A gyereklét árnyékos oldala

HÁY JÁNOS: NAPRA JUTNI

Mit jelenthet napra jutni? És mit jelent az árnyék, ahonnan a kimozdulás megtörténhet? A metaforikusan sugárzó címből kiindulva hasonló kérdésekkel veszi a kezében az olvasó Háy János kötetét. Csalódni nem fog; ahogy a Háy-szövegektől meg­szokhattuk, a kötet történetei a család és az emberi kapcsolatok drámáit villantják fel.

A műfaja szerint akár laza fűzésű regényként olvasható kötet 3 egységre tagolódik 41 összefüggő, de külön-külön is megálló történettel. Az első egység maga a bevezető történet: Apák cím alatt valójában a generációkon átívelő apaságnak egyfajta definícióját nyújtja. Ebben az első, alapozó történetben, amely egy gyerek felnövésének főbb stációit követi végig az időben, a nézőpont és az elbeszélésmód is változik. A bevezetésben, az egyes szám második személyű elbeszélés egyfajta mesei szólamában, az apa még csupa nagybetűs apa: gyermeki szem által meseivé, mitikussá növelt figura. „Apa megszerel, megemel, arrébbrak, átalakítja, amit át kell alakítani, felújítja, amit fel kell újítani. Minden szerszámot ismer, minden hibára talál megoldást. Nem kell hívni hetedhét országon túlról szerelőt, hogy a fele királyságért javítsa meg a tetőt.”

A mesei-mitikus tudat állapotából azonban csakhamar kivezet a történet, amikor is az idők múlásával az apából a társadalmi elvárások szimbóluma lesz, a törvény betűjének szigoráé. „Az apa, akinek a nyakában olyan biztonságos volt valaha, most elvárásokat fogalmazott meg, hogy mit kéne tenni, és milyenné kéne lenni.” Az elbeszélés kívülálló egyes szám harmadik személyre vált, és az eddigi problémátlan egységet tételező neked helyett a gyerek megnevezés már a távolság, az idegenség egyik lépcsőfoka. „A gyerek már nem került föl az apa hátára, mert az a hát már tele volt. Nem volt az, hogy az apa boldogan nevetett és az anya is, s a gyerek becsúszott a nevetések közé.” Itt már az apa, a komor istenség, a világok rendben tartója, egy őt is bekebelező mitikus lény áldozata lesz: az elidegenedésé, a fáradtságba való belerokkanásé.

A mesék problémátlan világában élő gyerek, felnőve, maga is apa lesz, hogy aztán megfogalmazza a maga számára a már teljes egészében mítosztalanított elvárást: „olyan apa, mint ő, nem akarok lenni.” Hogy apaként miért bukik bele mégis, arra vonatkozóan – a Háy Jánost ismerőknek megint csak nem meglepő módon – nem ad eligazítást a szöveg. A kedvetlenség, a fáradtság egyszer csak ott van, és a beszélő hirtelen észreveszi, hogy ő is apja mintáját másolja. Hogy ugyanúgy elvárásokat fogalmaz meg, mint annak idején az ő apja, és ezzel együtt az együttlét, az összetartozás gyerekként még természetesnek érzett öröme elvész. Az ekkor már egyes szám első személyre átváltó elbeszélésmód rezignált, beletörődő hangja a személyesség, a sorsba vetettség felismeréseként lesz mindenkiről szóló mégis.

Ez az első történet akár lehetne a kötet novelláinak egyfajta summázata, mintegy medret vájva a következőknek, amelyeket az olvasó immár a ráismerés élményével olvas tovább. A vidék, egy megnevezetlen falu világába kalauzolnak el a novellák, valahova az Ipoly mentére, de nem a helyi színezet a lényeges mégsem, hanem az általános, bárhol történhetne jelleg. Időben valamikor a 60-as években járunk, az erőszakos téeszesítés drámáiban, azonban a történetek mégsem csak erről szólnak, nem válnak a kollektivizálás didaktikus rajzaivá. Az emberi kapcsolatokra, azok jellegzetes problémáira való fogékonyság lényegesen erősebb vonal, mint a társadalmi körülmények lehúzó ereje.

A történetek egy névtelen kisgyerek – mint a Háy-szövegekben általában, a szereplőknek itt sincs nevük – egy átlagos családban való nevelődését követi nyomon. A kívülálló egyes szám harmadik személyű elbeszélő üdítően általános síkra tereli a gyermeki nézőpont érzéki észrevételeit. A vidéki közeg, a társadalmi körülmények fojtogató hatásai mellett legalább annyi szerep jut a gyermeki lét sajátos, kiszolgáltatottságából eredő drámáinak. Sodró lendülettel megírt, ugyanakkor tömör szövésű dráma mindegyik történet: a szenvtelen kívülálló elbeszélésmód lefojtottságában még inkább izzásban tartja a gyermeki lélekben esett sérelmeket. Ugyanakkor ez a külső nézőpont arra is jó, hogy hagyja a dolgokat azoknak lenni, amik, nem foglal állást, nem hibáztat, nem von le következtetést, csakis felvázol egy helyzetet. A néhol talán túlzottan is tömör, szűkszavú elbeszélésmód – ehhez a tömörítéshez tartozik a szabad függő beszéd alkalmazása – az élőbeszédre hasonlító, annak erejét kiaknázó nyelvhasználattal párosul. Ami bár látszólag metaforáktól és minden zsongító artisztikumtól lecsupaszítottnak tűnik, de a gyerek belső világának történései legalább annyira mozgatják, mint a „valóban” megtörtént események. Az Olvasás című történetben, amikor is az olvasni tanuló kisgyereket lassúsága miatt a tanító néni durván megszégyeníti – ráadásul a kisgyerek a tanító nénijét gondolatban dédelgetően szereti –, és az emiatti iskolakerülést látva anyja vesszőt tör, hogy azzal megsuhintsa, akkor az anya vívódása, a cselekvés és nem cselekvés közti átmenet a képzelet tartományában „majdnem” megtörténtként válik különösen erőssé. A kisgyerek ugyanis a hátán érzi a még nem létező ütés fájdalmait, hogy aztán a hátán cipelt súlyos könyveit érezve az apa szekeret húzó lovaira gondoljon – és innen aztán a tanítónő által használt „állat” stigmatizáló leszólására.

A kisgyerek alapérzése ezekben a történetekben az idegenség. Nem elsősorban a korlátok behatárolta vidéken nem érzi jól magát, hanem inkább a felnőttek által mesterségesen kreált, saját maguk számára is ráerőltetett szabályok között. Amikor a népszokások, a Luca napok, a disznóölések, Mikulásozások, karácsonyok, szilveszterek kiürült, erejét vesztett kényszerekké váltak, sőt az is előfordul, hogy a Mikulás jelmez alatt egy részeg lapul, aki, mielőtt a szokásos ajándékosztásra sor kerülne, alaposan meg is ijeszti a gyereket.

Ugyanakkor a folyamatosságot, a főhős kisfiú felnövésének útját is követik a Napra jutni történetei, mégpedig az első novellában felvázolt apával való kapcsolat időbeli folytonosságai-törései alapján. Amikor virtuális „másik” világként megjelenik a tévé a faluban, az ott látott képek akaratlanul is mércéjévé válnak nemcsak a felnőttek, hanem még a gyerek világának is. Amikor a Mért akkor, és mért akkorát történetben a gyerek könyörgő kérdéseire, miszerint nekünk miért nincs akkora karácsonyfánk, mint amiket a tévében mutatnak, és miért később jön a Jézuska, apja is csak elhárító feleleteket ad, megijed, hogy az apa egyáltalán nem mindentudó. „Nem, az lehetetlen, (…) hogy van olyan dolog, amit az ő apja nem tud.” Az apa útja című novellában viszont már megtörténik a dráma, méghozzá úgy, hogy egy nagy ívű változás egyfajta törésként van bemutatva. Az apa tanfolyamra iratkozik be, hogy párttag legyen és ezzel elnökhelyettes a téeszben. Ebben a változásban a külső nézőpont a gyerekével keveredik. „Az apa, míg nem lépett a bárkivé levés útjára, olyan volt, mint minden apa, felkapta a gyereket, magasra dobta, mert könnyű volt, lehetett, aztán elkapta, a gyerek nevetett, főleg, mikor elkapta az apa, hogy nem esett le, este meg csak lezökkent a hokedlire, és mesélt arról, mi volt aznap.” A gyerek ekkor még eljátszadozik a gondolattal, hogy az apa párttagként majd nagy ember lesz, akit nem félemlítnek meg, inkább ő félemlít meg másokat. Azonban amikor apja párttagsága miatt kizárják a hittancsoportból, a változás – a „mért ilyen apám van!” – kérdése sokkolóan kibillenti ebből az álomvilágból.

Mintha ettől a novellától kezdve az apai vállra nehezedő súly motívuma, és ennek elnyomó hatása erősödne fel; mint ahogy ez történik Az apa kalapja címűben, az autóval való családi kirándulásban is. „Az apa mutogatta a világot, s a gyerek nem tudott ennek a mutogatásnak az erejéből kikeveredni. (…) Érezte, hogy nem képes megmozdulni, ott nehezedik rá a világot megmutató apa, és ő görnyedezik.” Igaz, pillanatokra fel is oldódik el a súly, például ugyanebben a novellában az apa kalapját lekapó szél játékában. Azonban Az orvos gyereke című történtben az időközben kamasszá cseperedett fiú életében a farmer már távolodást jelent a szülők által képviselt életformától, majd a Visegrád címűben a faluban szokatlan öltözet tüntető viselése a magányos utazással együtt már egyértelműen a különbözés, a mássá válás szándékát jelzi. Azonban a Háynál megszokhatott nézőpontváltások itt is megbolygatják az egyértelműséget. „Mintha épp oda született volna, mintha született turista volna, holott épp úgy nézett ki, mint minden vidéki fiatal, aki azt hiszi, teljesen más, mint a többi vidéki ember, de csak a vidéki embereknek tűnnek másoknak, a budapestieknek épp olyan vidékiek voltak, mint a többi vidéki ember, akiknek a szövetkezet szervez jutalomkirándulást a visegrádi várba.”

A történetek, habár különböző drámákat villantanak föl, mégiscsak kirajzolnak egyfajta laza időbeli folyamatosságot. Az utolsó egység a manapság divatos családállítás gyakorlatát idézi – címe is ugyanez –, amelyben az olvasó az eddigiekben felvázolt család mindegyik tagjának immár saját történetét is megtudhatja. Az olvasónak ugyanakkor az a benyomása, hogy a kopár szenvtelenségű, szűkszavú életrajzok mindegyikében a nagy léptékű, lényegre szorítkozó és ezért kihagyásos „túlélés-történetek” épp a személyességet, az egyediséget szorítják ki a sorsot formáló személytelen erők nevében. Mintha a történelmi helyzetbe és egy adott családba vetettség adottságai már eleve kijelölnék az élet kereteit. Legfeljebb a főszereplő gyerek életútjára tett reflexiók különbözők.

A beszélt nyelv lüktetését követő, minden artisztikumtól lecsupaszított történetek Háy János novellái. Metaforikusság viszont ebben az íróvilágban is létezik, elsősorban a nézőpontok és a párhuzamos világok találkozásában. Mint ahogy a Csöpi című novellában a gyerek felássa a kertet, mert régészt játszva török temetőt keres, de helyette kedvenc kutyájának tetemét találja meg.

Fleisz Katalin

(Megjelent a Tiszatáj 2017/4. számában)

Európa Kiadó

Budapest, 2014

261 oldal, 3490 Ft