Meg vagyunk mi áldva

BRAUN BARNA: FOLYÓÜGY – RS9 SZÍNHÁZ

Roppant érdekesnek tartom a „meg vagyunk mi áldva” mondat ironikus de inkább pejoratív kortárs jelentéstartalmát, például amikor a bürokrácia kénköves poklában próbálunk eligazodni.  Sosem gondoltam úgy, hogy ne lenne szükség egyfajta rendszerre, amely olajozottan képes kezelni az emberek ügyeit, reális vagy épp irreális kisebb-nagyobb nehézségeit, de azt kell mondjam – és ez nem kifejezetten magyar jelenség – ez az úgynevezett rendszer manapság inkább összezavarja azokat, akiket segítenie kellene. Ha például nem biflázza be az ember autodidakta a jogait, bármikor képesek a csavaros szakzsargonnal kivégezni. Ennek abszurditását mi sem igazolja jobban, mint hogy a budapesti RS9 Színház Folyóügy címmel viszonylag rövid idő alatt kerekített a jelenségből egy egészen érdekes előadást. Nem új keletű persze, hogy mindennapjainkat karikaturisztikus elemekkel tarkítsuk, ez esetben azonban a karikatúra-szerű életeseményeket kellett finomra hangolni, dramatizálni. Az író a tapasztaló és/vagy elszenvedő Braun Barna, akinek történetei a darabban hol kisebb, hol nagyobb sikerrel koherensen működnek.

Magyarországon elég régre nyúlnak vissza ezek a „magyarvalóság”-féle sztorik és azok dramatizálása, elég csak bürokratikus ügyintézést pellengérre állító megszámlálhatatlanul sok bohózatra, különösképp az Adóbevallás vagy a Mi került ezen a fotelon 7200 Ft-ba? című méltán híres darabokra gondolni. Ezeknek már akkor is nagyon kettős hatásmechanizmusa volt: magunkon nevetünk ugyan, de konkrétan azon, ahogy megaláznak vagy épp átvágnak minket, ahogy ordítoznak velünk ezekben pedig semmi vicces nincs, ha jobban belegondolunk. Persze vannak azok az apró bosszúságok, amelyek tényleg rövidre zárhatóak egy legyintéssel, vagy nevetéssel, de sokadszorra inkább elszomorítóak. Az RS9 Színház szkeccs darabja ügyesen megragadja ezt a vonatkozást is, viszont már az elején kvázi egyértelművé teszi, hogy ez a produkció inkább szórakoztatni akar majd. Viszont a legtöbb kompromittáló helyzetben mindig a színen tartózkodik egy másik szereplő, hogy azonosítani tudjuk akár magunkat, akár a szerzőt, az ő reakcióin keresztül kapunk képet a helyzet komolyságáról vagy épp komolytalanságáról. Kifejezetten szellemes például a technika versus kőkorszak felállás, vagyis a régi rendszerek bonyolult ügyintézési rendszereit kigyomlálni kívánó technikai újítások, amelyek inkább csak még egy lapáttal tesznek az amúgy sem egyszerű helyzetek nehézségi fokára.

Van itt ugyanis minden, az irrealitásba fulladó postai ügyintézéstől kezdve a vonaton heveskedő konzervatív idős asszonyon át a technikai egyszerűsítésről hírből sem halló MÁV ellenőrig. Sztereotípiák, amelyek nem vérlázítóak ugyan, de így sem visznek közelebb mondjuk a megoldáshoz. Persze nem is feladata egy színházi előadásnak megoldani az életben ezeket a helyzeteket, de mondjuk nem is segíti a MÁV ellenőrökről felállított kép lerombolását, vagy hogy nem minden öregasszony akar fejben a máglya fölé kibelezve felakasztani fiatalokat, csak mert fesztiválozni mennek. Mindazonáltal mégis létező alakok ezek, az előadásban látott karakterek legalább ötven százalékával én is összefutottam már eddigi életem során és habár a darab nem szociológiai elemzés, némileg mégis reflektál problémákra. Például a taxiban őrjöngő sofőr esetében valószínűleg én is olyan feszengéssel és grimaszolással hallgattam volna, mint az utas karaktere, mert jó érzésű magyar embernek pont ebből a negativitásból és esztelen, korlátlan panaszkodásból van elege. Mivel Csáki Rita rendezése mikroszinten erre is hivatott rámutatni a díszletet is ehhez kapcsolódóan minimalizálta. Szürkeség és feketeség váltakozik, a néha színes ruhadarabokban parádézó színészekkel mintha egy huszonegyedik századi Gusztáv epizódot néznék. A lényeg egyértelműen a cselekmény, így a visszafogott körítés, mint mindig, most is funkcionálni tud egy adott jelenetben például ügyintéző pultként vagy autóként. A színészek (Málnai Zsuzsanna, Mérai Katalin, Jászberényi Gábor, Kathy Zsolt, Makray Gábor) szemlátomást élvezték a játékot és a már említett sztereotip figurákat is sikerült valami egyedivel megtölteni. Például a – mily meglepően – nőiesen mozgó homoszexuális férfi karakterébe Jászberényi Gábornak sikerült pont megfelelőre hangolt gesztusokkal realitást csempésznie, mert nem, nem minden homoszexuális férfi nőies. Kathy Zsolt figurái is emlékezetesek, ő mindegyiket ügyesen kimaxolja, ami nagyon jót tesz az előadás felvállalt irreális, humoreszk stílusának, mert egy percig sem akarnám komolyan venni azokat az alakokat, akiket ő reprezentál. Jászberényi Gábornak egyébként van egy visszatérő szála is, mivel mindannyian számos embertípust képviselnek, így többször többféleképp térnek vissza, de a neurotikus, munkáját túlságosan komolyan vevő telemarketinges tűnik fel legtöbbször és kapcsolódik talán leginkább a szomorú realitáshoz. Annál a sziszifuszi munkánál rosszabb sajnos tényleg nincs, mikor körülbelül huszadjára rakják rá a telefont, vagy napi szinten visszaküldik szülőanyjába, ő mégis kihívásként tekint rá. Valahol tudja, hogy értelmetlen, de ez is egy munka, valakinek ezt is el kell végeznie és ha ez valaki ő, akkor azt teljes gőzerővel teszi.

Meg vagyunk tehát áldva a folyóügyekkel, az életünk részévé vált, olyanok ezek már nekünk, mint valami kinövés, nem merünk megszabadulni tőlük, de velük együtt élni sem túl kellemes már ebben a stádiumban, csak a csodaszer, ami meggyógyít, nos, az még várat magára.

Tóth Emese