Olykor egészen lenyűgöz egy portréfilm. Bizonyára mások előtt is ismerős érzés: odakattintasz, és nem tudsz tovább klikkelni. Most is csak néztem és néztem a George Brassens-ről szóló összeállítást, hallgattam Agathe Fallet, René Fallet feleségét, aki elmesélte, hogy Brassens már annyira unta a hírnevet, annyira fárasztotta az egész felhajtás körülötte, hogy egyszer azt mondta az írónak, legközelebb búvárruhában megy az utcára, akkor nem ismeri fel senki. Mire René viszont azt válaszolta, igen ám, de abban feltűnő leszel, és akkor az lesz a baj.
Archetipikus helyzet: két barát szórakozik. Elképzelem, ahogy pipáznak, valamilyen francia bort iszogatnak, és közben azon vitatkoznak, mit kellene tenni ezzel vagy azzal a dallal. Fallet írt egyszer egy kritikát Brassens egyik lemezéről, és azóta barátok voltak.
Az ember nézi a filmet, és közben gondolkodik. Brassens a tengerparton a barátaival, és bejátsszák a Les copains d’abord című világszámot. Brassens azt nyilatkozza, azért nem nősült meg soha, mert ő dalokat akart szerezni, ebbe a projektbe pedig nem fért bele egy házasság.
És megütötte a fülemet egy másik mondat is: hogy bár bődületesen gazdag lett a lemezeinek köszönhetően, soha nem költözött el onnan, ahol élt. A frankmilliók nem rángatták el a boldogsága mellől.
A dolgok persze mindig bonyolultabbak, emberek sérülnek bele, de azért mégis csodálom, hogy mennyire tiszta fejű volt. Gondolom, sokan vágyunk arra, hogy a legfontosabb dolgokról előre dönthessünk, nem akkor, amikor már meg kell bánnunk őket.
A Les copains d’abord egyik felvételén Brassens-nek gyöngyözik a homloka, miközben bohóckodik is egy kicsit, meg el is neveti magát a végén. Annyira emberi ettől a semmiségtől, annyira megmozdul valami, ami a nyilvánosság előtt is vállalható, mégsem a nyilvánosság a maga űrjében, hogy már a búvárruha sem kell. Ott gitározik ez az ember az idő vásznán Piaf és Yves Montand után, Jacques Brel és Léo Ferré között, és nem lehet összetéveszteni az őszülő, göndör haját és a dús bajuszát senki másnak a hajával és a bajuszával.
Ez a legjobb hagyomány: amit mindig megújítanak, egyénítenek, személyre szabnak. Hiszen, hogy mást ne mondjak, Brassens sanzonjaiban sokkal irodalmibb a műveltség-elem, mint a Piaféiban. Éppen az említett számban Montaigne-t emlegeti, meg Castort és Polluxot. Szóval nemcsak a búvárokról beszélgethettek Fallet-val, akinek viszont, mint A félnótás Párizsban című regényből tudjuk, sok köze volt a huncutsághoz.
Mire kikapcsoltam a tévét, egészen megszerettem ezt a Georges Brassens nevű embert.
Demény Péter
