Neszlár Sándor: Új Appendix (1-30/52)

2017 márciusában kezdtem el az Új Appendix történeteket. Az elsőt 19-én, vasárnap este, Chuck Berry halála kapcsán írtam egy általános iskolai Klub Délutánról, amire bevittem az egyik lemezét. A szöveget a borítóval együtt még aznap este kiraktam a Facebook oldalamra. Akkoriban egy Appendix című szövegen dolgoztam, így adta magát, hogy ez lehetne az Új Appendix. Aztán azon kaptam magam, hogy már 52 történeten gondolkozom, hogy egy éven át, minden vasárnapra jusson egy fénykép és hozzá egy saját emlék. Úgy terveztem, hogy 1984-től fogom kezdeni (amire már biztosan emlékszem!) egészen 2018-ig, de a szigorú kronológia helyett egy véletlen szám generátorral inkább összekevertem az éveket, hogy az határozza meg a sorrendet. A szövegeket többnyire vasárnaponként írtam meg, sokszor még az utolsó pillanatig sem tudtam, hogy miről fognak szólni. Ez az első 30 történet, még van hátra 22, amelyek mostantól a Tiszatájonline-on fognak megjelenni, szigorúan vasárnap esténként.

Új Appendix (30/52)

2017-et írunk. A szüret általában október első hétvégéjén van. (A pirosat egy héttel korábban szedjük, hogy legyen ideje kiázni.) Vannak a szedők, a fuvarosok és a pincemunkások. Szedni, egy-két vödör után, unalmas, cserébe jókat lehet beszélgetni közben. Fuvarozni azért jó, mert akkor lehet menni (vezetni!) nagyapa régi Trabantjával/lovaskocsival/traktorral, vagy felülni az utánfutóra. (De csak akkor ha tényleg kapaszkodunk!) A présházban nem szabad morzsázni, még a darázsfészket se (diós sütemény), pedig az a legfinomabb sütemény a szüreten. A szőlőt kettő körülre szokták leszedni, akkor van az ebéd, mindig gulyásleves. (A szüretnek az az értelme, hogy együtt van a család, aki ezt nem érti folyton idegeskedik; a szüret csak akkor az igazi, ha mindenki el tud jönni!) A szőlőt először ledaráljuk, aztán kétszer kipréseljük, ami megmarad, abból lesz a törköly. A mustot a legvégén kell leengedni a pincébe, de a hordókat nem szabad teleengedni, mert különben később kifutna. (Estére a kezünk fekete lesz a szőlőtől, citrommal lehet csak lesikálni.) Vasárnapra marad a takarítás, mindent el kell mosni és úgy elrakni. A szüretnek akkor van vége, amikor a pince lapos kulcsát odaadjuk nagymamának, nála lesz addig, amíg ki nem forr a must.

Új Appendix (29/52)

2002-őt írunk. Január vége van és hóesés. Otthon vagyok. A zárás előtt 20 perccel lépek be a sátoraljaújhelyi Városi Könyvtárba. Mint mindig, most is a folyóiratokhoz megyek (Alföld, Bárka, Életünk, Jelenkor, Tiszatáj), és gyorsan átfutom őket. Utoljára marad az Életünk. Közben szólnak, hogy lassan zárnának. Kinyitom a Tartalomnál. És akkor majdnem leesek a székről. Az első gondolatom az, hogy: „Ellopták a nevem!”; a második: „Valaki az én nevem alatt publikált!!”; a harmadik pedig: „Ráadásul ez a valaki is írt egy Curriculum Vitae című szöveget, pont mint én!!!” Remegő kézzel lapozok a 38dik oldalra, de mire odaérek, már tudom, hogy nincs itt lopás, nincs itt különös egybeesés, ez én vagyok, ez az első publikációm. (Csak éppenséggel elfelejtettek szólni, hogy közölnek, és sajnos tele lett gépelési hibákkal is!)

Új Appendix (28/52)

1985-öt írunk. Hosszas unszolás után nagyapámmal felmegyünk az emődi ház padlására. A meredek létrán csak lassan, fokról fokra tudok lépkedni. (Mögöttem nagyapám biztosít!) Fent por van és félhomály, mindenféle dobozok, összekötött újságok, hagyma és mandula szétterítve. Nagyapám az egyik sarokból előhozza a hintalovat, és egy rossz seprűvel leporolja. Aztán leoldja a kötelet a csigáról, és szép lassan leereszti a lovacskát. Lent egy súrolókefével alaposan mosni kezdem, akkor tanulom meg, hogy a lovaknál ezt csutakolásnak kell mondani. Miután szép tiszta lesz, letörölgetem és kezdődhet a lovaglás. Csongornak hívom, ahogy nagymamám testvérének, Kósa Sanyinak, az egyik lovát. (Sajnos csak sokkal később, jóval az érettségi után, tudom meg, hogy a hintalónak igazából Habarcs a neve, nagyapám katonai lova után nevezte el így apám, amikor annyi idős lehetett, mint én akkor; kár, mert a Habarcs az sokkal jobb név!)

Új Appendix (27/52)

2015-öt írunk. A nevezéskor (I. Zemplén Terep Félmaraton) szakadni kezd az eső, de a rajtra pont eláll. Pára van és fülledt levegő. Egyszerre fázom és van melegem. A sípályánál át kell ugrani egy farönköt, hogy lefotózzanak. (Látszik, hogy még az elején vagyunk!) Kiss Viktorral és Juhász Petivel verődünk össze, így megyünk hárman sokáig. Az utolsó 7 km a legnehezebb, két durva emelkedővel, le is maradok a többiektől. Csak összeadódik az 1500 méter szintkülönbség, de az erdő mindenért kárpótol. A célban jólesik a két sör, aztán a séta is Papával, vissza a városba.

Új Appendix (26/52)

2010-et írunk.
– Halló! Halló, van ott valaki?
– (…)
– Halló! Azonnal mondják meg, hogy miért engem választottak! Ha nem kapok választ három másodpercen belül, akkor…
– Akkor? Akkor mi lesz?
– (…)
– Na látja, semmi nem lesz. Nyugodjon meg, ezt a vonalat csak vészjelzésre használja! Ne feledje: álcázás és jelentések, ezekre koncentráljon, és akkor menni fog! Várjuk a következőt, az űrhajósat nagyon szerettük, kicsit érzelgős lett, de szeretjük.
– Ki maga? Halló, halló…
– (…)

Új Appendix (25/52)

2016-ot írunk. A feladat az, hogy meg kell kerülni Budapestet (Pest-Buda kerékpáros körtúra, 194 km). Tizennyolc ellenőrző pont van, amelyeket – a teljesítést bizonyítandó – úgy kell lefotóznom, hogy a bringám is rajta legyen. Ez Ócsa, a második állomás. A templomot E. és M. esküvőjéről ismerem, ezért most nem megyek be. Megeszem egy almát és megtöltöm a kulacsomat. Aztán elkészítem a fényképet. A pontos idő: 13:03. Indulok tovább. (Felkészül: Gyömrő, Pécel, Isaszeg, Honvéd-sírok, Gödöllő, Fót, majd másnap: Fót, Duna, Üröm, Solymár, Budakeszi, Páty, Biatorbágy, Sóskút, Érd, Lakihegy végül újra Dunaharaszti.)

Új Appendix (24/52)

1984-et írunk. Falépcsőn megyünk fel, a falon sötétbarna lambéria. A fényképész a Kórház köznél, a Kenderesi (közért) és a Bacchus (kocsma) között van. Az üzletben érdekes szag és félhomály fogad. Ott öltözünk át (a nővérem kisdobos ingbe, én POP-kantárosba). Fésülködés, utálom! Aztán elkezdődik. Nem szabad pislogni és a kamerába nézni. Közben mosolyogni is kell. Megfogni a karját. A vaku, állapítom meg, megvakít. Sokáig tart… (Így bőven van időm megnöveszteni a fejemet.)

Új Appendix (23/52)

1989-et írunk. Ez az első futóversenyem, ahol rajtszámot is adnak, a Hungaroringen futunk egy kört, amíg a felsősök egy minikosárlabda tornán vesznek részt. (Mondjuk a rajtszám lényegében egy Vileda kendő és Mogyoród se igazán Futapest, de nem számít, mert a 130 az majdnem 13, ami a második kedvenc szerencseszámom.) A verseny előtti éjszakát egy kihalt kollégiumban töltjük, aminek az udvarán egy mozdony áll. Este sokáig rohangálunk az üres folyosókon, és azzal szórakozunk, hogy a lépcsőn gyorsabbak vagyunk-e a liftnél. (Ahhoz nincs elég bátorságunk, hogy kilógjunk a mozdonyhoz!) Másnap a pálya egyszerre nagy és kicsi, a tévéből pedig egyáltalán nem látszik, hogy emelkedő is van benne. Meleg van és tömeg, a kör hamar véget ér, kicsit csalódott vagyok, hogy nem én lettem az első. Aztán mászkálunk még összevissza, hátha látunk egy igazi Forma–1-es autót, de csak motorosokat találunk. Hazafelé a többiek hamar elalszanak a buszon, csak én nem tudok, alig várom már, hogy megérkezzünk, ma van a születésnapom. (Vajon te mit őriztél meg magadnak 9 éves korodból?)

Új Appendix (22/52)

2013-at írunk. Ez a tizedik évem itt. Igazából a tizenegyedik, csak nincs több ujjam, hogy pontosan tudjam mutatni. Az adóvevőm elrejtését hiába abszolválom 100%-osan, mégsem elégedettek velem. Szerintük az álcázásban az a legfontosabb, hogy az ember ne legyen feltűnő, szerintem meg inkább az, hogy ne ismerjék fel. A jelentéseimre azt mondják, hogy túl rövidek és túl általánosak. Konkrétumokat várnának tőlem. Szerintem meg éppen, hogy az utasításaiknak megfelelően járok el, mindent pontosan rögzítek. Arról nem tehetek, hogy a célszemélyek csak két dologról beszélnek:
1. Melegük van és arra vágynak, hogy hűvösebb legyen.
2. Fáznak és azt szeretnék, ha melegebb lenne.

Új Appendix (21/52)

2007-et írunk. Augusztus 4-én a BKV Zrt. egyik alkalmazottja a cég 558-as számú pecsétjével látja el a 001083454-es számú Általános Bérlet Igazolványomat, melynek elkobzását évekig kockáztatom, mivel nem teszek eleget azon kötelességemnek, hogy a hátuljára tintával, olvashatóan ráírjam a nevemet és a lakcímemet, továbbá ugyanígy elmulasztom az értékszelvényen a bérletigazolványom (most egybe vagy külön?) számának rögzítését is, arra már nem is térnék ki, hogy – felszólítás nélkül – egyik utazásom során sem mutatom fel, pedig a törvény szerinti büntetést vonhatná maga után, egyszerűen csak lapul a zsebemben, koszolódik, rongyolódik, és nemcsak a törvénnyel, hanem a selejtezéssel is dacol, immár 10 éve. Túlélsz ÁBI?

Új Appendix (20/52)

1989-et írunk. Végardó van és nyári úszótábor, Hummel mackófelső és Méta törülköző. Busszal járunk át Újhelyből Patakra, az osztályunkból csak néhány fiú van, a többiek mind nagyobbak nálunk. Délelőtt úszás, aztán jön a lényeg: 7 Ft-ért lángos (sima, sok-sok fokhagymás trutyival), utána meg egy nagy pohár Kóla, szintén 7 Ft-ért (bajnokok ebédje!). Egyik nap hozzánk keveredik egy családi ismerős, talán Szasó nővére (van neki egyáltalán nővére?), és megkérdezi az edzőnket: „Most hogy tanítjátok a gyorsúszást?”, én meg nem bírom felfogni, hogyan lehet egyáltalán másképpen használni a karokat, egyáltalán másképpen gyorsúszni. A válaszra nem emlékszem, persze nem is nagyon érdekel, nekem amúgy is inkább a mell jön be. (Igazából arra lenne jó emlékezni, hogy milyen géppel készült ez a fénykép, és hogy ki csinálta!)

Új Appendix (19/52)

2016-ot írunk. (A férfi, aki S. ügynök üzenetét hozta halkan, szinte suttogva beszélt. „A mecset melletti úton veszik majd fel” mondta. „Egy óra múlva legyen ott, pontosan 20:42-kor!” Hirtelen elhallgatott, idegesen az ablakhoz lépett és óvatosan kikukucskált a függöny mögül. „Óra 42-kor jelezzen nekik” folytatta, miközben még mindig az utcát kémlelte. „Ha minden rendben lesz, válaszul villantani fognak egyet.” Lassan felém fordult: „Hogy bírja ezt a rohadt meleget?” kérdezte, de igazából nem várt választ, csak elővett egy koszos zsebkendőt, és letörölte az izzadt homlokát. „Ha szerencséje van, éjfélre a határnál lesz…”) 20:42 van. Jönnek. Az üzenet szerint jeleznem kell nekik.

Új Appendix (18/52)

2000-et írunk. Tavasz van. Egyik délután, kezemben egy vaskos könyvvel, kimegyek a Múzeumkertbe. Alig 50 oldal van csak hátra a regényből. Süt a nap. Egy árnyékos padra ülök le. Kis idő múlva, nem messze tőlem, óvodások „adj király katoná”-t kezdenek játszani. Majd leül mellém egy idősebb nő, az elhízott magyar vizslája időnként megszagolgatja a kezem. Nem sokkal azután, hogy elmennek, a pad feletti fáról, apró virágszirmok és falevelek kezdenek hullani. (A fák neveit egyszer végre rendesen megtanulni!) Potyognak a fehér papírra, egyik a másik után. Aztán elfogynak a mondatok. Csak a semmi marad.

Új Appendix (17/52)

2003-at írunk. Lassan vége az évnek. Egyik este elhatározom, hogy akkor mostantól mindig (örökre!) rend lesz az íróasztalomon. Ünnepélyesen, de határozottan kezdek neki. Akkurátusan pakolok el mindent a helyére. Ami felesleges, kidobom: csak a legszükségesebbek maradhatnak. Aztán alaposan letörölgetem, sőt a lapját le is súrolom (ráfér!). Öt éve, hogy szolgál. Még tizennégy évig fog. A szobor, a tolltartó és a sárga műanyag katona marad csak hírvivőnek.

Új Appendix (16/52)

1998-at írunk. November 18-a van, szerda, négy óra múlt néhány perccel. Leszállok a 78-as buszról. Felnézek a várra, aztán elhaladok a középen magányosan álldogáló Dózsa György szobra mellett. Fel a lépcsőn a Palota úti gyorsliftig. (Balra focipálya, jobbra kanyarodó turistabusz.) A liftből kilépve lenézek az ablakon. „Ez lenne a híres Tabán?” A folyosó végén a nehéz ajtót kinyitva az Oroszlános udvarba érkezem. „Ez lenne a híres OSZK?” (Országos Széchényi Könyvtár, nem elfelejteni, hogy mind a kettőt hosszú „é”-vel írjuk!) A beiratkozásnál menő plasztikkártyát adnak. Fehér márványlépcső. Az első emeleten bordó bőrfotelek fogadnak, ez a dohányzára kijelölt hely, pontosan olyan, mintha egy házibuli konyhája lenne. Megyek tovább, félénken körbejárom az olvasótermeket, próbálom kideríteni, hogyan mennek itt a dolgok. Minden steril és mozdulatlan, de itt legalább nem nyikorog úgy a parketta, mint a Központi Szabó Ervin Könyvtárban.

Új Appendix (15/52)

1991-et írunk. Még áll a berlini fal, vagyis egy darabja. Anyám gimnáziumi levelezőtársánál vagyunk látogatóban. Mielőtt életem első döner kebabjával végeznék, szembejön velünk a Gorbacsov elleni puccs híre. (Szovjetunió kuka!) A falnál aztán kalapáccsal próbálunk emlékeket kihasítani magunknak (nem túl nagy sikerrel!), amikor amerikai katonák jelennek meg, és indulnak el felénk határozott léptekkel. A kelet-európai gyomor még erősen összerándul. De végül kiderül, hogy csak a kalapácsunkat szeretnék kölcsönkérni.

Új Appendix (14/52)

2012-őt írunk. Máris? A legutolsó utasítás szerint hatékonyabban kell álcáznom az adóvevőmet. Semmi mást nem kell tennem, csak észrevétlennek maradni, viszont gyanúsan hallgatag se lehetek. Várok, már csak a tenyerem izzad. Közben az újonnan tanult szavaimat mormolom: Magyarország, olimpia, plágium. Holnap kipróbálom, milyen az utcán mozdulatlanul feküdni. Holnap, holnap: ezt a szót is szeretem ismételgetni.

Új Appendix (13/52)

2015-öt írunk. A bajusz évét. Mert bajusz az kell. Mert a bajusz az nagyapám. A bajusz az apám katonai igazolványképe. A bajusz az József Attila és Farkas Berci. A bajuszhoz előbb szakállt növesztek, amit meglepő módon ápolni kell. A szakáll cserébe szúr és viszket, de meg kell szokni, mert hát ebből lesz a bajusz, a bajuszom. Aztán egy napig bírom csak, de a bajusz egy életre, végleg kipipálva.

Új Appendix (12/52)

1985-öt írunk. Maki és Charlie. Charlie és Maki. Makit a nagyapám Jézuskája hozza, vigasztalásul, miután eredménytelenül próbálom elkunyerálni az unkatesóm majmát. Makiban az a legjobb, hogy patent van a kezén, így bármikor a nyakamba tud csimpaszkodni. És szerintem sokkal szebb, mint az Andrásé! Charlie már saját szerzemény, mert hát az nem logikus, hogy Makinak nincs férje, ezt a játékbolt kirakata előtt sohasem felejtem el megemlíteni. (A Jézuska ismét teszi a dolgát!) Charlie-t kiválóan be lehet rakni az olvasólámpám alá, és akkor szép piros fény vetül a falra. (A foltot és a varrást a fején pedig nagyon hamar meg lehet szokni.)

Új Appendix (11/52)

1990-et írunk. Egy pénteki délutánon, három órakor, becsengetek egy vadszőlővel befuttatott ház kapuján. „Jó munkát!” A frissen induló 768-as számú Csepellény György Cserkészcsapat eleinte a parancsnok házában tartja az összejöveteleit. Tudom, hogy a parancsnok a kórház patológusa, de szerencsére a ház hullák helyett szobákkal és könyvekkel van tele. Én az egyik utcai szobába keveredem, ahol az őrsvezető éppen angol szavakat tanít a többieknek, például akkor jegyzem meg örökre, hogy a kulcs – mutatja is, egy régi komód kulcsát, a végén nagy selyembojttal – angolul úgy van, hogy key. Bemutatkozom, majd hozzáteszem, hogy: „hívhatsz Sanyának is!” Azután minden pénteken cserkészet egészen az érettségig, ez a fénykép sokáig ott áll a nagyapám íróasztalán. „Légy résen!”

Új Appendix (10/52)

1986-ot írunk. Apám ügyeletben megmenti az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan, nagyapjának az életét. Legalábbis így képzelem. Mindenesetre ekkor kapom tőle ezt a dedikált fényképet, amire nagyon büszke vagyok. (Interkozmosz: ne felejtsem majd el beleírni!) Űrhajós viszont nem akarok lenni, belém égett a Challenger-katasztrófa minden egyes képkockája. Emlékszem az esti híradóra, mutatják a legénységet, ahogy mosolyogva integetnek a kamerába, aztán a kilövést, ahogy hatalmas füsttel elindulnak a világűrbe, majd a robbanást, ahogy egy pillanat alatt eltűnik az egész űrhajó. Bajusz ügyben viszont elbizonytalanodom, apámnak nincs, Farkas Bercinek van. Nehéz döntés: előbbi mégiscsak az apám, utóbbi pedig interkozmosz-űrhajós.

Új Appendix (9/52)

2011-et írunk. Január van és Emődön vagyok. Nagyapámnak segítek az önéletrajzában, amit az „Állatorvosok arcképcsarnoka” című rovat felkérésére ír. „Így kerültem a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdasági Egyetem Állatorvosi Karára, ahová 1938. szeptember 15-én iratkoztam be. Akkor jártam életemben először Budapesten.” Sorra vesszük az éveket, aztán nagymamám elmondja, pontosan hogyan történtek a dolgok. Választani kell egy fotót is, nagyapám ezt szeretné, tavasszal, 92 évesen, még megmetszi a szőlőt, szeptemberben temetjük.

Új Appendix (8/52)

1993-at írunk. Stúdiós vagyok a Jókai Mór Általános Iskolában. A nagyszünetben többnyire Európa Kiadó szól az udvaron. Egyszer a nyolcadikosok megkérnek, hogy a következő rajzórájuk előtt rakjak be egy kazettát, amin el fog hangzani egy mondat, amivel a rajztanárt, a szigorú Kovács Gábort akarják megszívatni. Nem nagyon kell győzködniük! Nekem angol nagydolgozat jön, ezért gyorsan bekapcsolom az erősítőket és elindítom a kazettát. A nagy tesztkitöltésben el is feledkezem az egészről, még meg is lepődöm, amikor recsegve megszólalnak a hangszórók: „Kovács Gábort azonnal várják az igazgatói irodában!” Egy perc se telik el, már jön is az igazgatónő és a helyettese, aki a stúdióért felel. Kérdezik, hogy mégis mi volt ez, de aztán hamar kiderül, hogy a nyolcadikosok keze van a dologban. Kovács Gáborra bízzák a büntetést, aki később csak röhög a dolgon, de azért ő is megijedt, mert azt hitte, hogy a feleségével történt valami. A dolgozat talán ötös lett, az biztos, hogy maradhattam stúdiós.

Új Appendix (7/52)

2002-őt írunk. Vagy mégsem? Fejemen az adóvevővel várom, hogy jelentkezzenek, de egyelőre nincs üzenet. Utasítást viszont nem kaptam arra az esetre, ha nincs utasítás. Csak várni tudok és figyelni. Elvileg rögzítenem kéne mindent, de csak ezt a mozdulatlanságot tudom.

Új Appendix (6/52)

2010-et írunk. Tengerpart van és március. Pár napja még esett a hó. Caorléban vagyok, néhány kilométerre Velencétől. Kihalt kisváros, az éttermek felváltva vannak csak nyitva. Turista szinte egy se, kivéve persze engem. Két hétig csak írok. Indulás előtt küldök magamnak egy képeslapot: „Nem elfelejteni: két hétre lakik tőled a boldogság!”

Új Appendix (5/52)

1988-at írunk. A nővéremmel hetekig színezzük előre az új naptár nyolcasait. A piros bérházban lakunk, a földszinten. Egy vasárnap este kimegyek a konyhába, és beleeszem a hideg húslevesbe. A szedőkanállal töröm át a megdermedt zsírréteget. Felnézek a tűzhely fölé, szeretem nézni a lányt, ahogy ugrik át a tűz felett. Akkor döntöm el, hogy ez lesz a kedvenc tányérom. Azóta az enyém lett. Egy dobozban tartom, évek óta most vettem elő újra.

Új Appendix (4/52)

2007-et írunk. Erfurtban vagyok az anyámmal, aki a helyi kórházban kezd el dolgozni. Kórház a város szélén. A negyediken lakunk, az ablakom egy erdőre néz. A közepén egy laktanya áll, néha egyenruhások masíroznak át a szemközti réten. A villamos egészen bevisz a Dóm térig, olyan mintha Budaörsről indulva egyszer csak a Váci utca kellős közepén találnánk magunkat. Erfurt estére kihalt és lenyűgözően mozdulatlan lesz. Javában írom az Inter Presszó szövegeit. Mondatokért járok be az esti városba. Órákon keresztül barangolok a macskaköves utcákon. Fejben írok, és amikor elakadok a város mindig kisegít: »Az ablakokon nem volt függöny. Belátott a családok életébe. Látta, ahogy vacsoráztak. Hogy készültek lefeküdni. Az utca végén, a templomból, orgonaszó hallatszott. Csodálkozva közeledett, késő volt már a miséhez. Az ajtón piros betűkkel az a felirat állt, hogy a felújítás alatt zárva tart. Mégis szólt a muzsika. Óvatosan lenyomta a kilincset. Nem engedett. Fülét az ajtóra tapasztotta, de nem ismerte fel a darabot. Megtapintotta a leomló vakolatot, eldörzsölte az ujjai között.«

Új Appendix (3/52)

(Fotó: Németh Tibor)

1999-et írunk. Május 30-a van. Este. Nyolc óra múlt néhány perccel. Éppen megérkezik a vonatom Sátoraljaújhelyről a Keleti pályaudvarra. És akkor, leszállás után még utoljára rágyújtok. A kijárat előtt nem sokkal nyomom el az utolsó csikket, és dobom ki a teátrálisan összegyűrt barna Szofis dobozt. Akkorra már napi másfél doboz az adagom. Egyik pillanatról a másikra hagyom abba, azóta nem volt cigaretta a kezemben.

Új Appendix (2/52)

1994-et írunk. Ez Wales. Egy nemzetközi cserkésztáborban vagyok. De nem is ez a fontos, hanem a cipő az előtérben, egy Adidas Marathon (1993-as modell). Indulás előtt kaptam nem sokkal. Amikor kicsi voltam Szlovákiába jártunk át cipőt venni, ott lehetett ehhez hasonlóakat kapni. Azóta szerettem volna egy ilyet. Odafelé mindig egy kidobásra szánt cipőben mentünk, a boltban már rajtunk is maradt az új (ezt azóta is szeretem!), visszafelé pedig össze kellett koszolni, hogy ne legyen probléma a határon.

Új Appendix (1/52)

1986-ot írunk. A sátoraljaújhelyi 5-ös számú Általános Iskola első osztályos diákjaival az első Klub Délutánunkra készülünk. Vihetünk be lemezeket, hogy tudjunk mire táncolni. Én Chuck Berry-t választom az otthoni lemezek közül. Szigorúan a borító alapján döntök, de meghallgatva, a zene is tetszik! Egy számig engedik, hogy aztán Halász Judit jöhessen. Őt is szeretem, de azt már hatévesen is tudom, hogy ez a tarka inges, piros gitáros, ordítós bácsi sokkal MENŐBB!!! (Pedig pontosan így volt! Bár az is lehet, hogy farsang volt és 87-ben, és az is, hogy ez a lemez csak a buli elején szólt, amikor egy partvissal söpörtem fel az osztálytermet.)

További Új Appendix történetek Neszlár Sándortól: https://tiszatajonline.hu/?tag=uj-appendix