeket, testrészek kavalkádját veszi számba a művész, nincs egyetlen ép figura, alak, a gyűjtés ellentétébe fordult, már nem az embert, a személyt szolgálja, boldogítja. Basa Anikó II/11 műterem 3. képének sötét tónusa, rácsai az alkotói magányosságot idézik fel. Gálhidy Péter Sulyom című alkotása (latin nevén trapa natans sokat elárul), vízi csapdafegyver, nem tanácsos belelépni, úszó hínár, az alföldön ún. ínség eledelként ismerték, de ha nem tudjuk jelentését, akkor is szinte beszívja tekintetünket, mint egy többlyukú vízi kagyló, bennem húsevő növény hatását keltette.

Pataki Tibor Sorskönyveihez kétszer is visszakanyarodtam, a kurátor ízlését dicséri, ahogyan a három munkát rétegesen, egymás fölé helyezte, mégse érezzük hierarchikus sorrendnek, ahogy az alcímek, (Hommage á Jung, á Berne, á Klee) sem ezt sugallják. A  feldolgozott könyvlapok a mű gerincét alkotják, és mint a fák évgyűrűi az emlékezés lenyomatai és őrzői. Beugrik Borges is (érdekes módon több kép címében feltűnik Borges neve), a felvágatlan lapok Möbius-szalagként tekerednek vissza, önmagukba, sorsunk titkaiból csak betűk, betűfoszlányok vagy még azok se, csak sorsunk lapjainak élei láthatók. Pszeudo-palimpszesztek, hiába kaparnánk a felületet, akkor se tűnnének elő a korábbi szavak.

Regős István A nyugalom órája festmény a címével ellentétben éppen hogy felkavaró, a nélkül, hogy bármi borzalmasat ábrázolna. A művész egyik kedvenc motívuma a híd itt új jelentést kap, nem világokat, esetleg összeköthetetlent próbál kapcsolatba hozni, hanem szerintem önmagunkba visz, terel. A lidérces megvilágítású, kihalt hídon, szinte hallani a sötétséget, amit paradox módon a fény segítségével teremt, a szúró magányt, ami belénk hasít, egyedül vagyunk, a híd végén nem vár ránk fény. Az atmoszférateremtés iskolapéldája.

V. Nagy Nándor Ördögszekere, a földeken végigszáguldó, végigsöprő bogáncsból buzogányt formáz, ránk bízza, használjuk-e. Szabó Ábel ezúttal nem lepusztult ipari létesítményekkel, gyárrészletekkel jelentkezett (a kiállításon ilyen tematika szinte egy egész termet megtölt), a Teljes kép I. és II. buszablak mögé bújtat minket, szabóábeles szürkéi így is felismerhetőek, áttetszenek, az izzadt ablaküvegre maszatolt mozgó graffitik, mint tankcsapdák pacsmagolnak bele a tájba, a szürke betonfalakat és ócska reklámtáblákat nem baj, ha csak ködösen látjuk. A Teljes kép II. mégis felvillantja a reményt, de nem szokványos zöld levelet fest oda a művész, csak foltot, ami felüdíti a tekintetet. Lemoshatjuk a busz ablakát, de hogy a teljes kép mennyire tisztul, nem tudni.

Alig van olyan alkotás, amely ne érdemelné meg a felsorolást, értelmezést. Nézzétek meg a kiállítást, a gazdag betakarítás után tele a kamara, így mindenki megtalálja az étvágyának, ízlésének megfelelőt.

Kölüs Lajos: Korunk művészeti körképe Vásárhelyen, panorámával

Szalon-e az Őszi Tárlat? Bizonyára az is. Én inkább örömünnepnek nevezném, ahol egy zsűri érvényesíti a belépőt. Itt nem elsődleges szempont a piac elvárása, igénye, rangsora, de a mű befogadása (intézményi elfogadottsága) mégis biztosít egyfajta ismertséget azzal, hogy szűr, hogy válogat, hogy kiemel, hogy díjaz. Az Őszi Tárlat az ismertség megszerzésének egyik csatornája, mert tagadhatatlan, hogy az évenkénti tárlat hatvannégy év után kultuszerővel bír. Az Őszi Tárlat hitelét az itt bemutatott művek önértéke adja. A néző keresi és értékeli a számára titokzatos és a saját interpretáció izgalmával megajándékozó művet, a szokatlan, merész szín- és formavilágot, és maga is részesévé válik az alkotások műtárggyá válásának, avatásának.

A festészeti tradíciók (realista, ábrázoló, ill. figuratív vonások) túlsúlya vitathatatlan, miközben egyéni életutak feszülnek egymásnak, és különös világok villannak fel, látni az átalakulást és az átalakítást, az új építkezést és a dekonstrukciót. Az ábrázolás módjára figyelünk, amely a mű lényegét adja. Kiemelendő tény, hogy a tárlat fődíját, a Tornyai-plakettet egy absztrakt mű kapta (Ilona Keserü Ilona Szív ultrahang), ami nem ellentmondás, hiszen Vásárhely mindig is befogadó volt, elismerte a kvalitást, a másfajta művészi látásmódot. Ezzel együtt sem gondolom, hogy a következő években csak absztrakt műveket fogunk látni az Őszi Tárlaton. Remélem, azokat is.

A kompozíciós rend sokszínű, miként a térkihasználás, a térszemlélet, és a történet megragadása, kibontása, a tüköreffektussal való játék, a tükröződés, a megkettőződés. Olykor elbizonytalanodunk, hogy amit látunk, egészen más, mint amit gondolunk róla (Kéri László Kapaszkodók). A líra is jelen van, az ellágyulás, az azonosulás (Balogh Gyula Tavaszodik). És az identitáskeresés, ki vagyok én és miért vagyok olyan, amilyen vagyok. Az önkép hiánya és töredékessége. A művészet sáncait tolják kijjebb és kijjebb az alkotók. Határterületekre lépnek, egy olyan világba, amelyet a képzelet hoz létre, és a valóságban dokumentál, mintegy visszafordítja a gondolatot: Csák László Lápos (Holt-tiszai tekercsek), Kaszás Réka Szétfolyt valóság II., Király György Városi tájak II. Újraértelmezik a táj és hatalom viszonyát, jelentését, nem tagadva le az enyészetet és a pusztulást sem (Mucsi Zoltán Gyár I.). Kondor Attila Figyelem (Városi táj) műve már csak egy darab felhős ég. Fent van, lent nincs semmi. Felfele nézünk a körfolyosós ház udvaráról. A kékségbe, a felhőkbe. Nosztalgiázunk, mint Bodor Zoltán teszi a Kifelé kerékpározó III. című festményen. A természet pompázik, fehér ing a biciklizőn. Vasárnap lehet. És a figura kifelé tart. Talán az életből is. Regős István A nyugalom órája akrilját látva, a hideg ráz ki, sejtelmes világba tekinthetek, a fénytelen fénybe. Az ürességbe, neutronbomba pusztította ki az embert. Talán nem lesz többé látható?

Hartung Sándor Illúzió idő I. című műve inkább farmer csendélet, mint a hazai tanyasi világé. A motorizáció halott, női testet idéző szellemalak viszont modern, horrorisztikus világunkat idézi fel. Basa Anikó II/11 műterem 3. alkotása a fénnyel játszik, miként is rácsozza be az a folyosót. A betörő fényt tompítja, csillogása a nedves (vagy nedvesnek ható) padlón jelenik meg. A belső tér nyomasztó, mintha börtönben lennénk. Váli Dezső Műterem – üzenet – A/2017/17 műve is a fényt központosítja, filmkockázza, akár egy szemafort látnánk. Nem az, a festőállványt látjuk oszlopnak.

Számos életképet vehetünk szemügyre, László Dániel Otthon II., Földi Péter A Póczos kocsma légyfogója (A szép kocsmárosné), Hézső Ferenc A kisüsti pálinka barátai című alkotása a kiszolgáltatottságot ábrázolják. A szegénységet, és a szociális feszültséget. Szociofestmények ezek, társadalmi érzékenységet hordozók. Vidovits Iván Borges különös lapjai 3. (Idő) alkotásában a megbillent időt érhetjük tetten.  A képen látható maci arra is utal, a felnőttség határán vagyunk, és még ragaszkodunk valamihez. A színválasztás, a dőlt figurák mozgalmassága, részleges nyugalma (lehunyt szem) jelzi a figurák közötti feszültséget. Donka Gergely Kihalt vásárhelyi lények installációja kirí a tárlat többi művei közül. Forgathatjuk az alapképeket, fókuszálhatunk rájuk, interaktív alkotás, a nézője által nyeri el igazi értelmét.

Fehér László fekete-fehér olajvászna (Kántor Péter) érzéki portré, az alkotás misztériuma, az írás láthatatlan, az öblös virágváza virágtalan. Magabiztosságot, nyugalmat és elmélyültséget sugároz a kép. A figura áttetsző, fehér vonalakkal jelzett, szellemalaknak hat. Gaál József Bestia I. című műve foltfestésnek tűnik, egyszerre groteszk és egyszerre expresszív alkotás. Ellentéte Fehér László művének, a magány, a kitaszítottság lelkiállapotát ragadja meg Gaál, aki eszköztelenül archaizál. Ez nem a valóság, hanem képzelt és misztikus világ. Vissza az időben, a kezdetekhez, még nem álltunk két lábra? Incze Mózes Interrogatum alkotása a fragmentumokat szervezi egységbe, az emlékezet töredékességére utalva. Sipos Barbara Isis műve figuráján keresztül brutális erőszakra, a radikális, szélsőséges, önkényes erkölcsi és vallási vezérelveire utal. Orosz János Akt című képe ellenkezőleg, a védtelenséget, az ártatlanságot állítja középpontba. Ironikus mű, nem zárja ki, hogy talán épp Putifárnét látjuk. Czene Márta alkotása (Egy időre) mozaikszerű képkockákkal (éles és sejtelmes snittekkel) a férfi-nő viszonyt térképezi fel. A női kéz drámai megfeszülése erőszakot sejtet, ami elbizonytalanítja a nézőt.

Verebes György Radix című műve szintén a kézmozdulatot vizsgálja. A gyötrődést, a körömágy feszítést, kaparást. A radix szó a latinból származik, melynek jelentése: gyökér, eredet. Horváth Roland a középkorba viszi a néző tekintetét (Lucio Piccinoni, a páncélba zárt szellem), a mestert és szellemét idézi meg. A buzgó díszítés és a színezőanyag azt sugallja, hogy paradicsomi sisakról van szó, nem pedig egy védő harci sisakról. Király Gábor 38 című akrilja kőmosott vásznat idéz, és a táncot, a kiapadhatatlan energiát.

Külön tanulmányt érdemelne a tárlaton látott művek színhasználata. Ilona Keserü Ilona Felhőkben szálló hangok szinesztéziája magával ragadó, lányos színeinek (pink, piros, zöld) harmóniája az érést, az összetartást, az összebújás melegét, otthonosságát sugallja. Kádár Katalin Játék a tűzzel az érzékiséget, a szexualitás letaglózó erejét, vonzalmát jeleníti meg. Kovács Kitti Permanens, meg nem nyilvánuló formák II. műve kissé áthallásos, bennem Fischer Ernő képi világát idézte fel. Kovács Lehel Váltott színű idő című alkotásában a piros hulahopp karika elevensége szöges ellentétben áll a rozsdálló lemezzel, fallal. Festészete technikailag bravúros megoldás. Nádas Alexandra Úszóház lábasházzal lebegő, tükröződő geometriája labirintus is, bejárhatatlan. Visszafogott színhasználata, a kompozíció rendje az emlékezet hiányosságára utal.

Az Őszi Tárlat plasztikákban is erős. Szabó Menyhért Big Me I. című műve torz és csúnya. Hirtelen Karinthy Frigyes karakteres arca ugrik be, és az egyik műve, Utazás a koponyám körül. Szabó Menyhért lapított fejet formázó plasztikája látványában szokatlan, miközben a kimunkált fejrészek (áll, száj, orr, arcél, fül stb.) jelzik, biztos kézzel alkot, formáz a művész. Gálhidy Péter Sulyom-ja bármelyik sci-fi filmben feltűnhetne. Mitikus és szürreális formája a kezdetet és a vég pillanatát is felidézi bennem. A sulyom a holtágak növénye. Amikor beérik, termése a víz aljára süllyed vagy a víz messzire elviszi. Kotormán Norbert Vízbelépő (Pater noster) figuráira a megtisztulás vár. Nincs idő, csak finom mozdulat és áhítat, tessékelés, vár a víz. Keresztelő Szent János tiltakozott, amikor a Jordán vízénél felismeri a Megváltót, aki így válaszol Jánosnak: Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk (Mt 3,15).

Nagy Attila Dolce vita-ja a Meseautót idézi fel bennem, a száguldást, a szabadságot, de az autó miniatűr voltában más jelentés is megbúvik, a kicsinyesség, a szegénység, a gyermekkor, és a be nem teljesült álom. Pataki Tibor Sorskönyv II. (Hommage à Berne) műve Eric Berne, kanadai pszichiátert idézi meg, akit leginkább a tranzakcióanalízis kidolgozójaként és az Emberi játszmák című könyve révén ismerünk. Pataki szerint: A papír maga a csoda. Még a szomszéd trafikba is bejártam, mert a cigaretta papír finom, erős és néha érdekes mintázata van. Most viszont jogszabályokat látunk, illetve nem látunk, csak tudni lehet, hogy rendszerváltás előttiek, összetapadva. A kibogozhatatlan emberi kapcsolatokra utalnak.

Az Őszi Tárlat kapcsán eszembe jut a Beltingtől származó mondás: A művészet sikere attól függ, ki gyűjti és nem attól, hogy ki csinálja. Az Őszi Tárlat még nem a piac, nem a brand, nem a divat vezérli. Fontos számomra, hogy ki csinálja. Nomen est omen – tartja a latin közmondás. Régi és új neveket ismétlünk egy-egy érdekes kép láttán. Hogy a sztárfestők mellett melyik művész nevéből lesz márkanév, a jövő majd eldönti. Matisse-t idézném: A tehetséges művész nem tehet bármit, amit akar  …(….)…Nem  mi  vagyunk  az  urai  annak,  amit  létrehozunk:  valami  arra késztet, hogy éppen ezt csináljuk. Az Őszi Tárlat igazolja ezt, a késztetést, hogy festik, formálják a műveket. Mert jövőre is lesz tárlat, és a név, a hely kötelez.