Tengermélyi varázs

A VÍZ ÉRINTÉSE

Paradigmaváltó Guillermo del Toro legújabb, az idei Velencei Filmfesztiválon a Legjobb film Arany Oroszlánjával jutalmazott darabja. Stúdiómozis, pontosabban a Fox Searchlight révén fél-független, amerikai közegben ugyanis a mexikói direktor még egyszer sem teremtett ennyire humánus vászon-monstrumot. Talán csak az ördögi eredete és földi jósága között vívódó Pokolfajzat léphet a kurrens víziszörny nyomába – ám del Toro jenki tömegmozijait nem e típusszereplők jellemzik. Ottani rémei zömmel negatív oldalon álló, hangsúlyos antagonista-szerepben mutatkozó lények (kivált 2015-ös szellemhistóriája, a Bíborhegy nagyban a kísértetek elveszettségével azonosítja a mindenkori romlottságot), míg rendezőnk mexikói dark fantasy-jei rendkívül emberléptékűek.

Lényeges kiemelni a hispán nyelvű tündérmesék kreatúráinak áldozatpozícióját, vagy éppen megkapó érzékenységgel prezentált sérülékenységüket. A Cronos öreg antikváriusát noha vámpírrá mutálja egy középkori óramű, képessége áldás helyett átok, az Ördöggerinc narrátor-tanárura (jelképesen mindkettőjüket del Toro közép-amerikai háziszínésze, Federico Luppi alakítja), netán víz alatt lebegő, halott Santija az életből kiveszőben lévő, fakuló ereklyékként búsulnak hús-vér társaik és önnön múlandóságukon, A Faun labirintusa Opheliája egy transzcendens királyság esendő, a falangisták közé vegyült számkivetettjeként küzdi ki magát a II. világháború rémálmából. Újraírt Frankenstein-mítosz bontakozik ki a képkockák között – a The Shape of Water Amazóniában Istenként bálványozott, az Egyesült Államokban viszont kiszolgáltatottan bántalmazott vízi teremtménye az őrült tudós „végtermékéhez” hűen csupán kívülről ébreszt viszolygást, belsője és egész lényege ellenben embersége, jósága, méltósága felismeréséért óhajtozik. Cseppet sem véletlen, hogy az elfogadásról, toleranciáról, pozitivitásról szóló aktuális moziban del Toro kettős fronton szónokol a sanyarú életűek iránti empátiáról. Osztott hős születik: Eliza Esposito, a ’60-as évek néma takarítónője voltaképpen a laboratóriumban kínzott vízi lény avatárja. Ugyanazon személyiség két testben, mindkettőjüket perifériára lököttségük láncolja össze.

Nyitottságot, a rútság mögött leledző szépséget sugároz Eliza és a monstrum románca. Igaz, del Toro ezzel nemcsak egyik kedvenc fabulájának, a Jean Cocteau dirigálta, 1946-os A szép és a szörnyetegnek adózik. Határozott vízióval bír az ellenpólusról is, mely a The Shape of Waterben a tisztsége mögé bújó, ám valójában roppant provinciális, üres és amorális Strickland ezredesben manifesztálódik, A Faun labirintusából ismert Vidal kapitány fasisztoid vonásainak örököseként. Jóllehet, a figura pusztán metaforikus, egy személyben összpontosul benne egyetlen szociális közeg, sőt, hatalmi apparátus rengeteg gusztustalan vonása, különösen a kormányügynökségek intézményesített romboló ereje, ez a rendező allegorikus fogalmazásmódjának tartozéka, mely még nagyobb hasadékot ékel Eliza, a szörny és a negatív figura közé. Nagyobb súllyal zuhan latba, mit árul el az őszinte, előítéletek nélküli társkeresés, illetve a megtévesztő, elsőre zavaró külsőre való legyintés, és mit jelent képmutatóan csupán a külső hatalommal kérkedni (Strickland vadonatúj Cadillacet zsákmányolva, látszólag rendezett, kertes nyárspolgári otthonban élve tartaná fenn a normális ember imágóját), ám belülről prekoncepcióktól hajtva, gonoszságtól fűtve, „a cél szentesíti az eszközt” jegyében, vakon törtetni. A nyomasztó, szürke, fémes, létidegen alagsorban tengődő Eliza közege óriási kontrasztban áll a nő érzelemvilágával, ahogy Strickland aktakukac-lakótere is gyalázatos humán-fekélyt kendőz el. Az ezredes hatalmas felkiáltójelként az 1950-es évek kontroll alá vonó, rideg visszafojtásra ösztönző hidegháborús Amerikáját testesíti meg. Csodák iránt érzéketlen figuraként megbélyegzőn viselkedik, fittyet hány az emberi tényezőre, futuristaként, gátlástalanul törtetve építene fel egy szebbnek vélt jövőt. És ahogy Strickland beemelése példázatszerű, úgy Eliza, a szörny, a nő szomszédja, a bohókás öreg Giles vagy a nagydarab, színes bőrű kolléganő, Zelda összezáró attitűdje is tanulságos. Ők már egyértelműen a polgárjogi mozgalmak képviselői – gyűlölet, megfélemlítés helyett a szeretet ösvényére lépő romantikus karakterek. Lenézett, mutánsként definiált átlagemberek (a latino vezetéknevű Eliza és a „néger” Zelda a szörnnyel együtt előszeretettel üldözött figurák egy jobboldali rezsimben), akik a képregény-sorstárs és ugyancsak a ’60-as években, a Marvel ember-reneszánszakor sarjadt X-Menre rímelve vívnak csatát saját tartásukért, önképükért, méltóságukért egy torz világban.

Igaz, a The Shape of Water politikai parabolaként is derekasan helytáll, bátran kitekint a szovjet-amerikai kémjátszmák álságaira (ugyanakkor a hősökhöz csapódó Hoffstetler kettős ügynökével a hagyományos fekete-fehér ábrázolásmódot is visszautasítja), mégis egyértelműen a humanizmus mellett teszi le a voksát. Rövid időre, ám annál kényelmetlenebbül feltörő erőszakszcénái a merev hatalomgépezettel való szembenállást sugallják, az erőszak csúfságának felvillantásával veti meg a bántalmazásokat – del Toro ugyanis örökké Elizáék perspektívájával azonosítja a nézőt. Háztartási feladatok végzésétől egy szellemes, ám hihetetlenül melegszívű és barátságos bakelitlemezes seprű-táncon, netán tojások közreműködésével lezavart ismerkedésen vagy a fanyar humorú Giles egy-egy bemondásán át egy leírhatatlanul intim, öncélú erotikától fosztott szeretkezésjelenetig végig a szépség és a rém látószögében maradunk. Ekkor ér csúcsra Guillermo del Toro zsánerművészete, mágikus realizmusa és az emberek, sőt, a kívülállók iránti töretlen hite: ahogy Eliza a saját fürdőszobájában oxigénhez juttatja a szörnyet, majd ráébred a szerelem gyönyörére, úgy a publikum is alámerül egy simogató, bájos fantasy-univerzumba, melyet a zseniális dán operatőr, Dan Laustsen plasztikus zöldben úszó snittjei avatnak még csodálatosabbá.

Eliza és a vízi kreatúra szerelme nemcsak A fekete lagúna szörnye dramaturgiáját írja újra, csinos lábjegyzetet biggyeszt del Toro egyik kedvelt témája mellé: a materialista, felszínes Földön magányosan tévelygőknek végül be kell lépniük igazi, régen hátrahagyott honukba a valódi révbe éréshez. Ophelia, A Faun labirintusa kislány-protagonistája után egy evilági, beszélni képtelen hölgy és egy földöntúli, Az elefántember-billogot levakaró, mindig is a másik birodalomba tartozó csodalény járnak keringőt egy addig fel nem tárt mikrokozmoszban, a mélytengerben. Így és ekkor, a legutolsó pillanatban helyeződik korona a vezértémára, amit a The Shape of Water 120 percen át elegánsan ragozott: defektustól sújtottaknak ugyanúgy kijár a megbecsülés és az alapvető jogok, hovatovább, identitásuk virágba borulásával szépséghibájuk egyenesen erővé formálódhat.

Szabó Ádám

The Shape of Water (2017)

Rendező: Guillermo del Toro

Szereplők: Sally Hawkins, Doug Jones, Michael Shannon, Octavia Spencer, Richard Jenkins