Vigh Károly: Masaryk és a magyarok (1983)
„Történt, hogy tanulmányt közöltünk Vígh Károly tollából T. G. Masaryk egykori csehszlovák elnök és a magyarság kapcsolatairól. E dolgozatban a szerző idézi az elnököt, aki valamikor a harmincas években tett olyasféle – a mi nyolcvanas éveinkben égbe kiáltó bűnnek számító – kijelentést, hogy a kisebbségek gondja soha nem lehet csupán egy ország belügye. A mondatnak eme istenkísértő része dőlt betűkkel, azaz kurziváltan jelent meg…”
70 éve, 1947 márciusában jelent meg először folyóiratunk, a Tiszatáj. Az évforduló emlékére a következő hónapokban régi számainkból szemlézünk.
„Történt, hogy tanulmányt közöltünk Vígh Károly tollából T. G. Masaryk egykori csehszlovák elnök és a magyarság kapcsolatairól. E dolgozatban a szerző idézi az elnököt, aki valamikor a harmincas években tett olyasféle – a mi nyolcvanas éveinkben égbe kiáltó bűnnek számító – kijelentést, hogy a kisebbségek gondja soha nem lehet csupán egy ország belügye. A mondatnak eme istenkísértő része dőlt betűkkel, azaz kurziváltan jelent meg. Jött is frissiben az egyik kezdő helyi kultúrpandúr, tájékozottságát ilyesféleképpen fitogtatva: Derítsék ki három napon belül, vajon ki kurziválta ezt a mondatot, mert ennek így metakommunikációs jelentése van! Lázas nyomozásba kezdtünk, mert fejből egyikünk sem emlékezett, hogy a szerkesztői asztalon és a fejünkben megforduló három–négyszáz gépelt oldal egy során ki ejthette a bűnös jelzést. Az adott határidőn belül kiderítettük, hogy a kiemelés magától az öreg Masaryktól való… A történetnek itt sincs vége: két hét múlva a főszerkesztői értekezleten maga az akadémikus-miniszter tette szóvá »szomszédos népek érdekeit sértő« s egyúttal »külpolitikai bonyodalmakat« okozó szerkesztői hibát.” (Könczöl Csaba: A Tiszatáj-főnix. Szegedi interjú Vörös Lászlóval és Annus Józseffel (23.) = Kritika, 1989/11: 21–25.) |
RÉSZLET
[…] Masaryk emlékirata — amely alapját képezte a Csehszlovákia létrehozásáért folytatott harcnak — koncepciójában egyesítette az államjogi, a történelmi és a természetjogi elveket, vagyis nem tartotta magát a Cseh Királyság történelmi határaihoz. A „természetjog” alapján Észak-Magyarországot — Szlovákiát — is hozzá kívánta csatolni az új államalakulathoz. A cseh emigráció későbbi terveiben is ragaszkodtak az ún. Szlovákia Csehországhoz csatolásához és a háború végén — Masaryk amerikai tárgyalásainak eredményeképpen — bejelentette igényét Kárpátaljára is.
A négy háborús évet Masaryk — különböző anyagi források (főleg amerikai csehek és szlovákok adakozásai, előadáshonoráriumok stb.) felhasználásával — Európa, Ázsia, Amerika egyes városaiban élte végig. 1914 decemberétől 1915 januárjáig Rómában, utána szeptemberig Genfben, 1915 szeptembere és 1917 májusa között Párizsban és Londonban, majd 1917 májusa és 1918. április 1. között Péterváron, Moszkvában, Kijevben és Vladivosztokban járt; 1918. április 6—20. között a Távol-Keleten, Tokióban, míg végül 1918. április 20. és november 20. között Washingtonban tartózkodott. Az amerikai fővárosból 1918 decemberében érkezett haza, tehát már a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után. A cseh államférfi ezt a hatalmas és fárasztó útiprogramját — amely tele volt izgalmas tárgyalásokkal, fontos diplomáciai-politikai megbeszélésekkel, propaganda-előadásokkal — 64 és 68 közötti esztendeiben csinálta végig. A legközelebbi munkatársa Benes lett, aki fiatalos hévvel és rendkívüli szívóssággal vetette bele magát a munkába. A szervezéstől a konspirációig nem ismert fáradságot és nem válogatott az eszközökben sem. Párizs jutott Benesnek, ahol a triumvirátus harmadik tagjával, a szlovák Milán Rastislav Stefanikkal dolgozott együtt. Masarykék fáradhatatlan tevékenységének kellő nyomatékot adott a főleg cseh hadifoglyokból szervezett, a háború végén mintegy 90 ezer főre becsült oroszországi légió, amelynek ellenforradalmi fellépését az antanthatalmak örömmel üdvözölték. Ez a légió már 1917. március 20-án kikiáltotta az önálló Csehszlovákiát és a párizsi Cseh Nemzeti Tanácsot fogadta el ideiglenes kormánynak.
Masaryk — akit politikai híre még a világháború előtt megelőzött a nyugati országokban — az ántánthatalmak vezető államférfiak sok fontos kérdésben képes volt befolyásolni. Jászi Oszkár — akinek nézetei a kis nemzetek problémáinak megoldásáról sok tekintetben eltértek Masarykétól — hitelt érdemlően állapította meg, hogy „Wilson elnök politikájára, ezen politika irányelveire, sőt részleteire talán senkinek sem volt akkora befolyása, mint Masaryk elnöknek.” (Jászi Oszkár: Masaryk elnök tanításai. Masaryk G. T. élete, működése és hatása. Bratislava, 1930, 76. 1.)
Az első világháborúban kialakított koncepcióját a legkiérleltebben és a legátfogóbban „Az új Európa” című művében olvashatjuk. (Nová Európa. Stanovisko slovanské. Praha, 1920.) írásának egy része először az oroszországi Ceskoslovensky délnik című lapban jelent meg folytatásokban 1918. április 16-tól, majd 1918 októberében angol és francia nyelvű kiadvány készült belőle. Okfejtésének egyik vezérfonala, hogy igazolja a kisállamok létjogosultságát, illetve új kisállamok megalapításának szükségességét. Úgy vélekedett, hogy a kis nemzetekre a főveszélyt a német imperializmus, a pángermanizmus jelenti. Közép- és Kelet-Európában pedig e kis nemzeteknek az Osztrák—Magyar Monarchia és az európai Törökország áll útjukban, amelyek befolyásolható szövetségesei Németországnak. Ezért kell felszámolni e soknemzetiségű államalakulatokat.
Véleménye szerint a nemzeti államok kialakításánál relatív igazságosságra kell törekedni, ami annak az elvnek az érvényesítését jelenti, hogy minél kevesebb legyen a kisebbség létszáma, de ugyanakkor biztosítani kell számukra a polgári (ma úgy mondhatnánk: emberi, V. K.) jogokat. Figyelemreméltó Masaryknak az az elgondolása, hogy a határok megállapítása egyes esetekben csak ideiglenes és átmeneti rendszabály lesz. Ha a népek „megnyugodtak”, akkor majd izgalom nélkül és objektív megfontolások alapján lehet megvalósítani a néprajzi és kisebbségi határok kiigazítását. Szerinte egyébként az új Európában olyan szabad kisebbségek lesznek, amelyek nagy szerepet fognak játszani Európa megszervezésében, s feladatuk lesz az „igazi nemzetköziség” kifejlődését szorgalmazni.
Masaryk Az új Európában ellene volt a kisebbségi kérdés áttelepítés útján történő megoldásának. A legközvetlenebb munkatársa, Benes viszont egy negyedszázad múltán — mint ismeretes — éppen ellenkezőleg járt el, amikor nemcsak a német kisebbség millióit telepítette ki az országból, hanem így szerette volna megoldani a magyar kérdést is.
Az első világháború után a békeszerződések rendelkezései alapján, valamint a Népszövetség gyakorlatában megvalósult az a Masaryk által felvetett követelmény, hogy a kisebbségi kérdést ne tekintsék belügynek. Létrehozták a Masaryk követelte döntőbíróságot, a nagyhatalmak a békeszerződésekbe foglalták a kisebbségek védelmére vonatkozó rendelkezéseket, valamint kis szövetségeseikkel kisebbségvédelmi szerződéseket kötöttek. így például Ausztria és Csehszlovákia, Németország és Lengyelország, Csehszlovákia és Lengyelország. Minden úgy festett, hogy tökéletes a kisebbségvédelem nemzetközi garanciája. A valóságban azonban kiderült, hogy a kisebbségi sérelmek nem oldódtak meg, a nemzetközi fórumok sem voltak képesek a problémák békés rendezésére, és a fasizmus előtörésével egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a náci Németország csak eszközként használta fel a kisebbségi sérelmeket egész Európát leigázó tervei érdekében. Szövetségesei nem különbül jártak el. Erre éppen a legjellemzőbb példa a Csehszlovákia elleni müncheni politika.
Masaryk olyan új Európát képzelt el, ahol „mindenki szeretheti saját nemzetét anélkül, hogy másokat gyűlölne…” Saját nemzetét pedig arra figyelmeztette, hogy „…egy nemzet műveltségén sem épülhet fel semmiféle hazugság”. Masaryknak a háború utolsó évében fogant új Európájáról azonban meg kell állapítanunk, hogy a két világháború közti Európában ezek a magasztos elvek és célkitűzések nem váltak valóra. Az első világháború végén, majd a párizsi béketárgyalásokon Masaryk és Benes hathatós közreműködésével olyan imperialista békék születtek, amelyek a Habsburg-birodalom romjain ugyancsak soknemzetiségű államokat segítettek életre hívni. Az úgynevezett utódállamok: Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia politikai elitje — Masaryk csoportját is beleértve — önző és nacionalista politikájukkal arra törekedtek, hogy a békeszerződésekben nekik juttatott területeket megtarthassák, miközben a politikai és a kulturális elnyomás különböző eszközeit alkalmazták nemzetiségeikkel szemben, beleértve a több mint három és fél milliónyi magyarságot.
[…]
Csordás Gábor fordítása
(Megjelent a Tiszatáj 1983/7. számában)