Úton-lét és belső terek

ÚTMUTATÓ ÉS SZÉLJEGYZET FEKETE MIKLÓS KIÁLLÍTÁSÁHOZ

Miért éppen egy elmegyógyász, vagy korunk mindent emésztő szellemében szólva: egy pszichiáter tollából a széljegyzet egy absztrakt-expresszionista képi világhoz?

Hiszen e belső világbeli, mélytengeri utazáshoz útjelzőkként és egyszerre fényforrás gyanánt is itt vannak maguk a műalkotások, precízebb, mívesen intellektuális, olykor forintosítható eligazításra pedig a műítészek, műkritikusok hivatottak.

Akkor miért ide egy elmeorvos, a kutató klinikus?

Nos, azért, mert az alkotókészség mibenléte, azon lélektani tényezők együttállása, ami az alkotás folyamatát feltételezi, végső soron a műalkotást, néha, kegyelmi állapotokban – mondjuk ki bátran e szót – a műremeket létrehozza, a mindenkori ember érdeklődésének tárgyát képezi. És az orvos, sőt az elmeorvos is, érdeklődő ember.

De az általános, évezredes emberi érdeklődésen túlmenően, mely az alkotás folyamatát és ennek lélektani összetevőit övezi, az alkotókészség a tudományos megfigyelések és vizsgálatok tárgyát is képezi néhány évtizede. A tudomány szerint az alkotóerő, a kreativitás, ismérvei közé tartoznak jól körülírható gondolkodási stílusjegyek és gondolkodási (társítási) folyamatok, motivációs elemek, hangulati tényezők, valamint bizonyos személyiségvonások. Az alkotó személyiségre jellemző vonások között fellelhető az újdonságok iránti nyitottság, a rugalmasság, gondolkodásbeli önállóság, nonkonformitás, a kétértelműséggel szembeni tolerancia, a feladat iránti elkötelezettség és kitartás, függetlenség, játékosság, humorkedvelés. Más megvilágításból nézve, az alkotó személyiség kaleidoszkópszerűen összetett és ellentmondásos, egyszerre érzékeny, rugalmas, toleráns, ugyanakkor tevékenységében kitartó és mereven következetes, társas és társasági lény, de egyidejűleg függetlenségre törekvő, empatikus, ugyanakkor nonkonform és erősen önérvényesítő, mivel lényege éppen az ellentétes pólusú kvalitások összehangolódásában és integrálásában rejlik.

Mészöly Miklós, az író önjellemzése kiválóan rávilágít az alkotó egyén belső ellentmondásaira: „A csavargó alkat (a magány s a szabadság istenné emelése) végső soron nem zárja ki a megülést, a kikötőt, csak ebben a kikötőben legyen meg az »idegenség« varázsa… Legyen meg benne a véletlen csodálatossága és törékenysége, a legkülönbözőbb lehetőségek panorámája… A bilincse a szabadság legyen.”

Nos, ezt a kaleidoszkópszerű összetettséget, az ellentétes jellemvonások és minőségek dinamikáját, játékát, újra- és újraszerveződését, azaz az alkotás feltételeit és folyamatait figyeli, vizsgálja és elemzi a klinikus-kutató a tudomány módszereivel. És a kutató mégis végül lenyűgözve áll a műalkotás előtt, nem kevésbé elámulva, mint mondjuk a növénybiológus, aki – bár sejt- és génszinten is ismeri vizsgálata tárgyát és életciklusát – mégsem ragadja meg tudományosan azt a csodát, ahogy a puszta föld aranysárga kukoricatáblává vagy fűtől elevenné válik, avagy a szikár, csontos faág telített lombkoronává lesz.

A tudományos vizsgálat ugyanis a műalkotás folyamatának egyes lélektani összetevőit, bizonyos jelenségeit veheti tárgyául, magát műalkotást egészében és lényegénél fogva megragadni nem képes, mivel ez csak a LÁTÁS és BEFOGADÁS révén lehetséges. A tudomány ugyan a látómezőnk határait kitágította, az ultramikroszkópikus világtól a távoli naprendszerek léptékéig feszítette, és technikák vannak arra is, hogy a mélytengerek furcsa, eddig nem látott (élő)világába betekintést nyerjünk. Önnön belső és legbensőbb világunk feltárására azonban a tudomány nem képes, belső tereink élményszféráiba betekintést nem a tudomány, hanem a látás és befogadás aktusa révén csak a művészet tesz lehetővé. Mert szubjektív, ugyanakkor kollektív belső világunk egymásba nyíló és egymásra rétegződő szférái rejtélyesek, az orvoslás, a mélylélektan, sőt a vallás sem enged érdemi, korlátlan hozzáférést. A démonikus, sötét szférák mellett az eredendő, a lényeges és a lényeg is itt, legbensőbb tereinkben van elrejtve, ezt keressük mindegyre. Ehhez pedig az alkotó egyén befelé fordulása, önnön mélységeibe való merülése elengedhetetlen. Hamvas Béla Keresztes Szent Jánostól vett szavával „a lélek sötét éjszakáján” az emberi tudat és tudás peremvidékein, a lét és nemlét végső kérdéseivel való közvetlen szembesülés megrendítő élménye ily módon keres és talál kifejezési formát az absztrakt-expresszionizmusban. Erre a következtetésre jutott egyébként Joseph Schildkraut harvardi pszichiáter is, aki a 20. századi New-York-i iskola absztrakt-expresszionista képzőművészeinek körében végzett kutatásokat, különös tekintettel a hangulatbetegségek előfordulására. A szabad asszociáción alapuló pszichés automatizmus technikáját alkalmazó képzőművészek a tudattalan tartalmak kifejezésére törekedtek a teremtés, születés, élet és halál spiritualitásának megragadásával. E művészeknél elkerülhetetlen volt a befelé fordulás, a lét és nemlét lehetőségével való fájdalmas szembenézés. Végső soron a létezés nagy kérdései révén azzal a megmagyarázhatatlan misztériummal találkoztak, mely – önmeghatározásuk szerint – az absztrakt-expresszionizmus „tragikus és időtlen” művészetének középpontja.

Az úton-lét közben, mely emberi létezésünk lényege, a belső tereink időtlenül érvényes élményvilágát hozza felszínre Fekete Miklós is. Akik ismerik mintegy 30 éves munkásságát, tanúi annak, hogy útja során, mely Csíkszeredától Szegeden át Franciaországba, majd újra és újra visszaívelt kiindulásaihoz, Csíkszeredába és Szegedre, szóval útja során miként nyíltak meg belső terei és élményszférái. Mindeközben kereste azokat a kifejezési eszközöket és formákat, amelyekkel a leghitelesebben közvetíthette ezen út és utazás során szerzett külső benyomások és a belső élmények szimbiózisát. A kezdeti zárt, szigorúbb, racionálisabb szerkesztői elvű, figuratív(abb) komponálást fokozatosan összehangolja az oldottabb kifejezési formákkal, majd autentikusan feloldja az expresszív előadásmódban. Egyre inkább elszakad a konkrét ember- és alakidézéstől, hogy mélyebb, állandóbb, ősibb, archaikusabb élményeit és élményeinket felszínre hozza. Az organikus, növényi, ásványi, geometrikus mintázatok és formaelemek mindazonáltal sokáig megmaradnak, a legabsztraktabb, gesztuális munkákban is visszaköszönnek, mint megannyi asszociatív elem. Olykor tekintetek néznek ki, kézmozdulatok lendülnek vagy sziluettek lépnek ki a gesztusok erdejéből, de ez az asszociativitás már a néző elméjének színpadán zajlik, ez a befogadó asszociativitása. És hogy ez az asszociativitás a lehető legszabadabban áramolhasson és találkozzon az alkotó és a befogadó-néző belső tereinek élményvilága, már a címek sem korlátozzák, nem béklyózzák vagy csatornázzák: Filuan, Flogeon, Hydion, Eloxion vagy Argitua, Shaoman, Eryam, Taomal.

Mindez azért, hogy élményeink bilincse csak a szabadság legyen.

Szakács Réka 

Elhangzott részben Fekete Miklós kiállításának megnyitóján Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában 2017. augusztus 03-án, valamint Szegeden, a Dugonics András Piarista Gimnázium Aulájában, 2017. szeptember 03-án.

A szerző pszichiáter, egyetemi adjunktus, a Szegedi Tudományegyetem Pszichiátriai Klinika Affektív Osztályának osztályvezető főorvosa